Amikor az Almost Humant
(Milano odia: la polizia non può sparare, 1974), Umberto Lenzi
poliziesco-thrillerét a nyolcvanas években kiadták Amerikában VHS-en, nem
tököltek, egyenesen horrorként reklámozták – részben nyilván ultra-erőszakossága,
részben pedig Lenzi kannibálfilmes hírneve miatt, de valószínűleg szerepet
játszott a pofátlanul szenzációhajhász kategorizálásban a főszereplő játéka is.
Tomas Milian a hatvenes-hetvenes évekbeli olasz zsánermozik egyik emblematikus
geciládája volt – a The Bounty Killertől
a Rome Armed to the Teeth-ig egy
egész sor mániákus pszichopata szerepében öldökölte végig a játékidőt, de talán
itt nyújtotta legemlékezetesebb és legőrültebb alakítását.
Sacchiként igazi kiszámíthatatlan veszett kutya, nyughatatlanul rángatózó, tekintetét ide-oda villantó, ölésre akár a levegővételre mindig kész őrült, túlpörgetett idegek és rángatózó izmok halmaza. Milian, a method acting híve Umberto Lenzi rendező elmondása szerint semmit sem bízott a véletlenre, és a felvételek előtt kokainnal meg vodkával turbózta fel magát, hogy kellően eszeveszett vadbarom benyomását keltse. Most mit lehet erre mondani, ha már mennie kellett valahova annak a sok drognak, hát jobb helyre, nemesebb ügy érdekében nem nagyon mehetett volna.
Sacchi akkora tébolyodott fasz, hogy még az alvilág is kiveti magából. Miután egy általa elfuserált bankrablást követően magára marad, összeszed két idiótát, és ráveszi őket, hogy rabolják el a csaja milliomos főnökének lányát. A dolgok nem egészen a terv szerint alakulnak, de Sacchit ez nem hatja meg – ha bármi fennakadás támad, szokása szerint nekilát jobbra-balra öldökölni, abból nagy baj sosem lehet. A rendőrség tehetetlenül jár a nyomában, az pedig mindenki számára világos (a megzsarolt apát kivéve), hogy Sacchinak esze ágába sincs élve elengedni a lányt, akár megkapja a váltságdíjat, akár nem.
Umberto Lenzi Milánójában csupa mocsok, elhanyagoltság, rothadó épület és kétlábú söpredék rontja a levegőt – a közeg mintha csak a főszereplő szennyes lelkivilágát tükrözné. Bár a poliziesco a Piszkos Harryhez hasonló kőkemény tengerentúli zsarufilmek sikeréből, valamint az olasz nagyvárosi bűnözéshullámok okozta általános kilátástalanságból nőtt ki, az Almost Human csak félig-meddig illeszkedik ebbe a képbe. Ugyanis amíg az amerikai ihletők öntörvényű zsarukat állítottak a középpontjukba (de még a merészebb poliziescók is csak a saját romlott környezetükhöz képest azért valamelyest vállalható morális értékrenddel bíró gengszterekig merészkedtek), addig Lenzi magát a legkevésbé sem kedvelhető, sőt minden gesztusában és tettében mélységesen visszataszító pszihocapata Sacchit teszi meg főszereplőjének. Az őt hajszoló zsaru (Henry Silva egy tőle merőben szokatlan jófiú-szerepben) csak epizodista, bizonytalan mankó a nézőnek a tébolyforgatagban, és egészen a legvégéig teljesen jelentéktelen a sztori szempontjából.
Ezzel pedig az Almost Human nem a korszak amerikai zsarufilmjeihez nyúl vissza, hanem a harmincas évek gengszterdrámáihoz, azok közül is a brutálisabbakhoz, a kíméletlenebbekhez, amelyekben nem a szomorú körülmények csinálnak szánalomra méltó áldozat-gengsztert James Cagney-ből, hanem amelyekben Edward G. Robinson puszta kapzsiságból és vadállatiságból ámokfut a semmiből a csúcsra, onnan pedig a hullaházba – mint a Kis Cézárban vagy a Fehér izzásban.
Karaktertanulmánynak talán túlzás volna nevezni a filmet, minthogy anélkül prezentálja Sacchi kegyetlenségeinek sorozatát (te jó ég, az az esztelen mészárlás a kastélyban, a csillárra fellógatott emberekkel…), hogy bármilyen szempontból közelebb engedné hozzá a nézőt, hogy kicsit is vájkálna romlott lelkében, hogy bármiféle hátteret rajzolna fel hozzá. Ugyanakkor ez nem feltétlenül baj, sőt, a filmes gonosztevőkhöz rendelt jellegzetesen amerikai magyarázkodás (sanyarú gyerekkor, részeges apa stb.) hiányával csak jól járunk, és különben is: lehet, hogy épp azért nevezhető mégis karaktertanulmánynak az Almost Human, mert pont azt mutatja meg, hogy mennyire nincs semmi a gyomorforgató gyilkos vigyora alatt, hogy mennyire üres, hogy nem áll másból, csak erőszakból és szadizmusból. Várjuk az emberség bármiféle megnyilvánulását, de hiába – a legközelebb akkor kerülünk hozzá, amikor Sacchi a végén patkányként vonaglik és disznóként sivít, miután rájön, hogy (mint a megkeseredett poliziescókban általában) többé már jelvényes üldözője sem tartja be a szabályokat. Mert nincs miért – győzött a káosz.
Kivitelezésében a film kicsit olyan, mint Sacchi maga: rendíthetetlenül, kiszámíthatatlanul és agresszívan, vagy ha ragadtathatom nagy szavakra magam, veszélyesen robog előre. Nyers erőszakábrázolása, baljós sötétséggel lüktető vagy a szaxofon melankóliájával világot sirató Morricone-zenéje és lendületes, az akciókban egyenesen vad kameramunkája az egyik legjobb poliziescóvá avatja.