- egyetlen helyen enyhén spoileres -
Stephen King életművének nagyságát mostanra nyugodtan lehet a lenyűgöző jelzővel illetni, s ha innentől minden évben csak egy regényét dolgoznák fel sorozatként (Mit akarunk? Hasznos holmik adaptációt! Mikor akarjuk? Most!!!), akkor is elegendő muníciót biztosítana a következő néhány évtizedre – és akkor még nem is beszéltünk a némi kreativitással könnyen felturbózható olyan novellákról, mint mondjuk a Tíz órai emberek. A pályafutása során szép lassan egy egész alternatív Maine államot kiépítő King esetében ráadásul adná magát az univerzumépítés lehetősége is, vissza-visszatérő szereplőkkel és helyszínekkel, hogy a néző évadról évadra otthonosabban érezze magát az új történetek dacára is.
Az elmúlt harminc évben persze majd minden évben készült olyan széria, mely így vagy úgy az író nevéhez köthető, de ezek jó része megérdemelten veszett a feledés homályába. Egy szó mint száz, ekkora mértékű adaptációs restanciával már ötlet szintjén is teljesen érthetetlennek (de legalábbis totál feleslegesnek) tűnt egy eredeti mű feldolgozása helyett valamiféle King-hommage-t összeeszkábálni. Mire kínkeservesen, pusztán a „most már végignézem, mi az anyám kínját fognak ebből kihozni” frusztráló érzésétől hajtva letudtam a Castle Rock utolsó epizódját is, a kétségeim beigazolódtak, és nyilvánvalóvá vált, hogy nettó parasztvakítás az egész.
De kezdjük az elején. Castle Rock kisvárosa - Derry és Jerusalem’s Lot mellett - az egyik legikonikusabb színhelye az író pszeudo-Maine államának. Többek között itt szedte az áldozatait Frank Dodd a Holtsávban, ennek népét hajszolták az őrületbe a Mr. Leland Gaunt által elvárt csínytevések a Hasznos holmikban, és innen indult hullavadászatra a tizenkét éves Gordie Lachance –azaz ez a név már önmagában is olyan hívószó, amelynek hallatán minden rajongónak beindul a nyálelválasztása. Olyan helyről van szó, mely fajlagosan combosabb bodycounttal rendelkezik mint Abilene City a vadnyugati időkben – így aztán a Mester könyveit forgató olvasónak joggal támadnának bizonyos elvárásai.
Egy teremtőjéhez hű Castle Rock nem lehet más, csak egy olyan hely, amelyet első ránézésre teljesen hétköznapi, alapvetően jóravalónak tetsző emberek laknak, és ahol mégis valami nagyon Gonosz lappang a sötétben. Olyan hely, ahol a kísértésnek ellenállni képtelen, gyenge és/vagy balszerencsés jellemek elbuknak, a nagyon is esendő, sokszor saját belső démonaikkal is viaskodó, esendő kiválasztottak pedig kényszerű hőssé válnak, amikor elharapódzik a rettegés és az őrület. Hogy ennek a városnak a steril, fantáziátlan másolatát sikerült csak megteremteni, annak igen egyszerű oka van. Executive produceri kredit ide vagy oda, a Castle Rock nem egy Stephen King-sorozat: a Castle Rock egy újabb hamar kipukkadó, unalmas J.J. Abrams-blöff.
A felütés szerint Castle Rock mellett áll a hírhedt Shawshank börtön, melynek öngyilkosságot követ el az igazgatója, utódja pedig úgy dönt, gazdasági megfontolásokból újranyitja a rég elhagyatott cellablokkot. Itt találnak rá az igazgató által fogvatartott, jobbára katatón-közeli állapotban leledző fiatalemberre (Bill Skaarsgaard), aki egyetlen érthető megnyilvánulásaként a Henry Deaver nevet mormolja. Ez utóbbi karakter (André Holland) a város szülötte, de a cselekmény idején a messzi Texasban dolgozik halálraítéltek ügyvédjeként, s miután értesül a történtekről, hazatér, hogy ne csak ezzel az üggyel, de saját múltjával is szembesüljön.
Az alapszituáció (hazatérés a szülővárosba) az egyik legelhasználtabb közhely a világon, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne rá izgalmas történetet építeni - aki nem hiszi, kattintson eggyel arrébb a HBO GO-n az Éles tárgyakra. Persze ez utóbbi is egy tehetséges ember által írt regény adaptációja, az írói tehetséget pedig sem az ütősnek gondolt casting, sem a gátlástalan fanservice nem pótolja. Főleg, hogy az előbbi jelen esetben elég felemásra, az utóbbi pedig meglehetősen erőltetettre sikeredett.
