„Parkar jumped out of the Ford with a gun in one hand and
the packet of explosive in the other.”
Ezzel a mondattal kezdődik Donald E. Westlake (álnevén Richard Stark) 14. Parker-könyve, az 1971-es Slayground. Ez, valamint a „playground” szót gonoszul kicsavaró cím rögtön és egyértelműen be is lövi, mire lehet számítani: leginkább fegyverekre és hullákra. Csak hogy tudd: nem éltél teljes életet, amíg nem olvastál Parkert. Kezdheted akár ezzel is.
Stark metodikus, jéghideg antihőse ezúttal egy pénzszállítót rabol ki két társával, ám menekülés közben – a pancser sofőr miatt – borulnak néhányat a kocsival. Egyedül Parker sétál el a baleset helyszínétől, de nem jut messzire: nincs másik autó a környéken, vagy amik mégis vannak, azok szirénázva közelednek, ideiglenes rejtekhelyként pedig csak egy vidámpark jöhet szóba, amely – lévén tél van – éppen zárva tart.
Parker belóg a kapun, cipeli magával a több százezres zsákmányt, de a túloldalról észreveszi őt két rendőr és két gengszter. Utóbbiak éppen előbbieket fizetik le, és az az ötletük támad, hogy az a több százezres zsákmány akár az övék is lehetne. Miközben a Parker utáni hivatalos embervadászat kiterjed az egész városra, a helyi gengszterek egyre csak gyűlnek a vidámpark köré, várva az alkalmat, hogy a korrupt zsaruk segítségével a főhős után eredjenek. Parkernek nincs hová mennie: a jól körülzárt vidámparknak egyetlen bejárata van, így csak annyit tehet, hogy felkészül ellenségei fogadására, akárhányan legyenek is. Sok vér fogja színezni a havat ma éjjel.
A Parker-sorozat 1963-ban indult, és 2008-ig (a szerző haláláig) 24 részt ért meg – csináltak belőle filmet Lee Marvinnal, Robert Duvall-lal, Peter Coyote-tal, Mel Gibsonnal és Jason Stathammel, de soha egyik sem tudta még csak nagyjából sem megragadni a könyvek szikárságát, nyerseségét, stilisztikai bravúrját. Parker karaktere nem csak a XX. század egyik legnagyszerűbb antihőse, de egyben az antihős-idea mögötti gyakori, már-már állandó hazugság leleplezése is. Parker ugyanis nem egy Sam Spade vagy egy Rozsomák, aki cinikus rosszfiúnak mutatja és mondja magát, de aztán félúton vagy legkésőbb a fináléban kiderül róla, hogy valójában aranyszíve van. Ő nem a galamblelkű olvasó kalauza, akin keresztül bepillanthatunk egy romlottabb világba, de azért kényelmesen meggyőződhetünk róla, hogy végül még ebben a romlott világban is valahogy helyükre kerülnek a dolgok.
Parker számára nem létezik olyan, hogy moralitás: ő egy szakember, aki mindent a funkcionalitásnak rendel alá. Épp csak az ő szakmája nem a cipészet vagy a könyvelés, hanem a rablás.
A Slayground e sorozat legjobb korszakának kiemelkedő darabja. A ’60-as évek végén Stark egy kicsit könnyedebb hangvételt ütött meg négy regényével, amelyeknek már a hasonló címük (bennük a Score szóval) is jelezte ezt a stilisztikai enyhülést (igaz, ezek még mindig húzósabbak, mint a széria második, 20 év kihagyás után 1997-ben startolt etapja, amelyből a Sorozat Könyvek jelentetett meg párat itthon). Cserébe az ezek után írt Deadly Edge, amelyben Parkerre és társaira egy rockkoncert kirablása után két pszichopata gyilkos vadászik, durvább volt, mint bármelyik korábbi kötet. És a Slayground ugyanebben a hangulati mederben csordogál, pontosabban, háborogva zubog tovább.
Parker kevés lőszerrel, de végsőkig elszántan, a vidámparki berendezés változatos megbuherálásával várja önjelölt hóhérait a vágható atomszférájú, hóval és hideggel teli gyiloktéren. A rendeltetése szerint gyermeki örömökkel és kellemesen bizsergető izgalmakkal szolgáló színpompás helyszín az éjszaka és a tél szürkeségében mind a főhős, mind az üldözői számára bizarr, groteszk halálcsapdává válik. A Slayground egy kíméletlenül komoly és véres Home Alone és egy nihilista Die Hard klausztrofób neo-noirba oltott kombinációja, épp csak mindkét említett címet évtizedekkel előzi meg. És nagyjából annyira vicces, mint egy infarktus.
Nyílegyenes, teljesen lecsupaszított sztorijából adódóan a Slayground még a szokásosnál is nyersebb Parker-könyv. Stark prózája ugyanolyan, mint a főhőse: szikár, száraz, de átkozottul hatékony. Cselekményvezetése hibátlan és logikus, leírásai végtelenül pragmatikusak, és nem mulasztja el felvillantani a helyszín és a főszereplő közti bizarr kontrasztokat sem. De mint mindig, talán az a legnagyszerűbb, ahogy bepillant a karakterek fejébe (legyen szó akár a vadászatot vezető helyi gengszterfőnökről, akár az egyik korrupt zsaruról): kevés író tud ilyen színes, izgalmas és komplex képet festeni egy szituációról a különböző szereplők szempontjai közt cikázva.
A Slayground félig-meddig a várt befejezéssel zárul – Parker az utolsó oldalon megjegyzi, egy nap még visszatér ide, és tudjuk, hogy ez nem csak holmi keménycsávós pozőrködés. Ő mindig megteszi, amit mond, amit pedig nem tesz meg, arról nem jár a szája, úgyhogy a kettővel ez utáni könyvben (Butcher’s Moon) majd fordul a kocka közte és itteni üldözői közt. Láttuk már, milyen az, amikor szembemegy egy egész bűnszövetkezettel (The Outfit). Nagyjából olyan, mintha egy rakás rémült nyúl rohangálna körbe-körbe egy megállíthatatlanul közeledő úthenger előtt.
Szóval olvassatok Parkert, hogy szebb életetek legyen!
(PS: A két éve elhunyt zseniális képregényes, Darwyn Cooke több Parker-képregényt feldolgozott, többek közt ezt is, a fenti képek az ő graphic noveljéből vannak. Fantasztikusan jó adaptációk.)
----------------------------------------------------------------------
MAGYAR KIADÁS? A Parker-sorozattal bepróbálkozott itthon az Intercom-könyvek (a Gibson-féle Visszavágó kapcsán, amely az első könyv, a The Hunter adaptációja), az Agave, a Sorozat Könyvek és a Jaffa is, de legfeljebb néhány kötet után mindegyik bedobta a törölközőt. Elég valószínűtlennek tűnik, hogy a közeljövőben valaki elővenné még Stark sorozatát, pedig legalább az említett nagy négyesfogatnak (Deadly Edge/Plunder Squad/Slayground/Butcher’s Moon) illene megjelennie.