Spoilerszint: semmi olyan, ami ne bukkanna fel az első ötven oldalon
Az univerzumban csak véges számú igazán jó történet található, s talán a bűnügyi regényeké az a műfaj, melyet gyakorlói a cselekményt felépítő legfontosabb zsánerspecifikus összetevőket tekintve (ki tette/miért tette/hogyan tette) mostanra majdnem tökéletesen kizsigereltek. Ha nem vagy fekete öves mestere az atmoszférateremtésnek - nem véletlen a skandináv krimik térfoglalása, bár a dömpinget nyilván nem indokolja –, a hagyományos szabályok szerint nem fogsz tudni olyan krimit írni, amit nem írtak már meg előtted tucatnyian. Kivéve, persze, ha átigazolsz egy másik sportágba, és a természetfölöttit vagy a tudományosan ma még nem kivitelezhető megoldásokat is beilleszted az eszköztáradba. Itt még bőven van mozgástere az evolúciónak, és eredeti ötleteket kereső Olvasóként is könnyebben megtalálja az ember a számítását.
Sci-fi és krimi összeházasítása persze nem újkeletű dolog: az egyébként is nagy krimirajongó Asimov mester a Bailey-Olivaw párosnak egész ciklust szentelt, melyben az oldschool detektívregényeket ötvözte a robotika jövőjének továbbgondolásával. A kortársak közül pedig a teljesség igénye nélkül sorolhatnánk Richard K. Morgan (a tudatátvitelben rejlő lehetőségekkel való játék a Takeshi Kovács-trilógiában), Adam-Troy Castro (idegen fajokkal történő interakció a Holtak küldötteiben) – vagy mostantól Tom Sweterlitsch nevét, aki az időutazás köré építette fel a Letűnt világokat.
1997-et írunk – a mienktől némiképp eltérő 1997-et, itt ugyanis évtizedes kutatásoknak köszönhetően az emberiség (azaz egész pontosan az Egyesült Államok Haditengerészete, mi más?) már birtokában van a jövőbe utazás lehetőségének. Ez a tudás amellett, hogy lehetőséget biztosít a jelen történéseinek és technológiájának folyamatos optimalizálására, a bűnfelderítésre is értelemszerűen kihat. A jövőbe történő utazások veteránját, az egyik útján történtek miatt lábszárprotézissal élő Shannon Moss különleges ügynököt egy brutális gyilkossághoz (egy család kiirtásához) rendelik ki – és hamar kiderül, hogy a vélelmezhető tettes(ek)nek elvileg semmi keresnivalójuk nincs ebben az idősíkban. S ami még rosszabb: a gyilkosságok indítéka valamiképpen összefüggésben állhat azzal a végső kataklizmával, mely a jövő felől közelít a világunkhoz, és amely valami miatt minden egyes oda vezetett úttal egyre közelebb kerül a regénybeli „ma” világához.
Ha a meglehetősen horrorisztikus prológust nem számítjuk, a Letűnt világok klasszikus thrillerként indul (látszatra a Thomas Harris-féle vonalon), és fokozatosan alakul át, hogy a regény végére színtiszta sci-fi váljék belőle: a „ki tette” relatíve hamar kiderül, de ez nem rontja el az olvasmányélményt, mert az ezt váltó „hogyan tette”, majd az ennek feloldása után előbukkanó „miért tette” kérdése legalább ugyanilyen izgalmas. A gyilkosságok felgöngyölítésének (a regény kontextusában akár földhözragadtnak is nevezhető) ügyét ráadásul már csak léptékénél fogva is háttérbe szorítja egy sokkal grandiózusabb rejtély - Sweterlitsch tulajdonképpen Ray Bradbury Mennydörgő robajának alaphipotézisét fordítja meg/helyezi át a múltból a jövőbe, és egy roppant fantáziadús, elgondolkodtató gondolatkísérletet farag belőle.
