A Ringo visszatér (Il ritorno di Ringo, 1965) hivatalosan a
Pisztolyt Ringónak folytatása, utóbbi ugyanis akkora sikert aratott, hogy
lényegében ugyanaz a stáb jó olasz szokás szerint még ugyanabban az évben
gyorsan tető alá hozta a második részt – valójában azonban ez a film csak
nagyon lazán kapcsolódik az elődjéhez (még a színészek többsége is más szerepet
alakít benne). Bár főhősét ugyanúgy hívják, egészen más embernek tűnik (ez
persze lehet a háború hatása is, amelyből megkeseredetten, megsebzetten tér
haza), és maga a film is teljesen más hangulatú és stílusú: sokkal
fajsúlyosabb, sötétebb, drámaibb western, amely Homérosz Odüsszeiájának második
felét meséli újra vadnyugati közegben, miközben keserűen reflektál a második
világháború utáni Olaszországban uralkodó állapotokra.
Az olasz filmgyártásra (hasonlóan a japánhoz) komoly hatást gyakorolt a második világháború elvesztése, a fasizmus pusztítása és a világégést hazai fronton tovább súlyosbító véres polgárháború. Az olasz neorealizmus teljes egészében a háborús korszak utáni kilátástalanságból, meghasonulásból és szegénységből nőtt ki, de a történtek a zsánerfilmeknek is új táptalajt szolgáltattak. A Dollár-trilógia után szárba szökkent spagettiwestern-hullámban például az amerikai polgárháború sokszor a második világháború metaforájaként szolgált, a hősök pedig általában a frontról megverten hazakullogó déli katonák voltak – bár a Ringo visszatér ez utóbbi téren pont kivétel (Ringo északi), a lényeg ugyanaz: a veterán arra tér haza, hogy már semmi sem olyan, mint azelőtt.
Ringo városát mexikói banditák uralják, akik lényegében kiirtottak mindenkit, aki ellenszegülhetett volna nekik, és végül volt pofájuk kijelenteni, hogy ez a vidék Mexikóhoz tartozik. Ráadásul alsóbbrendűként tekintenek a helyi amerikaiakra (akik így fegyvert sem viselhetnek), egyik vezetőjük pedig egyenesen Ringo házába vette be magát, és frigyre készül lépni a feleségével. Ringo magát mexikóinak álcázva tér vissza a városba, hogy felmérje a terepet, és bosszút álljon otthona és családja elkobzóin – a helyzetet komplikálja, hogy mint kiderül, távollétében egy kislánya is született.
A homéroszi áthallások mellett a Ringo visszatér, akárcsak elődje, még mindig sokat kölcsönöz Leone Egy maréknyi dollárért-jából is: a főhős konfliktusba keveredik a helyi banditákkal, megalázzák, összeverik, csaknem megcsonkítják, de néhány új barátja segítségével (a komikus sidekick itt koporsókészítő helyett virágárus) végül rendezi a számlát egy nagy leszámolásban. Sajnos ez a grandiózusnak szánt finálé kissé erőtlen – dörögnek a fegyverek, robbannak a dinamitok, háborúban áll az egész város, ahogy kell, de Duccio Tessari nem a legügyesebb kezű rendező, ha akcióról van szó: hiányzik belőle mind Leone eleganciája és grandiózussága, mind Castellari dinamizmusa, mind Corbucci mocskossága. A karakterábrázolása és a hangulatteremtése viszont elsőrangú, és végül is ez az, ami igazán számít, mert a Ringo visszatér eleve nem a tűzharcok és a szótlan, badass eastwoodizmusok, hanem a háború utáni egzisztenciális válság filmje.
Ringo fizikai és érzelmi sebhelyektől elcsúfítva, megkeseredetten és megfáradtan, de meg nem törten tér vissza a polgárháborúból, és végül még az otthon rá váró megaláztatások ellenére is büszke és méltóságteljes figura marad, felszegett állal, metsző tekintettel áll ki önmagáért, családjáért és otthonáért, miután első ösztönét (menekülj!) leküzdi. Ennio Morricone nagyszabású, emocionális zenekari csörtékkel emeli ki belső utazásának legfontosabb állomásait (micsoda pillanat, amikor Ringo és felesége hosszú évek után először egymás szemébe néznek!), Tessari pedig változatos vizuális fogásokkal érzékelteti forrongó-háborgó lelkivilágát. Amikor a kényszerített esküvő alatt felbukkan a templom ajtajában, hogy kezében fegyverrel, ajkán baljós szavakkal elhátráljon a homokviharba, olyan, akár egy mitikus bosszúálló, amikor viszont különböző színű ablaküvegek túloldalán, szenvedő szentként sétál végig az utcán, egy olyan ember benyomását kelti, akiben komoly viharok dúlnak.
És bár ezeket a viharokat a Ringo visszatér értelemszerűen ólomesővel oszlatja szét, a kötelező-szórakoztató zsánerelemek nem feledtetik, hogy itt azért jóval több van a felszín alatt egy tipikus és egyszerű vadnyugati bosszúhadjáratnál.