A ház, amit Jack épített – Pofátlan trollkodás vagy zseniális provokáció?

Szigorú menetrendje van egy Lars von Trier-film kritikájának. Elsőként nyilván összefoglaljuk a legutóbbi „botrányát”, hogy honnan és miért tiltották ki (most éppen sehonnan, sőt visszaengedték Cannes-ba hét év után), és mennyien gyalogoltak ki a film premierjéről (állítólag több mint 100-an, nagyon felzaklatva). Ezután arról kezdünk elmélkedni (bár ez a rész maradhat az utolsó bekezdésre is), hogy amit láttunk, az több-e szimpla hatásvadászatnál, és hogy mennyire fogadható el, ha egy rendező a vásznat és a nézőket lelki szemetesládának használva kiokádja magából a neurózisait, és közben még pofátlanul trollkodik is.

A felvetés még akár jogos is lehetne, csak az az implikáció hamis, hogy ezzel Trier valami nagyon szokatlan dolgot művelne. Egy feketeöves szerzői rendezőtől bocsánatos bűn, sőt munkaköri kötelesség, hogy részben vagy akár egészben terápiaként, belső világának kivetítésére használja a médiumot (Pasolinitől Bergmanon át Woody Allenig lehet sorolni a neveket), az pedig, hogy közben milyen válogatott baromságokkal szórakoztatja az újságírókat a sajtótájékoztatón, mellékes körülmény (kellene, hogy legyen.) Attól tehát, hogy Trier egy bohóc, még érdemes komolyan venni a filmjeit, és nem kizárni annak lehetőséget, hogy talán mégsem csak blöffölni próbál.

A kísértés persze nagy, pláne egy olyan film esetében, ahol a koncepció látszólag csak annyi, hogy a sorozatgyilkos főszereplő sorozatgyilkol, és közben a sorozatgyilkolásról elmélkedik. Ez a felépítmény valójában nagyon is átgondolt: Triernek egyrészt kedvenc módszere, hogy fejezetszerű egységekre tagolja a filmet, és közben egyre emeli a tétet és inzultálja néző ingerküszöbét, másrészt ez konkrétan A nimfomániás szerkezetének újrahasznosítása. Ott is egy deviáns(nak tartott) figura mesél a szenvedélyéről egy kívülállónak, miközben flashbackszerűen villannak fel életének kulcspillanatai. Trier egyik filmben sem az ún. normalitás prizmáján keresztül mutatja be a főszereplőket, hanem pont úgy, ahogy ők saját magukat látják. 

És igen, ez van annyira felforgató gesztus, hogy lehet miatta nyugodtan polgárpukkasztást és hatásvadászatot kiáltani, pláne, hogy A ház, amit Jack épített zavarba ejtően keveri a hangnemeket. Van benne horror, szatíra, burleszk, az egyik jelenetben kegyetlen mészárlást látunk, a következőben olyan viccesen szerencsétlenkedik a gyilkos a hullával, mintha átugrottunk volna egy Coen-filmbe, aztán jön egy olyan epizód, amitől megint elmegy a kedvünk a nevetéstől. Trier szándékosan játszik az elvárásokkal, a műfaji konvenciókkal: amikor a néző egy-egy pillanatra zavarba jön, és fogalma sincs, hogy mit érezzen, az nem mellékhatás, hanem a film lényege. 

Rögtön ilyen a nyitójelenet, ahol az Uma Thurman által alakított stoppos olyan tenyérbe mászó stílusban gúnyolódik a főhőssel, hogy nehéz nem karmikus igazságtételként értékelni, amikor becsapódik az arcába az emelő. A kárörömöt persze bűntudat követi, és nem csak itt; Jack majdnem minden gyilkosságában van valami olyan meghökkentő körülmény, amitől a nagyon is reálisan bemutatott erőszak kap egy morbid gellert. Az ellentmondás végig feloldatlan marad, a főhős pszichológiai profilja papíron hitelesnek tűnik: titokzatos beszélgetőtársának (Bruno Ganz) mesél a gyerekkoráról, a traumáiról, van rendes foglalkozása (mérnök), látszólag tehát hús-vér figura, de közben különféle szerepeket vesz fel, az első jelenetben (a gyilkosság pillanatáig) passzív áldozat, egy másikban kíméletlen ragadozó, aki idegen házakba tör be, a harmadikban férjet, a negyedikben családapát játszik, vagyis az adott epizódnak megfelelően váltogatja az identitásait. Jámbor kispolgár, precíz szakember, klasszikus pszichopata, nőgyűlölő férfiállat – mikor, mire van szükség. 

Innen nézve még lenyűgözőbb, hogy Matt Dillonnak sikerül egységes karaktert gyúrnia a sokféle alakváltozatból. Neki, és persze Trier műfaji érzékének köszönhető, hogy A ház, amit Jack épített bűnös élvezetként, elborzasztó látványosságként akkor is működik, ha utána természetesen elhatárolódunk tőle a jó ízlés és az erkölcs nevében (lásd még: első bekezdés), és úgy is, ha nem akarjuk különösebben a rendező mögöttes indítékait boncolgatni, már amennyiben feltételezzük, hogy voltak neki olyanok is. 

Triert ismerve nyilván nincs kizárva, hogy itt a trollkodás maga az üzenet, és a fő vezérelv a legtöbb mozgóképes tabu megszegése volt adott időintervallum (155 perc) alatt, de van annyira rétegzett a film, hogy bőven értelmezhető egy öntörvényű rendező, a nagybetűs Művész önélveboncolásaként, vagy akár a toxikus emberi kapcsolatok metaforájaként, az ember embernek farkasa tétel bizarr illusztrációjaként. És nézhetjük persze unortodox sorozatgyilkosfilmként is, amelynek a végén, jó esetben, feltesszük magunknak a kérdést: mi az obszcénabb, popcornt majszolva drukkolni a domesztikált Dexternek, vagy POV-nézőpontból, finomkodás nélkül szembesülni az emberi psziché legsötétebb bugyraival? 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!