A Hangya és a Darázs – Kis hős, nagy pénz, kis mozi

Olyan ez a film, mint egy átlagon aluli intelligenciájú, évek után sem szobatiszta, dögletesen lusta, csúnyácska kutya – nem igazán jó semmire, ugyanakkor ha ránézel hálás szemére, ficánkoló farkára, szűnni nem akaró lelkesedésére, nyilván képtelen vagy haragudni rá, úgyhogy végül csak elnéző mosollyal megpaskolod a fejét, hogy jajdekisédes.

Valahol ironikus, hogy a méretekkel játszadozó Hangya második része is beleesik a folytatások tipikus csapdájába, vagyis mindenképpen nagyobb és ambiciózusabb akar lenni, épp csak jobb lenni nem tud – sőt. Az persze szimpatikus, hogy még az említett nagyobb lépték ellenére is megőrizi elődje könnyedebb, szerényebb, komikusabb felhangját, és továbbra is távol tartja magát a szuperhősfilmekre jellemző megalomániától, pusztításorgiától, a város- és világmentési kényszertől – tétjei nagyon is, izé, hangyányiak egy Bosszúállókhoz képest (a Végtelen háború árnyékában különösen), vagy mondhatjuk úgy is: személyesek, ez pedig manapság üde színfolt. Ráadásul mostanra az eredettörténet kötelező rutinkörein is túl vagyunk. Valahogy mégis olyan kiforratlan az egész.

A cselekmény ezúttal Hank Pymnek a kvantumvilágban 30 éve elveszett felesége, egyben Hope anyja, Janet Van Dyke felkutatása és visszahozása körül bonyolódik – az ehhez szükséges technológiára azonban fáj a foga egy rejtélyes, új szupergonosznak, a Szellemnek és egy feketepiacon seftelő gengszternek is. Scott Lang mindent megtesz, hogy segítsen Hanknak és Hope-nak, miközben még mindig házi őrizetben van a Polgárháború eseményei miatt.

A McGuffin-hajkurászás és a hősök illegális státusa rengeteg szituációs komédiára ad lehetőséget, és a film ezeket igyekszik is kijátszani – hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. De egy idő után túl sok lesz az öncélúan komikusra vett figurákból (például szegény Walton Gogginsnak – természetesen ő játssza a gengsztert – igazán írhattak volna legalább egy másfél papírnyi vastagságú szerepet), az erőltetett jófejségből (semmit sem lehet akár csak egy kicsit is komolyan venni, így semminek nincs tétje) meg az állandó magyarázkodásból (Paul Rudd mintha a film felét azzal töltené, hogy bambán hallgatja korosabb színésztársai tudományos hablatyát és karakterexpozícióját). A sűrű vígjátéki elemekbe szuszakolt dráma is csak félig-meddig működik: akad egy-két érzelmileg is erős, megkapó jelenet, de nehéz katarzist vinni olyan interakciókba, amelyek 99%-ban hülyéskedésre épülnek (A galaxis őrzői ezt sokkal-sokkal ügyesebben csinálja).

A Hangya és a Darázs akkor kap csak erőre, akkor válik tényleg önfeledt szórakozássá, amikor belecsap a lecsóba, és kreatív kicsinyítésekkel-nagyításokkal turbózza fel az olykor már-már Jackie Chan szellemességét idéző üldözéses és bunyójeleneteket. Ugyanakkor az első rész frenetikus kisvasutas fináléját még így sem tudja megfejelni – vagy akár csak megközelíteni. Részben azért sem, mert az nem csak vicces, ötletes és látványos volt, de bájosan megmosolyogta a Marvel tipikusan grandiózus végső harcait is, a folytatásnak pedig már egyáltalán nincsenek efféle szuberzív ambíciói.

A Hangya és a Darázs a kockázatvállalásairól (legalábbis: már) nem igazán híres stúdió talán legegyértelműbb biztonsági játéka. Kedves és élvezetes, és tele van szimpatikus színészekkel, de semmilyen téren nem képes szolgálni még csak minimális meglepetéssel sem. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, olyan ez, mint egy nagyobb költségvetéssel felfújt Agents of S.H.I.E.L.D. különszám. De hát ki akar gonoszkodni egy ilyen édes kiskutyussal?

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!