Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét! – Kísértetek országa


Brutális haláljelenettel nyitunk. Mindennapi esemény, felnőtté válási rituálé, egy tinédzser hozzászoktatása a férfiassághoz és a realitás nyerseségéhez: egy kecske levágása és kibelezése. A tizenhárom éves Jojo mindent megtesz, hogy méltó legyen szeretett példaképéhez, a gyilkos kést forgató nagyapjához, végül mégis odaokádja a magáét a sár, bél és por elegyéhez.  Ward már-már gyomorforgató aprólékossággal ábrázolja az állat levágásának hosszú folyamatát, a jelenet zsigeri vérmocskát költői képekkel és metaforákkal dúsított, gyönyörű prózával egyensúlyozza ki. Noha szembesülünk még erőszakkal a könyv további fejezeteiben is, ilyen részletességgel soha többé – e nyitány mégis tökéletes leképezése a későbbieknek, a természetesnek vett fizikai-lelki kegyetlenségből és a gyengéd emberi érzelmek szépségéből összeálló kontrasztnak. 

A Hallgasd a holtak énekét! Jesmyn Ward második könyve, amely a Mississippi állambeli fiktív Bois Sauvage városkában játszódik (az elsőhöz – Salvage the Bones – kizárólag a helyszín köti), és egy megtört, súlyosan diszfunkcionális, kevert fajú, szegény család hányattatásait meséli el, többé-kevésbé William Faulkner nyomdokain (bevallottan a Míg fekszem kiterítve volt Ward egyik fő inspirációja – egyébként a mágikus realizmus, a többgenerációs család tablója és a történelmi háttér hazai fronton Dragomán Máglyáját is felidézheti). A cselekmény gerincét egy utazás adja: Jojót és kishúgát autóba ülteti az anyjuk, a fekete Leonie, hogy egy barátnője társaságában elmenjenek a börtönből épp szabaduló családapáért, a fehér Michaelért. Útjukon drogügyletek (Leonie kábítószerfüggő), viszkető ujjú rendőrök, rendezetlen, defektes érzelmi viszonyok, börtöntábori rémtörténetek és a rabszolgatartó múlt sosem múló traumái kísérik és kísértik őket. Na meg nyughatatlan szellemek, akik az előbbiektől korántsem függetlenek. 

A könyv fókuszpontjában Jojo és anyja torz kapcsolata áll. Leonie kizárólag a férjével törődik, kizárólag őt szereti, gyermekeit pedig akaratlanul is, nem gonoszságból, inkább csak puszta, spontán közönyből elhanyagolja, mintha (ahogy Jojo nagyanyja meg is jegyzi) hiányoznának belőle a legalapvetőbb anyai ösztönök is. A Jojo és Leonie közti feszültség sosem enyhül, az anya-fiú viszony jellegzetes meghittsége és szeretete helyén állandó frusztráció és bizalmatlanság lüktet – rákos daganat a legszentebb helyen. Jojo és védtelen kishúga a nagyszüleikben és egymásban lelnek menedékre nem csak a külvilág, hanem a törődést még színlelni is alig képes saját szüleik elől is. 

Tomer Hanuka illusztárciója

Ward nem fest részletes pszichológiai tablót, az okok helyett inkább a következményekkel foglalkozik: a fájdalommal, a kilátástalansággal, a kétségbeeséssel és a mindezek ellenére is mindig, mindenhol, a legsötétebb órában is felszínre törő reménységgel és gyengédséggel. A család lelki nyomorúságát potenciálisan magyarázó okok mind metaforikusak, nagyívűek, történelmi-társadalmi gyökerűek: Michael szüleinek a Dél általános bigottságát mindössze két jelenetben, mégis húsba vágóan leképező rasszizmusa, a lerobbant vidék jellegzetes szegénysége, kiúttalansága, az amerikai fekete múlt soha el nem múló gyalázatossága. Bár a cselekmény a jelenben játszódik, mégis az egész időn kívülinek érződik, mintha Jojo és családja mindig is itt és így lettek volna, és mindig is itt és így lennének, amíg csak világ a világ. 

Akárcsak a szellemek: Leonie-t a testvére kísérti, akit gyerekkorában lőtt agyon későbbi férjének egyik (fehér) rokona egy vadászbalesetben, pontosabban „vadászbalesetben”, Jojót pedig egy fiú, aki annak idején a nagyapjával együtt raboskodott a hírhedt Parchman börtönben. Mindketten a múlt bűneinek hagyatékai, az el nem múló fájdalom testetlen, egyesek számára mégis észlelhető lenyomatai, az igazságtalan halál, az igazságtalan történelem két világ közt ragadt szomorú jelenései. Leonie és Jojo tragédiája, hogy még ebben az élményben sem képesek osztozni, még a természetfeletti, az élet utáni élet megtapasztalása sem kötheti össze őket. Egyedül a vérük közös bennük, és legszívesebben még azt is megtagadnák. 

Ward prózája bámulatos, a Hallgasd a holtak énekét! az év egyik legszebben megírt könyve (emelem kalapomat a fordító előtt is), az a fajta, amit már csak a nyelv kifinomultsága, a leírások költőisége, a metaforák találékonysága miatt is érdemes elolvasni. És ha itt-ott fel is merül a szépelgés, a túlírtság vádja, azt azonnal eloszlatja a szélsőséges érzelmi forgatag, a kisrealista dráma és a történelmi kontextusba ágyazott természetfeletti elegáns összefésülése. A könyv minden erénye ott van Jojo nagyapja, River történetében, mely egyfajta másodlagos gerincként húzódik végig a fő cselekményszál alatt: fokozatosan, rejtelmesen és baljóslatúan tárja elénk a legnagyobb kegyetlenség és a legnagyobb könyörület megkapó felnőttmeséjét, amelynek szomorú tanulsága, hogy a tizenhárom éves fiúk csillogó szemű csodálatát kivívó férfias-nevelőszülős erő és keménység nem alakul ki csak úgy spontán, súlyos áldozatok és gyötrelmek nélkül. A múlt, jelenjen meg akár egy testetlen halott, akár egy szigorú, de szerető nagyapa képében, mindig gyarlóságról, fájdalomról és bűnről mesél. Mindig: emberről. 

Eredeti cím: Sing, Unburied, Sing, fordította: Pék Zoltán
XXI. Század Kiadó, 2018, 320 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!