Kínzó kérdések, amelyekre talán sosem találunk választ: van-e élet a halál után? Vajon mi lehetett az elveszett Nixon-szalagokon? Hogyan és miért lett Laurel és Hardyból Stan és Pan a magyar fordításban?
Talán sosem tudjuk meg, a magam részéről arra gyanakszom, hogy mint oly' sok esetben, itt is egy szójáték oltárán áldozták fel az eredeti neveket. Azt azért a teljesség kedvéért el kell mondani, hogy a páros jobban járt ahhoz képest, ahogyan német nyelvterületen nevezték őket: “Dick un Doof” - nem kell felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezni ahhoz, hogy értékeljük a világhírű német humort, amely megszülte a “Kövér és Bolond” nevet a huszadik század hallhatatlan komikus duójának.
Hatásuk a mai napig érződik – minden komikus párost hozzájuk hasonlít a köznyelv –, és olyan szintén legendás szerzőket-előadókat inspiráltak, mint Abbott és Costelló (akik később túl is szárnyalták Stan és Ollie-t, mennyiségben mindenképpen. Ugyan az Internet határozottan állítja, hogy a két világháború közötti időszak egyik legtermékenyebb kabarészerző-forgatókönyvíróját, Vadnay Lászlót is ők inspirálták Hacsek és Sajó megalkotásakor – más források szerint pont fordítva történt, ez utóbbit azonban érdemes önámitás alatt iktatni, és az előbbi is lehet akár véletlen időbeli egybeesés –, színpadon egymással csipkelődő párosok korábban is részei voltak a varietéknek.
Laurel és Hardy pályája akkor ívelt felfelé, amikor a hang lassan, de biztosan elkezdett helyet követelni magának, kiszoritva a némafimek sztárjait, akiknek a legnagyobb része ezzel el is vesztette helyét Hollywoodban. Ez azonban nem hogy hátráltatta volna őket, a páros ugyanis rendelkezett olyasmivel, ami biztositotta túlélésüket: ők is orfeumokból érkeztek a film világába, és amellett, hogy mindketten kiváló mozgással rendelkeztek, a verbális adok-kapokat is tökélyre fejlesztették.
A Stan & Ollie hősei azonban már túl vannak a sztárságon, hovatovább mindenki meglepődik, hogy egyáltalán élnek még. Ez itt a háború utáni skót, illetve angol vidéki kisszínházak világa, akik angol komikusok haknijaihoz vannak szokva. És ha valami igazán jól működik a Stan & Ollie-ban, az pont ez a kettősség: ahogy a két megöregedett hollywoodi sztár tényleg itt van a mi kis színpadunkon, és ugyanúgy adják elő ugyanazokat a jeleneteket, mint a filmjeikben – és lehet, hogy régi, lehet hogy láttuk már, de van ebben a párosban valami megfoghatatlan, ami miatt ugyanúgy nevetünk ötvenedjére is, ahogy Stanley belegabajodva Ollie begipszelt lábába bohóckodik a kórházjelenetben.
A film pedig meglepően kevés melodrámával vagy szenzációhajhász leleplezéssel meséli el a történetet, ami mit sem érne rossz színészekkel. Szerencsére John C. Reilly nem hogy kiváló színész de a mesteri maszkkal együtt válik tökéletes Oliver Hardyvá, színpadon és azon kívül. Minden egyes mozdulat és hang a helyén van, nem látni a “színjátszást”. És az előadásjelenetekben Steve Coogannel együtt valóban mintha tényleg Stanley-t és Olivert látnánk, ahogy még középkorukban is ugyanazzal a precizitással és örömmel adják elő a jeleneteiket.
Igen, Steve Coogan okoz nekem egyedül problémát: az ő játékán sokkal inkább érződik a karakterbe beleölt rengeteg munka – amikor együtt játszik Ollie-val, ez egyáltalán nem szembeötlő, sőt, valahogy ott működik igazán. De amikor egyedül marad... Mintha a színpad biztonsága és a megfelelő partner hiánya nem csak Stanley-t sújtja hanem Coogant is.
Amiben viszont megint csak nem nyúlt mellé a film, az a mellékszereplő-gárda: Rufus Jones egyszerűen fenomenális, gyakran egész jeleneteket nyúl le a két címszereplőtől mint a sikamlós impresszárió, Shirley Henderson Ollie feleségeként ismét bizonyítja, hogy minden film szegényebb, amiben nem játszatják. Nina Arianda, Stanley feleségével együtt pedig legalább annyira élvezetes párost alkotnak, mint férjeik.
A Stan & Ollie egy szép, érzelmes – de nem érzelgős – hattyúdal a komédia talán legnagyobb párosának: habár tévés gyökereit nehezen tagadhatja le, és a mai filmdíjakra hajtó mezőnyben talán kevésbé bombasztikus vagy drámai ahhoz hogy eredményt érjen el, mindenképpen érdemes megnézni.