Narcos: Mexico - Előjáték az Apokalipszishoz

-egy helyütt egy mondatnyi, jelzett spoilerrel- 

2006. december 11-én a frissen megválasztott Felipe Calderón mexikói elnök hatezer-ötszáz katonát küldött Michoacán államba, hogy megrendszabályozza a hírhedt La Familia kartell narcotraficantéit. A kormányzat oly régóta halogatott nyílt fellépése azonban az erőszak minden addiginál durvább elharapózását hozta magával.  2017-ben - eddigi legvéresebb évében – huszonkilencezer személy halálát (összességében átlépve a kétszázezres számot) és közel ugyanennyi személy eltűnését hozták kapcsolatba a mexikói drogháborúval, mely egy évi 40 milliárd dolláros üzlet körül zajlik, és melynek köszönhetően Mexikónak stabil helye van a világ húsz legveszélyesebb országa között.

A Narcos 4. évada (vagy másképpen, a Narcos: Mexico első évada) azt mutatja be, hogyan kezdődött mindez: hogyan egyesültek a múlt század nyolcvanas éveinek közepén az  ipari méretű marijuana-termesztésben és csempészetben utazó mexikói bűnszervezetek egyetlen karizmatikus, előrelátó vezető (Miguel Ángel Gallardo szerepében Diego Luna) alatt, monopóliumot formálva a profit maximalizálása érdekében, és hogyan sokszorozták meg ezt az amúgy is gigászi hasznukat, amikor egymásra találtak a kokain-terjesztési problémákkal küzdő kolumbiai kartellekkel.  Az unortodox történelemórát ezúttal egy minden eddiginél személyesebb hangvételű történet, az események frontvonalában küzdő Enrique „Kiki” Camarena DEA-ügynök (Michael Pena) sorsa köré szőtték. (spoiler)  Ő az,  akinek halálát Murphy ügynök már elspoilerezte az első évad harmadik részében: magához Jézushoz hasonlította Camarenát, aki áldozatával valamennyi kollégáját megváltotta (spoiler vége).

Ha van valami, ami csakugyan ráfért már a Narcosra, az az, hogy az írók kicsit nagyobb hangsúlyt fektessenek a „jó fiúk” történetére is. Boyd Holbrook és  Pedro Pascal hozta ugyan a kötelezőt a elkötelezett, tökös terepügynökök szerepében, de karakterük jórészt megmaradt a klisék szintjén. No nem mintha sok esélyük lett volna:  sem a zseniális Wagner Mourával (vagy ha úgy tetszik: azzal a történettel, melyben egy ország leghatalmasabb emberéből kiközösített, bujkáló pária válik), sem a Cali kartell „úriembereivel” nem tudták felvenni a versenyt  - az első három évadot kétségtelenül kiütéssel nyerték a traficanték.

Ebben az etapban azonban jön, lát és győz Michael Pena,  aki már csak alkatánál fogva is a legjobb választás volt erre a szerepre: a buldogéra, akit lehetetlenség lerázni, és aki nem engedi el a zsákmányt, ha egyszer a karmai közé kaparintotta. Ahogy megfeszül az állkapcsa, valahányszor nehézséggel kerül szembe, az éppolyan egyszerű és hatásos kifejezésmódja az általa alakított karakter kompromisszumot nem ismerő, önfejű lényegének, ahogyan a valódi hatalommal bíró „elit” sorai közé vágyakozó,  de plebejus mivoltját levetkőzni képtelen Escobar ráncigálta félig öntudatlanul a le-lecsúszó nadrágját.

Ám a hőn áhított egyensúly mégsem valósul meg, s ez leginkább az előző évadbeli alteregóihoz képest elég harmatos jelenléttel bíró Diego Lunának köszönhető. Lunának egész egyszerűen nincs elég karizmája ahhoz, hogy elhitesse velünk: pusztán az intelligenciája erejével képes uralni és kordában tartani egy sor pénzéhes, erőszakos gengsztert, akik már csak vérmérsékletüknél fogva is képtelenek az együttműködésre. Igazából nem is értjük,  mit keres közöttük, s az ember szinte várja, hogy a nagymamája is felbukkanjon, és vitába szálljon a narrátorral, amiért ilyen csúnya dolgokat állít az ő szelíd, szomorú szemű unokájáról, akiről mindenki láthatja, hogy a légynek sem képes ártani. Mentségére szólhat, hogy a forgatókönyv sem nyújt neki túl sok fogódzót: érzésem szerint olyasféle ívet akartak rajzolni a karakterének, mint amilyet Michael Corleone járt be az esküvőtől a keresztelőig, de az építkezésben nem voltak elég aprólékosak. A legfőbb antagonista emberi oldala és motivációja jórészt kidolgozatlan marad, erőszakos megnyilvánulásai előkészítetlennek és esetlegesnek tetszenek, a dramaturgia szempontjából legfontosabb bűntett alól pedig úgyszólván felmentést kap,  hiszen a szkript mindent a korrupt politikusokra és a keresztapa általuk megvezetett forrófejű alárendeltjére tol, s ő maga már csak beletörődik az elkerülhetetlenbe.

