Mindannyian ismerjük a jelenetet, amikor a Pygmalion család elmegy egy kortárs galériába vagy egy avantgárd kiállításra, és apa odaszól anyának: te figyeljél már, Era, ilyet én is tudok festeni, he! Begyömöszöli a szájába a sajtos zsömlét, majd elégedetten nevet a saját bölcsességén. Csak úgy röpködnek a szájából a nyálas morzsadarabok. Egyebek közt ezt az ízlésvilágot szolgálja ki az a fejlődés, aminek eredményeképpen a videojátékok és számítógépes trükkök eljutottak a fotórealizmusig. Nincs már mit jobban kidolgozni, a valóság már tűrhetetlenül valóságos ezekben a virtuális világokban. Erre válaszul léptek színre azok az alkotók, akik nem a valóságot akarják megmutatni, hanem egy saját valóságot szeretnének teremteni a művészet eszközeivel. Ez a valóság a saját logikája szerint ugyanolyan tétre menő környezet, mint amelyikben a mindennapi életünket éljük.
Milorad Krsticet egyáltalán nem érdekelte a logika. A Ruben Brandt, a gyűjtő című magyar animációs film alkotója szerint a hangulat sokkal fontosabb az események logikus láncolatánál, ezért csapatával főleg az atmoszférateremtésre helyezték a hangsúlyt. A filmjük látványvilága nagyjából három főbb vizuális élményforrásból táplálkozik: Picasso kubista korszaka, Chagall álomszerűen amorf figurái és az amerikai streamline art deco formatervei. E három vizuális nyelv együtthangzójával teljesen egyedi látványvilágot sikerült teremteniük. A karaktereknek a legritkább esetben van antropológiai szempontból megfelelő számú szeme-szája-orra vagy akár feje, de ez ebben a sajátosan bizarr világban a legkevésbé sem zavaró. A papírból kivágott két dimenzióban mozgatott díszletek remekül együtt élnek a háromdimenziós figurákkal. Sőt, a vizuális zsánereket merész módon keverik az alkotók, nem beszélve a magas- és popkultúrális utalások egész soráról.
Az egyik jelenetben egy Cold War Bar nevű elegáns bárban találkoznak a hőseinket üldöző nyomozók. A fekete bárénekesnő Britney Spears Oops I did it again című slágerét búgja, az exszovjet kémek pedig vodkába lógatják az orrukat Georg Grosz két háború közötti karikatúráinak modorában. Az egységes vizuális stílusjegyek ellenére a látvány változatossága felemelő: az egyik jelenetben még monokróm film noir díszletek között zajlik a cselekmény, a másikban pedig már egy színekben tobzódó alpesi tájon kalandozunk. Az olvasó most meglepődhet a modern művészettörténeti kiskátéra emlékeztető bevezetőn, pedig ennek a filmnek pontosan ez a lényege, a lendületes főhajtás a képzőművészet előtt.
Ruben Brandt egy menő pszichológus, aki a svájci tó partján lévő villájában fogadja tehetős pácienseit. Egyik nap rejtélyes rémálmok kezdik gyötörni. A képzőművészet remekművei elevenednek meg neki, el akarják nyelni, magukba akarják szippantani, el akarják veszejteni. Aztán feltűnik Mimi, a csábos kleptomán műkincsrabló, aki talán segíthet a doktor úr szorult helyzetén. Körülbelül ennyi a történet, de ahogy a bevezetőben már olvasható volt, a film sokkal inkább szól a hangulati utazásról és főleg a festményekről, és az általuk keltett illúzióról.
Minden jelenet egy önálló egyéniséggel megáldott enteriőr; egy olyan szoba, amibe belépve a tér és az idő csak ott érvényes törvényei uralkodnak. A színek, a formák, a zenei hatások mind azt a célt szolgálják, hogy elmerüljünk az adott jelenet vizuális meglepetéseiben. A készítők nem fogták vissza magukat: a legkülönbözőbb kulturális utalásokkal pakolták tele ezeket az amúgy sem szűkös szobákat. Minden jelenet egy festmény, és ez a tény fel legyenek remekül megkomponált akciójelenetek, fanyar humorral megáldott karakterek, izgalmas autós üldözések, de ott is a vintage Mercedes krómleömlőjén akad meg a tekintet.
Bár a Macskafogó mindenkori világcsúcsát nem sikerült megközelíteni, azért sikerült a magyar közegben nem megszokott karaktereket teremteni: bugyuta rapsztár, 2 dimenziós kapitalista karikatúra, a kétfejű Moneypenny lány. Kevés a lötyögő, semmibe tartó szereplő, és mindegyik hozzátesz valamit a film nagy vizuális orgiájához. És ne feledjük, hogy sosem lehetünk velük négyszemközt; sokkal inkább hat, nyolc, vagy ki tudja hány szempár mered majd ránk a kubista kavalkádból.
A Ruben Brandt, a gyűjtő így egy igényes műgonddal összerakott, egyedi alkotás a magyar palettán. Semmiképpen sem tarthat számot a korábbi ismert animációs filmekhez fogható sikerre, de ez sokkal inkább köszönhető a témájának, mintsem a színvonalának. A nézőktől nem elvárható, hogy Hopper, Velazquez vagy éppen Kandinszkij remekműveit egy-egy kikacsintásból felismerjék. Oktatási célra viszont tökéletes lehet a film. Nem tudok elképzelni stílusosabb megoldást, minthogy egy sodró lendületű animációs filmen keresztül kalauzolják végig a diákokat az évszázadok remekművein.