James Clavell: A sógun - Lenyűgöző utazás egy képzeletbeli Japánba

Egy anekdota szerint egy közelebbről meg nem nevezett arab ország olajsejkje egy teli tankert ajánlott fel James Clavellnek, ha megteszi ugyanazt a sejk hazájának nyugati imázsáért, mint amit egyszer már megtett Japánért. Ha a történet nem is igaz, jól demonstrálja, hogy mit kap az olvasó a huszadik század egyik legkiemelkedőbb kalandregényétől: ezerháromszáz oldalnyi tömény illúzióját annak, hogy egészen közelről megismerhet egy sajátjától olyannyira különböző világot.

Fenti sztori legfőbb pikantériája abban rejlik, hogy az 1975-ben megjelent regény csakugyan hihetetlenül népszerűvé tette a japán kultúrát a világnak minden olyan részén, ahol addig vagy vajmi keveset ismertek belőle, vagy még rosszabb: ahol az ország második világháborús szereplése alapján ítélték meg azt - mindezt azonban olyan mértékű fikciósítással/ferdítéssel/hamisítással (vérmérséklete szerint ítélje meg ki-ki maga), ami még a zsáner legnagyobb művelői között is párját ritkítja. Clavell nemcsak folytatta, de durván kimaxolta a Walter Scott-tól az idősebbik Alexandre Dumas-n  át oly sok klasszikus szerző által gyakorolt legfontosabb hagyományt: nevezetesen egy pillanatig sem hagyta, hogy a történelmi tényekhez hasonló bagatell dolgok útját állják a történetmesélésnek. „Half irish, half arrogant” – mondta magáról egy interjúban, és ez az attitűd vélhetőleg jócskán megkönnyítette számára, hogy fenekestül felforgassa a japán történelemben sengoku jidaiként ismert polgárháborús korszakot lezáró eseményeket. 

Átkeresztelte – éppen azért, hogy ne lehessen történelemhamisítással vádolni – és itt-ott átformálta a kor legfontosabb szereplőit: ha kellett, romantikus hősnőt faragott a bimbódzó kereszténység kegyes életű konvertitájából, vagy éppen olyan fondorlatos, álnok csapdába terelt egy másik karaktert, amit a valóságban éppen az állított a legnagyobb ellenfelének - és még hosszan sorolhatnánk. Legszigorúbb bírálói szerint nem tett mást, mint fogta a legismertebb kulturális sztereotípiákat, és kétségtelen tehetsége által olyan hatásos eleggyé gyúrta őket, amellyel szemben a sokkal bonyolultabb és sokkal szárazabb valóság óhatatlanul alulmarad – azt már én fűzném hozzá, hogy ennél a vádnál nagyobb bókot kevés író kaphat. A regényből készített minisorozat első részének japán vetítése előtt mindenesetre a Mariko Todát alakító színésznő és a korábbi amerikai nagykövet együtt jelentek meg a képernyőn, és együtt kérték a nagyközönség elnézését azért, amit majd látni fognak, hangsúlyozva, hogy mindez csak nyugati ízlés szerint formált fikció. Sokatmondó, hogy a statisztikák szerint míg az első részt minden harmadik japán háztartásban nézték, az utolsó részt már csak minden tizedikben.

A regény legszűkebben mért cselekményszála egyszerű, mint egy faék, s még csak nem is különösebben eredeti: John Smith kapitány és Pocahontas vagy éppen John Carter és Dejah Thoris történetéhez hasonlóan itt is egy idegen földre vetődött kalandor áll a középpontban, aki jelleménél és bátorságánál fogva fontos szerephez jut új hazájának lakosai között, nem utolsósorban azáltal, hogy elnyeri egy közülük való nő szívét - ez azonban csak a figyelmetlen olvasó nézőpontja. Egyrészt ott van egy sokkal fontosabb és sokkal lenyűgözőbb szereplő: a Japánt rengeteg vérontás árán egyesítő Tokugawa Iejaszuról mintázott Josi Toranaga (vagy ahogy a kies Borsodban fénysebességgel elterjedt a vásott fiatalság azon halmazának körében, akiket azokon a bizonyos keddeken 1987-ben  odaengedtek a tévé elé: Tornagatya-szaga), aki végig a háttérből mozgatja a szálakat, és akinek személyében Richelieu bíboroshoz méltó manipulátort alkotott meg Clavell. Az ő karaktere különösen azért érdekes, mert a japán szereplők közül övé a leguniverzálisabb személyiség, aki gond nélkül felülemelkedik a nála alacsonyabb rendűeket gúzsba kötő kulturális beidegződéseken, s akihez képest Niccolo Machiavelli sem több ipari tanulónál.

