Az Egyesült Államokban látványosan forrongnak a társadalmi problémák az elmúlt években: az olvasztótégely a felszínre izzadta salakját. Talán állítható, hogy rég volt annyira heves téma a faji egyenlőség, mint manapság - mintha 9/11 sokkja, a sebezhetetlen Világrendőr szerepének sérülése és újraértelmezése után most befelé fordulna Uncle Sam figyelme. Obama után Trump. Feketére jön az Adu. (Bocsánat, befejezem…)
Valószínűleg a társadalmi problémákat alulnézetből feszegető filmek növekvő hulláma is eme befelé fordulásnak része, melynek során felszakad százféle - rasszok és nemek közötti, szóbeli és tettleges, némán tűrt és hiába panaszolt, közösségek tágra csukott szeme előtt és rejtett módon lezajlott - sérelem, amelyet persze tovább erősít az érzékenyre sebzett közösségi média, majd a figyelemre reagálva gyűlnek a vérre a híroldalak veterán, rutinos sakáljai is.
Ezt a felszakítási folyamatot remélhetőleg gyógyulás követi majd, és előnye, hogy közben szóhoz és figyelemhez juthatnak olyanok is, akiknek a filmcsinálás költséges világában ma is nehezített a pálya: fiatalok, színesbőrűek, újítók, progresszíven gondolkozók. Régi arcok is kapnak az alkalmon, és vitorlájukba fogják az idők szelét (Spike Lee - BlacKkKlansman), de pályán kívülről kezdőbb, kicsi hitelű játékosok is be tudnak szállni (Jordan Peele - Get Out, Carlos López Estrada - Blindspotting). Ez utóbbiak sokszor valóban újszerű hangszínen szólalnak meg, ami már önmagában üdítő, az eddigi igazságtalanságok miatti sértettségükben azonban sokszor megbotlanak.
A Blindspotting története három nappal azelőtt indít, hogy főhősének szabadlábon töltött próbaideje lejárna. A visszaszámláló inzertek és az ismeretlen múltbeli bűntett már önmagukban feszültséget keltők, a fekete srác ráadásul véletlen szemtanújává válik annak, hogy egy fehér rendőr hátba lő egy menekülő fekete gyanúsítottat. Innentől kezdve pedig, várjunk szociodrámát, komor krimit vagy fekete humorú bűnkomédiát, végül mindezek gátlástalan keverékét kapjuk.
A játékidő nagy része a felütéshez képest meglepően könnyed pofázással telik, így a fentiek mellett az offbeat indie komédia meghatározás is megállja a helyét. A furcsa, kócos-raszta hajú srác (a színész a valóságban ennél csak extrémebb frizurákkal mászkál...) és egy átlagos európai polgár számára azonosíthatatlan fogsor-dísszel parádézó white trash cimborája hajmeresztő tempóban és szlenggel kommentálják-vitatkozzák végig költöztetéssel telő, lassú napjaikat, valamint kevert rasszú párkapcsolataik zökkenőit.
Gus Van Sant és Guy Ritchie helyett sokkal inkább Kevin Smith koreai filmjeihez (Clerks, Mallrats) hasonlítható a Blindspotting, mely a Get Outra emlékeztető pofátlansággal lépkedi át a műfaji határokat, és ez egyszerre adja a báját és a bumfordiságát. (Azért nem véletlenül alakultak ki azok a műfaji határok…) A történet fordulópontjai így néha kiszámítható, mégis nagy zökkenőként érkeznek meg a Rosencrantz és Guildenstern-karakterek óráról órára túlélt minibalhékból álló életébe.
Ami a társadalomkritikát illeti, a cselekmény alapját nyilvánvalóan a fekete fiatalokat megfelelő indok nélkül lelőtt fehér rendőrök közelmúltbeli esetei és annak következményei adják, a tüntetésektől Trump elnök reakciójáig. Ám sajnos éppen e téma az, melyről a filmnek csupán meglehetősen közhelyes és (szándékosan?) egyoldalú mondanivalója van. A központi történetszál egy olyan, csúcspontinak szánt jelenetre fut ki, mely felszabadító helyett kínosan és erőltetetten hat (nem segít, hogy eleve egy modoros, vagy legalábbis szűk réteg által élvezett-ismert műfajban, slam poetryben adják elő).
Talán még nagyobb baj, hogy a történet lényegi mondanivalóját is aláássa, a kettős mércét ugyanis csak az egyik fél részéről sérelmezi. Ezen az érzeten hőseink múltjának eddigre feltárult sötét foltja sem változtat. Biceg az anti-establishment üzenet: egy ilyen komoly témaválasztáshoz árnyaltabb megközelítés illene, legalább egy-egy jelenet erejéig. Nem komoly hangnemű drámaiságot, csak a főszereplők élesebb nézeteinek (akár komikus) ellenpontozását hiányolom. A készítők kamaszosan punkos hevülettel felskiccelt világképébe azonban nem fért bele egy szimpatikus vagy önkritikára képes hatósági személy sem, mint ahogy a lepusztult környék ábrázolásában sem jelenik meg semmi fenyegető vagy szomorú (drog, bűnözés, prostitúció). Még a főhősök saját múltbeli bűnének is csak barátságukat érintő vetülete tűnik fontosnak: saját társadalmi bűneik, igazságtalanságaik feldolgozása elmarad, a film egyszerűen elbűvészkedi az őszinte szembenézést. Ez a vállalt (de a nyilvánvaló túlzásoktól is ódzkodó) elfogultság talán nem árt sokat a Blindspottingnak mint indie komédiának, de megakadályozza az igazán erős és bátor szatírát, amellyé válhatott volna.
A cselekmény központi témájánál izgalmasabban mesél azokról az anyagi-lakhatási, illetve kulturális gyökerű feszültségforrásokról, amelyet a pezsgő negyed lepattantságát romantikusnak látó, de a közeghez képest túlságosan tehetős és magasabb társadalmi rétegbe tartozó liberális hipszterek beköltözési hulláma és a büszkén csóró, "eredeti" oaklandi lakosság között ébred. A folyamatot nem csak a témát direktben tárgyaló jeleneteken keresztül láthatjuk (házibuli a helyi gazdag srácoknál, akik teljesen más kaját esznek, más piát isznak és más zenét hallgatnak, mint a balfasz, de eddigre megkedvelt trú-helyi hőseink), hanem a költöztetés aktusai alatt is: a poros, elhanyagolt házból idős lakójának elhunytával összepakolandó megsárgult fényképek, rozoga bútorok (és hősünk talán meghatottságuk feldolgozásaként elsütött viccei-versei) finomabb, jobban sikerült kommentárját nyújtják a folyamatnak.
Végső soron távolról sem zökkenőmentes, de frissítő bemutatkozás a Blindspotting, két valóban gyermekkori barát tollából és főszereplésével. A filmnek témaválasztás- és stílusbeli bátorságát csorbítja vállalt részrehajlása, legnagyobb hibája számunkra mégis inkább az lehet, hogy európai nézőként egyszerűen nem tudjuk olyan mélységgel átérezni-átélni legfontosabb szituációi jó részét, mint egy amerikai, a pályán kívülről néző fiatal.