“Before I can have an enemy, I must persuade another to recognize me as an enemy. I cannot be a hero unless I can first find someone who will threaten my life or, better, take my life. Once under way, warfare and acts of heroism have all the appearance of necessity, but that appearance is but a veil over the often complicated maneuvers by which the antagonists have arranged their conflict with each other.”
James Carse - Finite and Infinite Games
Könnyű szuperhőst kitalálni. Lehet, hogy sok ötlet végezte képregénykiadók tárgyalójában, és elvérzett még több az első pár füzet után, olvasói érdektelenségtől övezve. De maradt több tucat, talán több száz így is. Könnyű szuperhőst csinálni valakiből, akár újra meg újra: térdig gázolunk az eredettörténetekben. Mindenki mindenhogy megeredt. Jóllakottan, még ha örök-mohón is, szuszognak a producerek álmukban, miközben azon gondolkoznak, hogy lefedtek-e minden fogyasztói réteget? Megvolt a csóró fekete fiú, a W.A.S.P.-család ivadéka, a szemüveges nerd, aki meghalna egy kis elismerésért? Kivel lehet a legszélesebb körben azonosulni, és mely kiaknázatlan, kisebb piaci szegmens elég nagy mégis ahhoz, hogy megszórják - mondjuk csak egy sorozattal?
Drámai mélységet, feszültséget adni a főhősnek a forgatókönyvírók egyik legalapvetőbb feladata, amelyet történetről történetre újra el kell végezniük, akkor is, ha a hős készen van, és nem akarnak módosítani a karakterén. Persze hogy az aktuális jellemébe, a közízlésnek megfelelően, milyen tett vagy döntés fér bele és milyen nem, az örökké tánc a pengeélen. Az íróknak (vagy talán egyre inkább a menedzser hozzáállású producereknek) örökké szondáznia kell a közhangulatot, éreznie kell az uralkodó szeleket. Mennyi önbíráskodás fér bele? Legyen eszközhasználó, élelmes mérnök, szuperképességű ember, vagy éppen földönkívüli idegen? Jelenleg is forró téma: lehet-e homoszexuális? Ha igen, élhet-e párkapcsolatban, vagy legyen ez örök tipródásának, szenvedésének oka?...
De akkor sem ez a nehéz rész. Ez Kreatív írás 101, meg egy kis (egyre több) kultúrpolitika.
Sokkal nehezebb izgalmas ellenséget találni. Az nem izgalmas, ha valaki egyszerűen csak baromi erős, és a főhősünk vagy az általa védelmezendők ellen támad, de nincs mögötte megfelelő indok, csak a kötelező gonosz szerepe (mint például Dormammu a Doctor Strange-ből). A harc unalmas, nem felszíni, pillanatnyi adrenalin-facsaró értelemben, hanem a történet szempontjából: elkerülhetetlen, kötelező elem. És nincs az az erő, az a szuperképesség vagy hatalom, amely egy egyszínű antagonistát izgalmassá tenne. (Ha az egész világot elpusztítani képes, önző, önkontroll nélküli emberekre vagyunk kíváncsiak, elég megnézni a neten pár véletlenszerűen választott nemzetközi híradót...)
Meg aztán hiába erős az Ellen, ha veszít úgyis. Több kell ennél. Az antagonisták gonoszságáról amúgy is oly sokszor derül ki, hogy papírvékony fedősztorival fedett változata annak a rajzfilmes, egyszavas indoklású gazemberségnek (gonosz, mert kommunista, gonosz, mert gengszter, gonosz, mert bosszúszomjas valami mondvacsinált múltbeli eset miatt), amelyet legutóbb a 80-as, 90-es években volt divatos pirulás nélkül felvállalni, egyenesben, őszintén.
Ezzel szemben a valóban jól eltalált, emlékezetes, műfajformáló ellenségképek (mint az önmagát, az önjelölt hősök szerepét és a mindenkori status quót nyíltan megkérdőjelező ás gúnyoló Joker, az emberiség felett morálisan ítélkezni kész Ra’s al Ghul vagy Thanos, a végtelenül fatalista, de intelligens Mr. Glass a Sebezhetetlenből) nem pusztán elvakult, pusztítani vágyó őrültek, mert azok nem hihetőek, nem gyakoriak a Dzsungelben - sem állati, sem emberi példákat nem tudunk hozni (extrém, agyilag teljesen abnormálisan működő egyedek kivételével). Még Joker extravagáns húzásai mögül is társadalomkritikus aktivizmus és autoritás ellen lázadó kamaszos hevület habzik ki. (Alapvetően még a hű-de-komor, napjainkban egészen realisztikusra fogalmazott Batman is hisz titokban abban az alapaxiómában, hogy van olyan, hogy jó ember, meg olyan, hogy rossz ember, akit szétütni egyszerűen és vitathatatlanul jó. És ő ezt képes eldönteni.)
A legjobb villainek, az igazi főgonoszok tehát a szuperhősök túlszaturált, idealista világképét sértő, annak ellentmondó, saját döntéseikért (a morális kódokra hivatkozva önbíráskodó hősökkel szemben) felelősséget, kritikát vállalni képes, ily módon személyiségükben is bátor, de természetesen eredendően bűnös karakterek. A Gyerekek játékát nem tisztelő, egyszerű magyarázatokat elvető, világos elveket széttúró Felnőttek ők, akik el tudják fogadni, hogy a valóságban nem lehet mindenkit megmenteni, sőt nem járhat mindenki jól, és a száz százalékig igazságos, a világot erőből ugyan, de egyértelműen pozitív irányba mozdító hősök létezéséhez a legesfontosabb dolog nem azok könyörülete, elszántsága vagy áldozatkészsége - hanem bizony a szemlélő önként vállalt szűkös látóköre.
És ezt a tényt se a hősök makulátlan tornadresszét egy-két folttal bátran elcsúfító húzások - a hősi harcok rombolása miatti népharagra reflektálás (Bosszúállók), a jófiúk közti, gyerekesen makacs és rövidlátó csörték (Polgárháború), a jó és rossz oldal közti alkalmankénti átjárhatósága (A tél katonája), a maximalizált hatásosságú emberáldozatok (Végtelen háború) -, se a folyamatos CGI orgia nem tudja feledtetni. A szívdobogtatóan nemes, mesei hősök kontrasztos, fekete-fehér figurák, akik a felnőttség, a hétköznapi valóság zavaros-maszatos hátteréből tűnnek ki a leglátványosabban.
Talán jobb lenne visszatérniük a hősöknek a gyerekszobába, a tiszta és romlatlan ideák világába - oda, ahol a legjobban működtek, ahol hősies tetteik a legszebb kontrasztot nyújtják a felnőttek kiábrándító valóságának háttere előtt. Egyszóval: ahol a legnagyobb élményeket nyújtották nekünk.