Roppant sekélyes gondolkodásmódra vall azt hinni, hogy a rajongók már attól is maguk alá vizelnek gyönyörűségükben, ha újra egy King nevével fémjelzett darabban látják viszont Sissy „Carrie” Spaceket és Bill „Pennywise” Skaarsgaardot, s az már sokadrangú kérdés, hogy milyen szerepet írnak nekik – és ez főként annak ismeretében gyalázatos, hogy a jellemábrázolás amúgy az író egyik legnagyobb erőssége. Spacek a főhős demenciába süllyedő, erőt és elveszettséget egyszerre sugárzó anyjaként még így is messze kiemelkedik a mezőnyből, ahogyan a jóformán teljesen őrá fókuszáló hetedik rész is a sorozat legerősebb epizódja, de ez az összhatáson semmit sem változtat. Csóri Bill Skaarsgaard már sokkal rosszabbul járt, igaz, nem ő tehet róla, ha egyszer a játékideje nagy részében nem kapott komplexebb instrukciót annál, mint hogy magasodj fenyegetően a többiek felé, és vágjál kifürkészhetetlen, baljós arcot – egy filmet talán még elvinne a hátán, de egy sorozat sokadik részében már inkább kínos, mint hátborzongató. Ami a színészgárda többi részét illeti, felesleges szót vesztegetni rájuk, igaz, nem ők, hanem a gyenge szkript tehet róla, hogy - a kvázi „főhőst” is ideértve - megragadnak a két dimenzióban, és a sorsuk iránt érzett teljes érdektelenséggel figyeljük hányattatásaikat. A néző érdeklődését elvileg annak kellene fenntartania, hogy - egyébként King dramaturgiai módszerével teljesen ellenkezőleg - csak fokról fokra ismerjük meg motivációikat és félelmeiket, és folyamatosan dolgoztatjuk az agyunkat, hogy éppen mi miért történik: no ez az a szándék, mely itt az egyéniség hiányában tökéletesen kudarcot vall. Ezeket a karaktereket bizony meg kellett volna írni rendesen, de hát Abrams és Társai olyanok, mint a lény a The Thingben: hiába figyelik meg, hiába képesek külsőre tökéletesen megformálni egy embert, attól még az nem lesz képes lélegezni.
Színtelen-szagtalan karakterek esetében nincs mit csodálkozni rajta, ha a cselekmény is színtelen-szagtalan lesz. Igaz, ez legalább annyira köszönhető annak is, hogy az egész egyetlen nagy Rejtélyre lett felhúzva, amelynek majdnem a végéig felfedetlennek kellett maradnia, ha fene fenét eszik is. Márpedig ha van valami, ami egy King-hommage esetében tökéletesen elbaltázott megközelítésnek számít, az a misztikum agyatlan és aránytalan túladagolása a cselekményépítés, a hús-vér karakterek és nem utolsó sorban a karfaszorongató borzongás kárára. A Mesternek persze sosem volt ellenére több-kevesebb misztikum, de sosem áldozta fel érte a történet többi fontos összetevőjét (no jó, a Setét Torony-sagában itt-ott megszaladt a keze). A Ragyogásnak a Torrance-család kálváriája adja a savát-borsát, és ehhez képest tizedrangú kérdés, hogy miért olyan gonosz hely a hotel; a Hasznos Holmikban sem Leland Gaunt kiléte és motivációja miatt lapozol újra meg újra, hanem azért, hogy lásd, hogyan dől káoszba egy egész közösség és még sorolhatnám - egyszóval, a balladai félhomály kimaxolása miatt a háttérbe szorítani a vegytiszta horrort, több mint bűn: hiba. Enyhítő körülmény lehetne persze, ha legalább a csattanó nagyot szólna, csak hát az sem más, mint (semi-spoiler!) roppant blőd variánsa a Rejtély (muhhahahh) című, kevéssé izgalmas, ámde annál zavarosabb Abrams sorozat alaphelyzetének.
S ha már fentebb utaltam a fanservice-re: az ember szinte látja maga előtt a hosszas ötletelés alapján kikristályosodott listát a kockás papíron, hogy mivel lehetne megörvendeztetni a King-rajongókat, és azt hová lehetne beszuszakolni (Tarzan erős! Fúrni másikat!) a forgatókönyvbe. A skála a totálisan fantáziátlantól (mégis mit vártak, mennyivel emeli a néző endorfinszintjét, amikor meghallja, hogy az egyik szereplő Jack Torrance unokahúga??) a teljesen inkoherensen át (egy jelenetben egy csomó gyerekkel akadunk össze, akik mind állatmaszkot viselnek, jár az év végi bónusz a kreatív kollégának) az „és akkor most hová szarjak”-hatást kiváltóig (újságcikk egy embereket ölő kutyáról) terjed. A legtöbbjük – érdemi szerep csak a börtönnek és Pangborn sheriffnek jut, de semmi nem változna, ha máshogy hívnák a helyet/szereplőt – még metapoénnak is gyenge, hype-ot építeni rájuk pedig egyenesen röhejes.
Az elmúlt pár évben jó néhány olyan antológiasorozat jutott el hozzánk a Fargótól a True detective-en át az American Horror Storyig, mely önmagában megéri a havidíj kiperkálását az adott streamingszolgáltatónál. Ami a Castle Rockot illeti, tegyetek magatoknak egy szívességet, és inkább vegyétek le újra a Mester valamelyik klasszikusát a polcról.