The Haunting of Hill House – Családi kísértetfészek

Azt azért túlzás állítani, hogy a Netflix különösebben rejtegette volna az egyik halloweenre időzített tévésorozatát (a másik hasonló nagy dobásnak a The Chilling Adventures of Sabrina ígérkezik), de a The Haunting of Hill House egy rendkívül udvarias szellem teljes diszkréciójával bújt meg egy generikus borítókép, valamint a pulzusszámot alig-alig emelő előzetes mögött. Persze akadtak kedvező előjelek. Az első ilyen maga az alapanyag: a The Haunting of Hill House annak a Shirley Jacksonnak a regénye, akinek a The Lottery című novellája nálunk is rendre előkerül legalább az egyetemi képzésen. A The Haunting of Hill House pedig a nyugati horrorirodalom gótikus remeke, amely méltán csúsztatható a polcon teszem azt: A ragyogás mellé. A másik ígéretes ómen a sorozat készítőjének személye. Mike Flanagan neve talán nem mond sokat, de ő tette le az asztalra a remekbe szabott Hush-t, valamint az is sikerült neki, amibe sok más rendezőnek beletört a bicskája, vagyis értelmezhető mód képernyőre vitt egy Stephen King-regényt, a nálunk Bilincsben címen megjelent Gerald's Game-et.

Aki látta a fent említett két filmet (ezek is elérhetők a Netflixen), az tudja, hogy Flanagan úr az aprólékosan felépített feszültségkeltés nagymestere. Más kérdés persze, hogy a feszültség nagyon másként működik egy kilencven perces film, mint egy tíz óra körüli sorozat esetében, de Flanagan egy avítt, mára kissé népszerűtlen eszközzel élt: végiggondolta, hogy a kívánt hatást miként tudja elérni ebben az új közegben.

Mielőtt viszont szétcincálnánk a sorozatot, tisztázzuk a narratív alapokat: 1992-t írunk, Hugh és Olivia Crain régi házakat vásárolnak meg, renoválnak, majd adnak tovább jó pénzért. Legutóbbi szerzeményük a Hill House, ahová a munkálatok idejére beköltöznek öt gyermekükkel. A házban azonban fura dolgok történnek. Ez a forgatókönyv egyik szála, a másik a jelenben játszódik, ahol az immár felnőtt gyerekeket látjuk, és azt hogy miként dolgozták fel azt a bizonyos végzetes nyarat.

Valljuk be, ez nem feltétlen az a premissza, melyet olvasva izgatottan kapunk a távirányító után, hogy a Netflix oldalára lapozzunk, és valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy a Hill House ennyire nehezen reklámozható. Mert amitől a sorozat működik, egyben radikálisan eltér az eddigi kísértettörténetektől, az nem suvasztható be pár jól hangzó marketing-kifejezésbe és elcsípett jelenetbe. A következő a lényeg ugyanis: a Haunting of Hill House egy gótikus regény tévésorozatos feldolgozása, a készítők pedig hozzápiszkáltak mind a kiindulási alapanyag, mind a célmédium bizonyos alapvetéseihez, méghozzá úgy, hogy ez a két változtatás egymást erősítse, és kialakítsa azt a kölcsönhatást, amely egy egyre magasabb frekvencián dohogó dugattyúként hajtja a szerkezetet a katartikus végkifejlet felé.

Felesleges mondani, hogy a gótikus regénynek éppúgy megvannak a szigorú összetevői, mint bármely más zsánernek. A nyilvánvaló elemek mellett, mint az elmúlás vagy az azt jelképező romok (ebben az esetben a ház maga), akadnak fontos karaktertípusok, az egyik ilyen például az utazó figurája. Az utazó jellemzően az, akinek szemszögével az olvasó azonosul, és aki felderíti a múlt sötét titkait. Ilyen volt Lockwood az Üvöltő szelekben vagy Bátky János a A Pendragon legendában, amennyiben ez utóbbit gótikus regényként olvassuk. A Hill House újítása, hogy az utazót, tehát a Crain családot nem börtönzi be a felfedező passzív szerepébe, hanem a famíliát teszi meg a felfedezés tárgyául is. Mindezt pedig úgy éri el, hogy két idősíkra választja szét a történetet. A Crain gyerekek (legalábbis első pillantásra, de erről később) a házat derítik fel, ám felnőttként a vizsgálódás már önnön gyerekkorukra fókuszál. Így vagy úgy, de mindegyikük annak a bizonyos nyárnak a hatása alatt áll: Steven, aki nem is igazán hisz az egész kísértetsztoriban, jó pénzre váltotta a családi tragédiát, mivel sikerkönyvet írt róla, Luke kábítószerekbe menekült, Shirley családi ravatalozót tart fenn, hogy begyógyítsa a halál ejtette sebeket mind szó szerinti, mind átvitt értelemben, Theo gyerekpszichológus, aki megjátszott közönnyel és alkalmi kapcsolatokkal próbál saját traumáin túllépni, végül pedig ott van Nell, a legkisebb lány, aki igazából sosem tudott elmenekülni abból a házból, és édesanyjához hasonlóan ő is ott leli felnőttként a halálát.

