Azok a szegény kínai családok, akiknek nem telik hozzátartozóik temetésére, az elhunyt rokonok koporsóit a Jangce vizén bocsátják örök nyugalomra. J. G. Ballard azonos című regényében a főszereplő kisfiú, Jim, hosszasan bámulja, ahogy a gyakran már oszlásnak indult holttestek az emlékezés papírvirágainak gyűrűjében úsznak lefelé a folyón. A látvány egyszerre felkavaró és megindító, összhatásában pedig tökéletesen visszaadja azt a melankolikus hangulatot, amely a brit író önéletrajzi ihletésű, és talán leghagyományosabb elbeszélésmódú regényét áthatja.
A nap birodalma ezzel a képsorral indul. 1941-ben, a Pearl Harbor-i támadást megelőző napokban járunk. Japán hadihajó orra zavarja meg a vízfelszínen lebegő holtak örök nyugalmát, majd feltárul a brit koronagyarmat ékkövének számító kikötőváros, Sanghaj sziluettje. Gyerekkórus éneke festi alá a jelenetet, majd angyali hangján a főszereplő kisfiú szólója csendül fel. Jim szopránja az ártatlanságból fakad, de viselkedése elárulja, hogy csak az iskolai uniformis köti a gyermekléthez, melynek szabályai alól a bontakozó személyiség már keresi a kiutat. Jim története a felnőtté válás tipikus története, egyben egy jelentős történelmi szakaszt, a huszadik század második felében uralkodó világrend kialakulását bemutató, hiteles és fájdalmas korrajz is. Összességében pedig egyszerre feszült és szenvtelen merengés az emberi létezés felett, mely határhelyzetekben tárja fel valós mivoltát.
A regény egyes szám harmadik személyben vezeti végig a történetet, de az elbeszélést átfolyatja Jim perspektíváján. Így az olvasó egyszerre helyezkedik bele a gyerek szempontjába, és egyfajta gondviselő pozícióba. Ezért az adaptáció legkritikusabb pontja a gyerekszereplő megtalálása volt, amire komoly hangsúlyt fektettek a film készítői, hiszen Jim karakterére négyezer jelentkezőt hallgattak meg. Kuriózum értékkel bír, hogy végül az akkor tizenkét éves Christian Bale-re esett a választás. (Érdekes megfigyelni, ahogy a későbbi, felnőtt alakításaiban alkalmazott jegyek már itt „visszaköszönnek”, különös tekintettel a színész egyik védjegyének számító impulzivitásra.) A gyerekszínész Bale lélegzetelállító teljesítményt nyújt, a karakter megformálását maga Ballard is méltatta, külön kiemelve a szereplő fizikai hasonlóságát saját gyerekkori önmagához.
Ez azért is érdekes szempont, mert a regény szerzője az adott történelmi korszakban a gyarmatokon szerzett korai emlékeit használta fel a történethez. (Kötődését mi sem bizonyítja jobban, mint az átlagos cameoknál intenzívebb megjelenése az álarcos báli jelentben.) A filmet ez a nosztalgikus életérzés többszörösen áthatja, hiszen Spielberget is gyerekkori élmények motiválták, hogy eredeti, produceri pozíciójából végül a rendező székében kössön ki. A direktorra nagy hatást gyakoroltak a háborúban rádiósként szolgáló apja történetei, valamint kedvenc fiatalkori filmélménye, a Híd a Kwai folyón. (A nap birodalmának rendezésével eredetileg a fenti filmet jegyző David Lane-t bízták volna meg, aki egyévnyi előkészület után végül átadta a stafétát az ambiciózus hollywoodi fenegyereknek, és végül producerként vett részt a munkában.)
Bár a feldolgozás szöveghűnek mondható, a film a regény szemléletétől drasztikusan eltérő megközelítést alkalmaz. Ballard nyomasztó, a bezártság, kiúttalanság érzetét keltő atmoszféráját, oda-vissza utakra épülő narratíváját Spielberg minden túlzás nélkül grandiózusnak nevezhető képekbe ülteti. A film szükségszerűen amerikanizálódik, a tüntetően gyakori nagytotálok statiszták tömegeit mozgatják, a légi attrakciók lenyűgözőek (az eredetileg modellekkel megoldott jeleneteket Spileberg később, a költségvetést nem kímélve, újraforgatta valódi repülőkkel). A történetmesélői pozíciók itt ütköznek a legdrasztikusabban. A megélt gyermekkori traumát a film gyakran kisfiús ábrándok színes celofánjába bújtatja. Spielberg óhatatlanul eltolja a történet hangsúlyait a lelkének oly kedves sikertörténet irányába. A felnőttek gátlástalan ügyeskedéseibe bevont Jim zavarodottságát a film a self made man heroizmusává torzítja. A regényben feltűnő számos (brit) pártfogó közül egyedül (az amerikai) Basie karakterét emelik ki. (Nem is akárhogyan, és itt talán elegendő a minden helyzetből előnyt kovácsoló karaktert alakító John Malkovich nevét megemlíteni.) Mindez mégsem ad – vagy nem ad akkora – okot a fanyalgásra. A feldolgozás nyilvánvalóan szirupos, de a klisék nem nélkülözik az egyediséget. Nem az agyonrágott csontszerkezet viszi előre a történetet, akad rajta hús, van benne vér.
Feltételezhető, hogy ez a forgatókönyvet jegyző, Tom Stoppard érdeme. Bár a készítők igyekeztek amennyire csak lehet kordában tartani, drámaírói kézjegyét markánsan rajtahagyta a szkripten. A jeleneteket nézve azon töpreng az ember, hogy némafilmként is működnének a képsorok. A dramaturgia gyakran színpadias, mégsem zavaró vagy elidegenítő az a mesterkéltség, mely néha egyenesen a századelő szovjet filmpionírjainak munkásságra emlékeztet. De a gazdag vizuális világban a nyolcvanas évek nagyköltségvetésű, lázálomszerű videoklipjeinek esztétikája is felfedezhető. Ahogy bravúros a film motívumrendszere is, mint a békebeli koldus ütemesen földöz veregetett fémdoboza, ami a fogolytáborban sínylődő gyarmatosítók rebellis csajkazörgetésében köszön vissza. Így a montázs erejével emelnek át mozgóképi közegbe olyan szöveges fordulatokat, mint a regénybeli Jim gondolata: „A város valahogy szegényebbnek tűnt koldusok nélkül.”
A film nem csak nagy történelmi korszakok találkozását örökíti meg, maga is egyfajta szimbolikus határátlépés. A hidegháborús viszonyok enyhülését jelképezi, hogy negyven év után (1986-ban) a kommunista Kína – gazdasági felemelkedésének hajnalán - először adott határai között zöld jelzést amerikai produkciónak, és lehetővé tette olyan statiszták tömeges alkalmazását, akik maguk is átélték a japán megszállás időszakát. Ennek ellenére dicséretes a mértékletesség, ami ugyan veszteségessé nem tette a filmet, de pénzügyi tekintetben száműzte sikere elől az átütő jelzőt. A hollywoodi fináléktól megcsömörlött néző szinte szorong az elkerülhetetlen happy end felvezetésekor, de az összes bevált panel alkalmazása ellenére A nap birodalma végül mégis tartalommal tölti fel a finálét. A film addigi építkezésétől idegen szuperközeli (Jim kihidrogénezett szemöldöke zseniális maszkmesteri húzás a túl sokat látott gyermek tekintetében bujkáló törés megjelenítésére) megkomponálja a lélek nagytotálját, egyben vállára veszi azt a súlyt, mikor „Sam bácsi egy darabka napot dobott le.”