Der Hauptmann – Egyenruha teszi a szörnyeteget

A nyitány rögtön azonosulásra készteti a nézőt a főhőssel, ez a film első alattomos megoldása: egy szerencsétlen német katonát náci felettese üldöz egyértelmű gyilkos szándékkal a vidéki Németországban, a második világháború utolsó napjaiban. Aztán a főhősnek sikerül leráznia önjelölt hóhérját, bár ezt szinte maga is alig hiszi el, és ez a film első furfangos megoldása: Willi Herold tizedes döbbenten néz körül, nem is érti, mi történt, tudja, hogy halottnak kellene lennie. És innentől kezdve kicsit úgy viselkedik, mintha már semmi sem számítana, mintha addigi élete valóban véget ért volna. Három perc telt el a cselekményből, és máris túl vagyunk az első nagy fordulóponton. Aztán amikor Herold teljes véletlenségből rátalál egy elhagyott századosi egyenruhára, rögtön magára is ölti, és tisztként parádézva igyekszik túlélni a világégés végnapjait.

Ez akár még egy (fekete) komédia kiindulási alapja is lehetne, esetleg Chaplin A diktátorának egy modern párdarabja – csakhogy a 2017-es, német Der Hauptmann igaz történet alapján készült, és a valóságban Hitleren sem lehetett olyan jókat kacarászni, mint a karikatúráján. A tények durvák és sötétek: Herold olyannyira beleélte magát a századosi szerepbe, hogy az egyenruhával együtt magára vette a legkegyetlenebb, legszadistább nácik viselkedésformáját is, és több mint száz német foglyot (főleg dezertőrt) végeztetett ki egy börtöntáborban.

Heroldot mint háborús bűnöst a britek szabadították meg a fejétől egy guillotine segítségével 1946-ban. Tudni nem, legfeljebb sejteni lehet, hogy eleve pszichopata volt, vagyis tetteit nem az egyenruha által biztosított hatalmi pozíció váltotta ki, az csak végre lehetőséget biztosított neki hajlamai kiélésre. Robert Schwentke író-rendezőt azonban (akit eddig vacak hollywoodi filmek érdektelen bérrendezőjeként ismertük – már ha ismertük), látványosan nem érdekli a történetnek ez az aspektusa: nem megy bele Herold fejébe, nem részletezi a múltját, nem magyarázkodik és nem pszichoanalizál. Inkább kitágítja a szempontját, és a személyes, bizarr patológiai borzalomból egy egyetemes rémmesét farag a háború lelki pusztításáról, a kórként terjedő zsarnokságról és az autoritás megrontó erejéről.

A Der Hauptmannban az egyenruha teszi a szörnyeteget: a néző egy ideig még lélekben is a századosként tetszelgő, maga köré hozzá hasonló elveszett-elszökött katonákat gyűjtő Herolddal tart – zsánerfilmek hosszú évtizedes hagyományai verték belünk, hogy szorítsunk a furfangos szélhámosnak, főleg, ha nem egy nagymenőről, hanem egy underdogról van szó. És Herold rendkívül meggyőzően játssza a szerepét (Max Hubacher félelmetesen jó): teljesen magáévá teszi a német tisztek határozottságát, kiállását, fennhéjazóságát, mely alatt az igazságot ismerő néző számára végig ott lappang egyfajta bizarr paródia. De a móka véget ér, amikor Herold egy kisváros főutcáján szó nélkül agyonlő egy másik katonát, hogy fenntartsa az álcáját. Csúszni, majd zuhanni kezdünk a teljes téboly felé.

Nem esünk puhára: a háború utolsó napjaiban Németország úgy fest, mint egy pokol tornácán rendezett groteszk haláltánc. A vereség hosszú, súlyos árnyéka mindent felzabál, tombol a paranoia és az őrület, német katona német katonának farkasa, az összeomlás fizikai, lelki, erkölcsi, totális. Mintha csak a világvége közelegne, és ebben a lázálomszerű közegben a nácizmus lelkiismeretet összezúzó embertelensége mindent elsöprő futótűzként, megállíthatatlan járványként terjed.

A fekete-fehér, de sosem sötét, nem, mindig gyönyörűen bevilágított, precíz és tűéles képi világ és a dialógusok realizmusba ágyazzák a történetet, ám a cselekmény közben egyre bizarrabb súlypontokkal halad előre, ahogy Herold és szedett-vedett dezertőrbandája olykor már-már komikus abszurditással ámukfut először falukban és vidéki utakon, majd az említett fogolytáborban. Ez a komikum persze aljas és keserű (Heroldék atrocitásai egyre súlyosabbak, felháborítóbbak és gyomorforgatóbbak), és ha csak egyszer is elmosolyodnál rajta, sokáig menekülhetsz a bűntudatod elől.

A Der Hauptmann leszámol azzal a tévhittel, hogy a világháborús Németországban csak a nácik követtek el szörnyűségeket. Az itteni főszereplők a Wehrmacht „ártatlan” katonái, akik a „már minden mindegy” elvéből kiindulva szabadon élik ki hedonista és szadista hajlamaikat – a gátlástalan italozások és orgiák a végére szinte elviselhetetlen spontaneitással váltják az értelmetlen mészárlások és kivégzések képsorait. Amikor Herold az elején gondolkodás nélkül megölne egy német parasztot, az még felírható a kétségbeesetten menekülő, éhező, saját hazájában otthontalanná és nemkívánatossá váló szerencsétlen túlélési ösztöneként. Később azonban már csak a színtiszta gátlástalanság, a hatalom perverz kiélvezése marad.

A nácik hírhedt védekezése pedig, miszerint „parancsra tették”, egyenesen a visszájára fordul: a film egyik legnyugtalanítóbb aspektusa, hogy a Herold vonzáskörzetébe kerülő katonák és tisztek többsége valószínűleg nagyon is átlát a szitán (élő lelkiismerete, Freytag és bestiális oldalának megtestesítője, Kipinski egész biztosan). Tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy Herold csak egy szélhámos, de kapóra jön nekik a parancslánc illúziója, így ugyanis felhasználhatják egy „tiszt” védőszárnyait a saját alantas késztetéseik kiélésére, a saját céljaik elérésére: legyen az egy fosztogató dezertőr kivégzése vagy a fogolytábor bosszantó logisztikai problémájának (túl sok etetni való száj) kíméletlen, német precizitású felszámolása.

A Der Hauptmann talán legfurcsább és legfelkavaróbb húzása azonban a stáblista alatt végigfutó (a film egészétől teljesen független) dokujelenet, szituációs játék, amelyben a színészek teljes náci harci díszben, második világháborús autóval bukkannak fel egy mai német város utcáin, és járókelőket igazoltatnak, motoznak és zaklatnak – és láthatóan nem akad köztük egy sem, aki nyíltan megkérdőjelezné az autoritásukat. Hát valóban ilyen könnyű vakon, kérdés nélkül alárendelni magunkat egy egyenruha hatalmának, képviseljen az bármit? Hát ennyire nem tanultunk semmit? Schwenkte eleve egy nagyon erős, szuggesztív, bátor és fontos, Németország náci múltjával a szokásosnál is keményebben szembenéző filmet forgatott, de ez a végső kérdőjel még egy plusz, kényelmetlenül aktuális dimenziót is kölcsönöz neki. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!