Ha valamiben biztos lehet a jelen kor gémernördje - még ha nem is ismeri be önmagának -, az az, hogy a Ubisoft soha nem teljesíti be a játékaiban bimbódzó ígéreteket. A Ubisoft egy puha testű óriás, amely olyan precizitással céloz középre, olyan tudományos kiszámítottsággal hátrál meg mindenféle esetleges kihívástól, hogy az már szinte tiszteletet érdemel. A tömegkompatibilitást ilyen ügyességgel kereső középszerűség előtt nem kell süveget emelni, bár tanulmányozni nem árt - főleg úgy, hogy a Ubisoft produktumai a technikai illetve audiovizuális kivitelezés szempontjából - általában - felső kategóriásak.
A Far Cry 5 ennek a bizonyos üzletpolitikának “gyönyörű” példája, írtam már róla korábban. Sunyi módon a jelenlegi (amerikai) politikai helyzetre adott reflexióként lengették be, amely kockázatvállalásból aztán a játék maga, persze, semmit nem tartalmazott. A játék 3 DLC-je, letölthető kiegészítői “szerencsére” - ez a cikk tele lesz idézőjelekkel - már senkivel sem akarják elhitetni, hogy bármit is mondani szeretnének: az alapjáték mechanizmusaira és grafikai vázaira ráhúzott narratív gúnyák csupán - míg az első kettő mellélövés, addig a harmadik bágyadtan szórakoztató.
Az első DLC címe Hours of Darkness, amely utalás a vietnami háború poklát hippilencsén keresztül bemutató Apokalipszis mostra, illetve az annak kaotikus délkelet-ázsiai forgatásáról készült Hearts of Darkness című szenzációs dokumentumfilmre. Itt meg is torpan egyből: a DLC valójában inkább a Rambo 2 meg az Ütközetben eltűnt filmek videojátékos keveréke, csak épp egysíkúbb náluk. Nagy szó. A történet ismerős: hősünket meg a helikopterrel járőröző társait lelövi az égből a vietkong, jól foglyul is ejtenek minket. A tábort, ahol fogva tartanak, lebombázza az amerikai légierő - csak ennek köszönhetően tudunk elmenekülni. Itt kezdődik a DLC, a fejvesztett menekülés a dzsungelen át a találkozási pontig, ahol majd felszednek minket, illetve bajtársainkat, akiket útközben kell megmenteni.
A DLC az alapjátéknál jóval nagyobb hangsúlyt helyez a lopakodásra, ami rendben is lenne, épp csak ennek kivitelezése egész egyszerűen ötlettelen. Érződik rajta, hogy nem utángondolása semminek, hanem csak az alapjáték csontvázára mindenféle mélység igénye nélkül ráhúzott bőr, amely egész egyszerűen azért készült el, mert minden feltétel adott volt hozzá. Bajtársaink AI-je ráadásul buta mint a tök.
“Get your ass to Mars”, parancsolta Schwarzenegger eredeti énje a Total Recallban. A Far Cry 5 második DLC-je engedelmeskedik neki: a címe Lost on Mars, és mi játékosként lost is leszünk elég gyorsan. A DLC hozza az Hours of Darkness összes hibáját, majd megtízszerezi őket. Az ígéretes alapötletből (egy redneck faszkalap, az alapjátékban megismert Nick Rye hirtelen a Marson találja magát, ahol meg kell küzdenie a túlélésért - Edgar Rice Burroughs meg John Carter csókoltatja a Ubisoftot… - illetve a haverjának a szerteszórt testrészeit kell összeszednie, valamint a Mars szervereit visszakapcsolnia) semmi érdemlegeset nem sikerül kisajtolni, sőt, az egész úgy, ahogy van, unalomba fullad. Rohangálsz a nagyméretű, egysíkú pályán, tornyokat és szerkezeteket aktiválsz, és ölöd az ellent, a fantáziátlanul megtervezett arachnidokat. Újra és újra és újra, agyérgörcsig. Ráadásul a scifi fegyverek, amelyeket a DLC kezed ügyébe rak, az összes Far Cry legtöttyedtebb puskái, semmi löketük, semmi cool nincs bennük, mintha predesztinálva lennének egy ennyire töketlen játék illusztrálására. A Lost On Mars tartalmi vákuum.
Az uccsó DLC a Dead Living Zombies címet viseli, és azzal, hogy lemond a kvázi-nyitott világos berendezkedésről, egyben az első 2 DLC unalmát is negálja. Főszereplőnk, az alapjátékból ismerős amatőr filmes, Guy Marvel hét különböző filmrendezőnek próbál hét különböző zombifilmet elpiccselni, és ezek az ötletek adják a DLC hét különböző pályáját. A missziók változatossága és helyszíneik különbözősége hatalmasat dob a cucc élvezeti szintjén (a korábbiakhoz képest), és gyorsvonatként vágtat végig a XXI. századi popkultúra zombiktól benőtt aljnövényzetén. Bár maga a zombiölés hosszú távon rohadtul repetitív, a missziók viszonylagos rövidsége, illetve az, hogy az élő holtak kiirtásán kívül állandóan van valami pályánként eltérő cél, amelyet mindig valaki más bőrébe bújva kell teljesítened, a Dead Living Zombiesnak igazi vágtató, low budget horrorfilmes hangulatot kölcsönöz.