My Heart is that Eternal Rose – Szerelmi háromszög súlyos ólommérgezéssel

Valahogy így nézne ki egy romantikával átszőtt, érzékeny Wong Kar-Wai-film John Woo hősies vérontástól lucskos és büszke világában: a My Heart is that Eternal Rose (Sha shou hu die meng, 1989) ironikus módon sokkal markánsabb felvezetése Wong Vadító szép napokkal kezdődő fénykorának, mint Wong saját gengsztermozija, az egy évvel korábbi As Tears Go By, mely bevallottan a Szebb holnap farvizén készült. A My Heart is that Eternal Rose-t nem ő, hanem Patrick Tam rendezte, aki viszont később Wong (Vadító szép napok, Emlékekre hangolva) és Johnnie To (Election) vágójaként dolgozott. Ehhez még tegyük hozzá, hogy az operatőr a ma már legendás Christopher Doyle (aki szintén az egy évvel későbbi Vadító szép napokkal csapódott Wong mellé), a legfontosabb mellékszereplő pedig az akkor még kevéssé ismert Tony Leung (szintén: Vadító szép napok) volt – valamint, hogy Wongot és Doyle-t maga Tam mutatta be egymásnak.

Vagyis a My Heart is that Eternal Rose Woo és Wong életművének valószínűtlen és közvetett stilisztikai-tematikai metszete – ha pedig az említett nevekből nem lett volna egyértelmű, veszettül jó film.

A cselekmény Rick (Kenny Bee) és Lap (Joey Wang) szerelme köré szerveződik. A fiú elvállalja, hogy segít a lány bártulajdonos apjának, akit gengsztermúltja miatt alvilági alakok belekényszerítenek egy utolsó csempészmelóba. Ez azonban, ahogy az úgynevezett utolsó melókkal lenni szokott, a lehető legrosszabbul sül el: Ricknek menekülnie kell az országból, Lap pedig kénytelen egy gengsztervezér nőjévé válni, hogy megmentse apja életét. Hat évvel később a lányt a nagyfőnök egyik embere, Cheung furikázza, aki természetesen fülig beleszeret Lapba. Ekkor tér vissza Hong Kongba Rick, immár profi bérgyilkosként, és a romantikus bonyodalmakat hamarosan már lőporfüst sűrűsíti, vértócsa áztatja.

A korszak tipikus heroic bloodshedjeivel ellentétben a My Heart is that Eternal Rose szereplőit nem becsület, tisztesség és bajtársiasság mozgatja (bár a finálé idejére már ezek is szerepek játszanak), hanem szerelem. Ennek megfelelően a hangvétel is érzékenyebb, gyengédebb és melodrámaibb (nem mintha John Woo-tól és követőitől távol állna némi – jó értelemben vett – könnyfacsaró melodráma), ami elsődlegesen természetesen Doyle képi világában nyilvánul meg. Az első negyedórát különös, szinte éteri fehéres ragyogás hatja át a szerelmi idill ígéretével, aztán az időugrás után jönnek a nyüzsgő éjszakai nagyváros lüktető és gyönyörű, de romlottsággal kacérkodó neonszínei. Szokásos repertoárját – az elmosódás-effektes lassítástól a rázkódó, kézikamerás futásig – Doyle a heroic bloodshed néhány jellemző képi megoldásával egészíti ki; mint a fináléban, amikor a pokol elszabadulása előtti dermedt pillanatokat (a spagettiwesterntől sem idegen) képkimerevítésekkel hangsúlyozza ki.

Egyébként a központi szerelmi szál meglehetősen lapos: Rick nagyon szereti Lapot, Lap nagyon szereti Ricket, és bár a hatéves kényszerű szünet felvet köztük konfliktusokat, ezt a forgatókönyv különösebb erőfeszítés és kreativitás nélkül tudja le. Itt jön azonban a képbe Cheung: Lap sofőrje tudja, hogy szerelme viszonzatlan és reménytelen, mégis segít a lánynak és Ricknek, akár a végső áldozathozatalra is képes, hogy boldogságuk beteljesülhessen – vagyis a saját jogán válik emlékezetes, teljes értékű tragikus hőssé. Tony Leung fantasztikusan jó és mérhetetlenül szimpatikus a szerepben, teljesen ellopja a show-t a többnyire szigorú és faarcú pisztolyművész, Kenny Bee elől. Nem sokkal a finálé előtt van egy olyan megkapó és mélységesen őszinte megmozdulása (búcsúzásjelenet a mólón), hogy egész biztosan nincs rendben valami azzal a nővel (vagy meleg férfival), aki nem szeret bele ott rögtön.

Ugyan a My Heart is that Etarnal Rose a szíve minden rezdülésében igazi, hamisítatlan heroic bloodshed, messze nincs benne annyi akció, mint egy John Woo-opusban – bár ez nem annyira az ólomzáporos jelenetek számában, mint inkább hosszában nyilvánul meg. A leszámolások többsége gyors, hirtelen és brutális, még a műfajtól szokásos nagy „mindenki mindenkit szitává lő” finálé sem tart másfél percnél tovább. Vagyis ezek az akciók olyanok, mint a film maga: tömörek, sallangmentesek és kíméletlenül hatékonyak.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!