Bentlakásos lányiskola Mexikóban, valamikor a ’60-as
években. Furcsa frizurák, iskolai uniformisok, lázadozó ifjúság, szigorral
elnyomott játékosság és rendetlenkedés, áthatolhatatlan falak közé zárt szexuális
vágyak. A hely úrnője vasfegyelmet tart vasmarokkal. Hogy mi hiányzik a képből?
Valami félelmetes, valami nem evilági – mondjuk egy szellem az épületegyüttes egy
eleve kísérteties tornyában. Pontosabban: egyáltalán nem hiányzik, ahogy arra
hamar rájönnek a diákok is.
Természetesen tudjuk jól, hogy a korabeli, mexikói, bentlakásos lányiskolákat mind, mondom MIND szellemek járták – nem is kérdés. Nehéz elképzelni, hogy Carlos Enrique Taboada 1968-as horrora (Hasta El Viento Tiene Miedo) nélkül ugyanúgy létezhetne Del Toro Ördöggerince vagy Bayona Árvaháza – bár az Even the Wind is Afraid a világ legtöbb részén alig-alig ismert, hazájában egész szép kultusza van, melyet annak ellenére is kiérdemel, hogy a gyakran emlegetett „mestermű” jelző talán kissé túlzó.
Itt még a szél is nyugtalanítóan fúj, pedig látszólag semmi baj nincs azzal az iskolával, amelybe Claudia jár. Rémálmait (egy akasztott lányról) nyilván saját magának köszönheti, nem pedig a helynek. Vagy mégis? Ahogy a diákok igyekeznek elkerülni az igazgatónő, Miss Bernarda szigorát, és kedvében járni sokkal barátságosabb és belátóbb helyettesének, Miss Luciának, a baljós jelek egyre szaporodnak. Miután néhányan felmerészkednek a tiltott, lezárt toronyba, büntetésül az iskolában kell tölteniük a tanszünetet. Susmogások indulnak egy pár éve a toronyban meghalt lányról, és nagyon úgy tűnik, hogy Miss Bernarda és Miss Lucia valamiféle sötét titkot rejtegetnek. A szél pedig egyre csak fúj és fúj.
Explicitást sejtető témája ellenére az Even the Wind is Afraid nem csak híján van mindenféle nyílt szexualitásnak és brutalitásnak, de még csak gonoszságot, aberrációt, romlottságot sem állít pellengérre, nem is beszélve rendkívül alacsony bodycountjáról. A 2007-es, minden szempontból felturbózott (és minden szempontból gyengébb) remake-kel ellentétben a szellem rövid, de intenzív bosszúhadjáratának hátterében nem annyira a rosszindulat áll, mint inkább „csak” egy tragédia.
Taboada filmjében éppen az az ijesztő, hogy a horror az aljasságok nélküli, teljesen normális hétköznapokból kúszik elő, és nincs mumus, amelyre a szerencsétlenek mutogathatnak, amikor a véletlenek összejátszásának köszönhetően beüt a krach. Persze lehet hibáztatni a keménykezű Miss Bernardát, ahogy azt ő maga is teszi, de az Even the Wind is Afraid horrorvilága sokkal inkább szomorú, mint mocskos és brutális (ld. még: Árvaház). Viszont attól még nem kevésbé rémisztő.
A borzalom aljas elősunnyogását félelmetesen jól ábrázolja az a jelenet, amelyben a legszabadosabb diáklány laza és kihívó viselkedéssel megalázza egyik társát, közben pedig váratlanul sztriptízbe kezd. A többiek megkövülten nézik, ahogy az érzékien mozgó Kittyről egymás után kerülnek le a ruhadarabok, az arcokon félelem játszik, kint süvít a szél, és aminek szexinek és izgatónak kellene lennie, az inkább valamiféle baljós nyugtalansággal töltődik fel – és ez még csak a kezdet. Taboada atmoszférateremtése első osztályú, és mire a lassan épülő, vékonyka sztorit félúton merészen megtöri egy nem várt fordulattal, a film már a bőrünk alá férkőzött.
Még annak ellenére is, hogy klasszikus, gótikus stílusát gyakran rombolja a belső terek és a jelmezek tarka színvilága, rikító mivolta (az egy évvel később készült The Boarding School pl. sokkal következetesebb és masszívabb hangulattal telepszik a nézőre). A külső helyszínek jóval hatásosabbak, már csak a folyton süvítő, kísérteties szél miatt is, amely szinte önálló karakterként hordja össze egy kupacba a leveleket, a sorsokat és a rettegést.
A konfliktusok feloldása nagyjából menetrend szerint halad, a happy end pedig túlságosan könnyen csúszik be, így az Even the Wind is Afraid végül nem tud igazán húsba vágóvá és felejthetetlenné válni, mégis nyugtalanítóbb és félelmetesebb, mint legtöbb hasonló témájú társa: a kísértet létezésének természetellenessége már-már egyedülállóan zsigeri szinten mar a nézőbe, és erre talán éppen azért képes, mert Taboada nem hajt fejet a szellemtörténetetek „dühödt bosszús” toposzai előtt. A végén az az érzés keríti hatalmába a nézőt, hogy valami helyrebillent a világban – durván, kegyetlenül és tragikusan, és talán nem az élők megszokott logikája szerint, de így kellett lennie. És már a szél sem süvít többé.