Van az első The Raidben
egy jelenet (igazából több hasonló is akad), amelyben a főhős egy folyosói harc
során hozzácsapja ellenfele fejét a falhoz egyszer, kétszer, háromszor, majd az
agyvelő és a vakolat talán esztétikailag nem kielégítő összenövésének láttán
megismétli e mozdulatsort még vagy ötször, aztán teljes erőből végig is húzza a
már pépes arcot az érdes, mocskos felületen. Nem mintha a fickó addigra nem
halt volna meg legalább háromszor, de hát ez ezen a ponton már nem is az ellen
leöléséről szól, hanem – mondjuk – a féktelen dühről, a zsigeri agresszióról,
az adrenalin túltermelődéséről. Vagy inkább hagyjuk az izzadtságszagú
történeten belüli magyarázatot? Jó. Ennek a jelenetnek az igazi funkciója az
ultraerőszakos harcművészeti ámokfutásra vágyó nézői igény gátlástalan
kiszolgálása. Teljesen mindegy, a rosszfiú különös kegyetlenséggel való
lezúzása indokolt-e (nem), logikus-e (nem), fontos-e (nem), a lényeg, hogy
kicsiholja a nézőből az elborzadással vegyes ujjongást, a fintorgással vegyes
csupafog vigyort.
Na, a The Night Comes for Us kábé olyan, mint ez a jelenet. Az elejétől a végéig.
A rend kedvéért összefoglalom a sztorit, bár már most szólok, hogy sok jelentősége nincs. A jakartai triád elit bérgyilkososztagának egyik tagja, Ito (Joe Taslim) hipp-hopp lelkiismeretet növeszt magának, és megtagadja egy kislány kivégzését (miután a lány faluját már teljes egészében lemészárolta a társaival – de ezt persze még nem látjuk, mert úgy mégiscsak könnyebb azonosulni a főhőssel, ha vállalhatatlan atrocitásairól pusztán szavak formájában értesülünk). A többi innen sejthető: hősünk a hóna alá csapja az elárvult kislányt, és usgyi – nyomában egykori főnökeinek teljes hadserege, köztük régi barátja és harcostársa, Arian (Iko Uwais).
A The Night Comes for Us persze legfeljebb félszívvel, muszájból foglalkozik a karaktereivel és kapcsolataikkal, legyen szó a főhős viszonyáról akár a megmentett kislánnyal, akár egykori bérgyilkos-pajtásával. Ürügy, alibi, „te Joe, valami okot mégiscsak ki kéne találni, hogy ez a kisvárosnyi ember miért darálja egymást két órán át”. Tény, hogy a film dramaturgiai kifinomultsága, történetmesélési érettsége a kisautóival roncsderbit játszó gyerekéhez hasonlatos. Vagy egy pornóéhoz.
Cserébe sosem áll meg, sosem lassít le, sosem fárad el, intenzitása, lendülete, erőszakossága, öncélúsága egészen extrém végletekben tombol. A harcjelenetek maratoni hosszúságúak, és gyorsan, valószínűtlenül rövid szünetekkel követik egymást (véget ér egy bunyó, és mielőtt annyit mondhatnál, hadzsime, a szorgos szereplők máris kitermeltek még tíz hullát), a vér Pollock-festménnyé, a hús péppé, a csont porrá, az ember felismerhetetlen szövetcafat-masszává lesz. Ráadásul mindenki, a főhőstől az utolsó statisztáig úgy szenved a vásznon, hogy amellett DiCaprio medvés-vadonos kalandja kellemes séta egy napsütötte kertvárosi ház hátsó udvarában, a grillező körül. A fokozhatatlannak tetsző brutalitás újabb és újabb (és újabb és újabb) fokozását bestiális megnyilvánulások kísérik: mindenki folyamatosan hörög, vicsorog, krákog, ordít (fájdalmában, dühében, erőlködésében), mindenkinek összefolyik taknya-nyála-vére-izzadtsága, mindenki harcol még akkor is, amikor már minden belsősége húsz sebből ömlik-csurog szét harmincfelé.
Hogy nem realisztikus, és hogy over the top, az nem kifejezés. De hát épp ez a film vállalása, vagyis épp ez a lényege. És a koreográfia természetesen elképesztő, a technikai profizmus tagadhatatlan (Timo Tjahjanto, a szintén Iko Uwaist csatasorba állító Headshot rendezője érti a dolgát), a kamera meg nemhogy nem szégyenlős, egyenesen perverz. Ahogy egy ilyen filmben szeretjük.
A The Night Comes for Us küldetése egyértelműen az, hogy vadságával, őrületével túllicitálja az elmúlt évek legeszeveszettebb harcművészeti csörtéit is – más kérdés, hogy miközben e küldetését magabiztosan teljesíti, nem érdekli semmi más, így végül (nem mint bunyómaraton, hanem mint történetmesélési eszköz) egy kicsit önmaga ellensége lesz. Egy ponton túl ugyanis már a fokozás is értelmetlen, hisz egyszerűen belezsibbadsz a non-stop zúzásba, a hosszútávon fenntartható feszültségnek pedig még egy ilyen csontdaráló esetében is a karakterrajz és a történet az alapja (nem kell bonyolultnak, furfangosnak, rétegzettnek lennie, de átélhetőnek azért igen) - ezt sajna a teljesen elszállt, szuperkreatív harci koreográfia éppúgy nem váltja ki, ahogy a várospusztító CGI-örvény sem.
De aki egy minden visszafogottságtól szívmelengetően mentes, faltól-faltig, no bullshit akcióagyrémre vágyik, az a fenti akadékoskodás ellenére is magát szúrja tökön (különös kegyetlenséggel), ha kihagyja a The Night Comes for Us-t.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk. Október 19-én debütál a Netflixen.