Szerencsére a végeredményen sokat javít – bár a kontrasztot értelemszerűen még  kirívóbbá teszi - hogy a másodhegedűsök a főnökük helyett is elviszik a terhet a hátukon.  Tenoch Huerta a kisujjából kirázza a kokainfüggő, zabolázatlan ösztönember Rafa Quintarót (eklektikusságában is hihető és karakterazonos minden másodperce), és csak hasonlóképpen lehet nyilatkozni Joaquín Cosíó  (a a traficanték régi iskoláját képviselő Don Neto) teljesítményéről is. Ez utóbbihoz fűződik egyébként az egész évad talán legszebben megkomponált jelenete: amikor végül szembenéz a végzetével, azt az ereje teljében lévő Clint Eastwood sem csinálhatta volna sztoikusabban és  nagyobb hidegvérrel.

Az évad egyebekben az eddig megszokott receptet követi: Scoot McNairy – a Godless McNue seriffje – szarkasztikus hangvételű narrációja biztosítja a keretet, a történet dinamikáját pedig egyik oldalról a jók és a rosszak, illetve (hogy azért Lunának és a többieknek is lehessen kicsit szurkolni) a rosszak és a még rosszabbak küzdelme biztosítja.  A Narcos:Mexico kíméletlenül szedi le a keresztvizet az országot kormányzó elitről, s a kartellekét meghaladó felelősséget ró a kábítószer-kereskedelemnek kvázi állami védelmet biztosító – a történet szerint Gallardo kifejezett hozzájárulásukat kéri, amikor marijuanáról átvált kokainra - és azon kíméletlenül nyerészkedő politikusoknak valamint az őket kiszolgáló, az eredetileg a hidegháborús hisztéria által létrehozott pszeudo-KGB-nek. Érdekes módon a kábítószer-kereskedelem kapcsán fennálló perverz szimbiózis másik oldala – az USA felelőssége – csak érintőlegesen kerül a szemünk elé.  A megelőző évadokban roppant hangsúlyosan bemutatták, milyen szerepet játszott a CIA a kolumbiai helyzet eszkalálódásában, itt ez vélhetőleg a következő szakaszra marad.

És ezzel el is érkeztünk a legfontosabb dologhoz, nevezetesen hogy a Narcos: Mexico első évada  nem több, mint felvezetés . Személyesebb, mint az eddigiek, ami kifejezetten a javára írható, ugyanakkor osztozik azok legfontosabb erényében (azaz nincsenek filler-részek a zömmel ötven perc felett végződő, olykor egy órán is túlnyúló epizódokban, s végig fordulatos és izgalmas marad) de az összképet tekintve nem tesz mást, csak berendezi a színpadot az apokalipszis elszabadulásához. Aki olvasta Don Winslow kapcsolódó regényeit (az évad egyébként gyakorlatilag a Drogháború első felének feleltethető meg, valamennyi fontos szereplő felbukkan, ha átkeresztelve is), vagy csak követi a híreket, az tudja, hogy az „alapító atyák” által felépített birodalom hamar széthullott, s a status quo átadta a helyét az egymással hadakozó,  excentrikus figurák által vezetett kartellek véres háborújának: a tömegsírok, a véres utcai harcok, a fegyveres milíciák és a lemészárolt újságírók Mexikójának. 

Igaz, hogy épp a Netflixen fut egy saját sorozata Joaquin „El Chapo” Guzmannak, aki már itt is felbukkan, s józan paraszti ésszel nehéz elképzelni, hogy az alkotók ne futtatnák ki a sorozatot egészen a Köpcös hírhedett 2016-os szökéséig. Ez minden emberi számítás szerint még legalább 3-4, egyre sötétebb és brutálisabb évadot jelent (aztán lehet átnyergelni a Thaiföld-Mianmar-Laosz határolta Arany Háromszögbe). Csak bírjuk majd elnyomni magunkban a szekunder szégyenérzetet – hiszen ami nekünk nem több érdekes fikciónál, az a világ másik végén a hétköznapok kőkemény valósága.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!