Ennél is fontosabb azonban, hogy a Sógun valódi főszereplője maga a középkori Japán, melyet egy hozzánk hasonlóan korlátozott felfogóképességű, bárdolatlan gajdzsin szemén keresztül – s ekképpen természetszerűleg tökéletlenül, kamera által homályosan - ismerünk meg, de amely Clavell atmoszférateremtő zsenijének hála olyan erővel ragad magával, amelyre csak nagyon kevés mese képes. És ez ezúttal nem csak üres lózung! A könyv kiadója által egy interjúban elmesélt példát – nevezetesen, hogy jó pár napba tellett, mire az utolsó oldalak felütése után le tudta gyűrni a késztetést, hogy ne a célratörő, de a megszólított oldaláról borítékolhatóan súlyos retorziókat maga után vonó „Asszony!” felkiáltással szólítsa meg élete párját – magam is csak megerősíteni tudom: az első olvasást követően jó ideig minden bosszantó dolgot „félre tudtam tolni a megfelelő rekeszbe” egy önkéntelen „karma, ne”-t mormolva.

Minden momentumra, amely csodálattal tölti el a messziről jött olvasót akad egy, amelyik megborzongatja: legyen szó akár olyan magasztos eszmények értelmezéséről, mint a becsület vagy a kötelesség, vagy éppen az olyan, (mai szemmel legalábbis) egészen triviális dolgokig, mint a higiéniához vagy a szexhez…akarom mondani párnázáshoz való viszony. Ez a kettősség az elejétől a végéig átszövi a regényt: fantasyíró legyen a talpán, aki saját kútfőből képes lenne olyan univerzumot kreálni, amelyben egyszerre van jelen a tökéletes harmóniára való törekvés egy olyan egyszerű dologban, mint egy csésze tea elfogyasztása és az a gondolkodásmód, mely képes egyenlőségjelet tenni egy pár rohasztott fácán és egy emberi élet között. A két kultúra folyamatos súrlódásaiban Clavell sem teszi, s az olvasónak is felesleges állást foglalnia: a legjobb, amit tehet, ha hátradől, és hagyja, hogy sodorja magával a sztori.

A Sógun a harmadik regény a hét darabból álló „Ázsia-sagában” a Patkánykirály és a Tai-Pan után. A cselekmény valós időben relatíve rövid időtartamot ölel fel (ezt majd az 1981-es Nemes-házzal járatja csúcsra az író, amely egy hetet foglal össze kétezer oldalban), ami éppúgy jellemző Clavellre, mint az, hogy csak félig-meddig varrja el a szálakat (a Patkánykirály ebben az egyedüli kivétel).  Andzsin-szan és Mariko cselekményszála lezárul ugyan, de arról, hogy Toranaga mesterkedéseinek mi lesz a végkifejlete, mindössze két – természetesen félig hamis – bekezdésből értesülhetünk. Ez rendes körülmények között iszonyatos nagy pofátlanság lenne olyasvalakitől, akinek amúgy majd ezerháromszáz oldal (pár száz így is a szerkesztő asztalán végezte) áll rendelkezésére – csak az szolgálhat mentségére, hogy a történetben nincs egy fejezetnyi üresjárat sem.

Blackthorne (és általa az olvasó) útja a klasszikus íven, a teljes elutasítástól a - lehetőségekhez képest – majdnem teljes elfogadásig halad előre, de a főhős karakterfejlődése mellett bőven jut idő a legfontosabb japán szereplők személyiségének kidolgozására is: a giri (kötelesség) és a ninjo (természetes emberi érzelmek) ütközése ősidők óta a japán irodalom egyik leggyakrabban felhasznált konfliktusforrása, és erre az egyszerű toposzra Clavell is ügyesen építkezik. Vívódásaikon keresztül formálja esendő emberekké a regény első fejezeteiben arrogáns és kegyetlen fenevadakként megismert szamurájokat, elkerülve a hasonló történetekben felkínálkozó két legkézenfekvőbb klisét: nevezetesen hogy nemes vademberekként piedesztálra emelve, vagy éppen ellenkezőleg, lelketlen barbárokként ábrázolva ellenpontozza azt a világot, ahonnan a főhős érkezik. A Sógunban nincsenek sem makulátlan jellemű – bár Mariko karakterét erőteljesebben romanticizálja, mint a többieket - sem velejéig gonosz szereplők: csak gyarló emberek vannak. Még a számító sunyiság és a zsigeri kegyetlenség váltakozó összetételű elegyét alkotó Jabu nagyúr iránt is önkéntelen tiszteletet érzünk, amikor (és ahogyan) a végzetét fogadja; lesz egy - aztán gyorsan tovatűnő - pillanat, amikor megszánjuk Mariko Blackthorne-ra fenekedő, durva és erőszakos férjét is - és még hosszan sorolhatnánk.

Mindez pedig sodró lendületű és változatos kalandok között tálalja Clavell, úgyhogy az is megtalálja a számítását, akit csak az intrika, a szex és az erőszak érdekel.  Ha van regény, amelyet megérne most, 2018-ban újra sorozatként adaptálni, az a Sógun. Amíg ez be nem következik, marad a könyv, melyet – egy klasszikus, Jókaira vonatkozó egysorost parafrazeálva – nem bírálni, hanem egyszerűen élvezni kell.

Eredeti cím: Shogun, fordította: Gy. Horváth László
Könyvmolyképző, 2016, 1276 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!