Eddig világos, hogy mi történik: öt felnőtt a gyerekkorának újra és újraértelmezésével próbálja saját magát felépíteni. Lényegében tehát mindannyiunk közös tapasztalatát kapjuk egy kísértetsztori nagyítóján keresztül vizsgálhatóbbá téve, a Lost óta töretlenül népszerű flashbackekkel elbeszélve.

Ha csak ennyiről lenne szó, a Hill House úgy is többet ért volna el, mint a kísértetházas horrormizériák és ijesztgetős, öncélúan hatásvadász sorozatok (köh... köh... American Horror Story) tonnái együttesen. Ám Mike Flanagan munkája ennél is tovább megy, és újragyúrja mindazt, amit a szellemekről és az elemi rettegésről gondolunk. Annak megfelelően ugyanis, ahogy az említett gótikus karakter, az utazó sem egyszerűen utazó, úgy a flashback sem egyszerűen flashback. Ez a mozgóképes elbeszélői eszköz eredetileg arra hivatott, hogy felvillantson eseményeket a múltból, és ezáltal jobban megismerjük a karaktereket és a kialakuló viszonyrendszereket. És bár kétségtelenül betölt ilyen szerepet is, a Haunting of Hill House esetében a múlt és a jelen nem válik el élesen egymástól, olyannyira nem, hogy érdemesebb múltról és jövőről beszélni. Olyan múltról és olyan jövőről, amelyek között oda-vissza kölcsönhatás alakul ki. Magyarán nem csak a múlt formálja a jövőt, de a jövő is a múltat. Ez pedig nem jöhet létre máshogy, mint a lineáris időszemlélet felszámolásával és egy ősibb, cirkuláris időfelfogáshoz való visszatéréssel.

Emlékeztek, amikor azt írtam, hogy a Crain gyerekek csak első látásra derítik fel a házat a múltban? Valójában ugyanis akkor pont úgy kutatják a jövőt, és egymást, ahogy teszik majd ezt felnőttként. Maga a ház ezért lényegében zárójeleződik, nem az a fontos, hogy egykor mi történt a falai közt, hanem hogy mi történik most. A kísértetek pedig nem csak a múlt termékei, de ugyanúgy jövőé is. A végső tragédiához éppen ez a felismerés vezet: ha múlt és jövő egyaránt nem létező álom, akkor micsoda a kettő metszéspontja, a jelen? Az édesanya, Olivia Crain számára elvész az idő, üres gyerekágyakhoz beszél, olyanokkal társalog, akik rég meghaltak, olyan jövőt lát, amely valószínűleg be fog következni. Végső cselekedetének célja épp ezért egy a múlt és jövő kísértetitől egyaránt érintetlen, örök jelen létrehozása. És ez a múlt és jövő pulzálása, az említett vissza-visszatérés, cirkularitás megszűnését jelenti, amit úgy hívunk: halál.

Kár, hogy az utolsó pár részre kicsit felgyülemlik az átadni kívánt információ, így a szereplők hosszas monológokban taglalják motivációikat és nézőpontjaikat, ráadásul teszik ezt olyan színpadiasan, hogy az ember már-már azon csodálkozik, miért nem blank verse-ben beszélnek. Picit túlságosan is elvarrásra kerül minden szál, lecsapásra kerül minden labda, pedig talán jobb lett volna itt-ott némileg több sejtetés. Szerencsére a házat nem magyarázzák túl, így már most rengeteg rajongói teória kering róla, és ez így van jól. Ha tehát eltekintünk a zárlattól, az utóbbi idők egyik legeredetibb, legmélyebben átgondolt tévés horrorélményét kapjuk.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!