Bradbury mellett még egy név kívánkozik ide - a fékezhetetlen agyvelejű Philip K. Dické, aki rendszeresen utaztatta hőseit a legkülönfélébb idősíkok és alternatív valóságok között (Várjuk a tavalyi évet, valaki?). Sweterlitsch csavart egyet a Dick által teremtett - legfontosabb szerephez a Különvélemény című novellájában jutó, de utalás szintjén több más írásában is fellelhető - prekogok módszerén, és ötvözte azt egy kis szolipszizmussal. A Letűnt világokban megelőzni ugyan nem lehet a bűncselekményt, de ugrani lehet egyet előre pár évet, ahol kis szerencsével már felderítették azt a hatóságok - a jelenbe visszatérve aztán fel lehet használni a tudást, és nyakon lehet csípni a bűnösöket. Ez eddig csak egy ügyes ötlet lenne, ám Schweterlitsch hű marad Dick (és persze a néhai Berkeley püspök) örökségéhez a főhős személyes sorsához kapcsolódó filozofálgatós attitűdökben is.
Ha az általunk megtapasztalt jövő csak az egyik út a végtelen számú utak közül, s csak addig létezik, amíg ott vagyunk (elég csak belegondolni, pajtások, hogy talán sem ti, sem én nem létezünk, csak egy húsz évvel ezelőtti lepke álmodik minket - esetleg mi álmodjuk a lepkét, ez még nem száz százalékig eldöntött), létezik-e bármi, amibe biztonsággal kapaszkodhatunk a jelenben? Ha betekinthetnénk a jövőnkbe, tetszene-e, amit ott látnánk? S ha visszatérve megpróbálnánk kiokoskodni, hogy mit csinálunk majd rosszul, és változtatnánk a még meg sem történteken, mit tapasztalnánk vajon, ha újra előre ugranánk? Lehetne ezt, illetve meddig lehetne büntetlenül csinálni? A Letűnt világoknak ezekkel a gondolatokkal operáló részei a legemlékezetesebbek, s énem telhetetlenebbik fele tán még sajnálta is kicsit, hogy az író nem hagyta a fenébe a nyomozós-apokaliptikus szálakat, s koncentrált pusztán erre a játékra. Annyi biztos, hogy Sweterlitschben van annyi potenciál, hogy később megírja majd „ezt” a regényt is.
No de ne zúgolódjunk: amit elveszítünk a melodráma vámján, abból sokat visszanyerünk a fordulatok és az akció révjén. Az író az utolsó oldalakig csavargatja a szálakat, s azt a poént sem hagyja ki, hogy - jó időutazóhoz méltóan - ha kell, visszakacsintson még a cselekmény kezdőpontja elé. Schweterlitsch sikeresen ellenállt a kortársakat sújtó legsúlyosabb kórnak is: nevezetesen, hogy még le sem írták az első mondatot, de már trilógiában gondolkodnak. A regény egyenletesen gyorsuló tempóban papírra vetett kerek egész, mely a központi tengelyét alkotó időutazáson kívül is tobzódik a fantasztikumban – multiverzumok, nanotechnológia, sőt még egy csipetnyi apokalipszisben is van részünk –, de az író ügyel rá, hogy az éppen az optimális mennyiségben kidolgozott ötletbörze csak színesítse, és ne temesse maga alá a fő cselekményszálat, és a technoblabla teljes értékű befogadásához sem kell elméleti fizikusnak lenni.
A Letűnt világok Tom Schweterlitsch eddigi két regényéből a második: kétség sem fér hozzá, hogy aki végigolvassa, az vigyázó szemét az Agave kiadóra fogja vetni, hogy mihamarább hozza el nekünk a Tomorrow and Tomorrow-t is, mely az angol fülszöveg alapján kőkemény sci-fi noirnak tűnik egy elpusztult város emlékei között nyomozó detektívvel. Addig pedig csak reménykedhetünk benne, hogy ha a múlton nem is tudunk változtatni, (valamelyik) jövőn még lehet.
Eredeti cím: The Gone World, fordította: Farkas Veronika
Agave Könyvek, 2018, 352 oldal
