A szuperhősműfajnak vannak olyan alapvető tradíciói, amelyeken ritkán merengünk el, mert teljesen magától értetődőként tekintünk rájuk. Például, hogy a szuperhős jellemzően vagy együtt születik a szuperképességeivel, vagy még fiatalkorában tesz szert rájuk – a lényeg, hogy velük együtt nő fel, így a hősködés a szülőkkel szembeni lázadással, a csókolózással, az iskolai hierarchiában való manőverezéssel együtt épül bele a DNS-ébe, a mindennapjaiba, és hamar természetessé válik számára. De mi van, ha valaki nem tinédzser-, hanem öregkorában megy keresztül ezen a folyamaton?
Inuyashiki megfáradt vénember, akire mind a munkaadója, mind a családja közönnyel, vagy még inkább: megvetéssel, lenézéssel tekint – haszontalan, bátortalan, nyomorúságos nyárspolgár, kolonc csupán a körülötte élők nyakán. Egy este egy parkban sétál nemrég befogadott kóbor kutyájával (az egyetlen érző lénnyel, aki törődik vele), amikor rejtélyes, vakító fény és robbanás támad, másnap pedig Inuyashiki már nem egyszerű emberként, hanem nagy erejű, bizarr kiborgként ébred. Ugyanezen az átalakuláson megy át a középiskolás, zárkózott, enyhén (?) szociopata Shishigami, akit szintén ugyanott és ugyanakkor ér a nem evilági fény.
Shinsuke Sato (I am a Hero) rendezésében az Inuyashiki (az azonos című mangasorozat alapján) persze legalább annyira nyúl a japán popkultúrához, mint a nyugatihoz, és a Tetsuótól a Death Note-ig sok híres előd motívumait, gondolatait, megoldásait idézi meg. Ám nem a testhorror, a világjobbítás vagy az erő és a felelősség témája domináns benne, hanem a társadalomrajzé, és aki valamelyest tisztában van a modern Japán szociológiai problémáival, annak ez már a tartalomleírás alapján is gyanús lehetett. Inuyashiki az ország kóros és vészes elöregedésének két lábon járó mintapéldája, gyötri saját hasznavehetetlensége és az őt körülvevő világ iránta mutatott apátiája, Shishigami pedig az öngyilkossági hullámokkal tizedelt, kilátástalan és frusztrált, örök bizonytalanságban vergődő japán ifjúság megtestesülése. Bár mindketten nyomorúságosak, ennél nagyobb (generációs) szakadék nem is tátonghatna közöttük. És ez azt is meghatározza, hogy miként reagálnak új helyzetükre, hogyan használják fel a képességeiket.
Sato bona fide szociodrámaként, lassan és megfontoltan építi fel a cselekményt, sokáig késlelteti a két főszereplő konfliktusát is (első találkozásukkor még csak egyikük látja át a szituációt), szálaik jó ideig párhuzamosan, egymástól többnyire függetlenül futnak – kontrasztjuk azonban végig nagyon látványos. Inuyashiki ösztönösen jóra fordítja új adottságait (melyeknek agresszív, támadó potenciáljától egyenesen megrémül): leírhatatlan az öröm az arcán, amikor először gyógyít meg a kórházban egy haldokló gyereket. Az ártatlan élet megmentése számára nem egyszerű feladat vagy kötelesség, összekapcsolódik ugyanis a társadalom szemében mindaddig teljesen értéktelen öregember lelki újjáéledésével: végre van értelme a létezésének, végre hasznára lehet másoknak, és az ebből fakadó katarzis olyan erejű, amilyen egy rutinosan hősködő Pókembernél sosem adatik meg.
Shishigami közben a környezete ellen fordul: ahogy a film fokozatosan feltárja családi hátterét, egyre növekvő frusztrációjának okait, és bemutatja kétségbeesett, de törvényszerűen tragédiával végződő kapcsolatteremtési próbálkozásait, a fiú kinyilatkoztatja, hogy mindenki az ellensége, és egyszemélyes háborút indít Japán ellen. Isteni képességekkel felturbózott teenage angst.
Inuyashiki és Shishigami mindketten a maguk módján, a saját traumáik és problémáik logikus következményeként gyógyítják vagy pusztítják önmagukat és az őket körülvevő világot. A film talán legnagyobb erénye, hogy még a hátborzongató tömeggyilkosságokra vetemedő Shishigamit (a kijelzőkön/monitorokon keresztüli öldöklés bizarr módon felkavaró – illetve a közösségi médiás trollok levadászásánál konkrétan: aljasan vicces –, horrorisztikus Black Mirror-rémálom) is inkább árnyalt és szenvedő, semmint gonosz karakterként ábrázolja, képes elérni, hogy tettei ellenére szimpatizáljunk vele.
A hollywoodi szuperhős-blockbusterekkel ellentétben az Inuyashiki nem magától értetődő, gyermeki örömmel veti bele magát a grandiózus akcióba, hanem hosszasan, keményen, okosan megdolgozik érte, hogy a fináléban sor kerülhessen a két főszereplő rakétameghajtású, száguldásokkal és robbanásokkal teli, városromboló összecsapására. És bár ennek effektes kivitelezése elmarad a hollywoodi színvonaltól, érzelmi és drámai súlya megkérdőjelezhetetlen. Sato egyetlen komolyabb ballépése Inuyashiki és lánya konfliktusának túlságosan egyszerű és kényelmes elsimítása, egyben annak a nagyon is jogos és izgalmas tételnek a gyengítése, hogy némi kiborgos szuperképesség-arzenál még nem old meg minden kapcsolati, generációs és jellemproblémát egy csapásra. De a film egyéb, lehengerlő erényei mellett ezt könnyű megbocsátani.