2018 legjobb filmzenéi

Rupert Gregson-Williams: Aquaman

Az Aquaman zenéje sokkal jobban működik a film alatt, mint önmagában, amikor otthon hallgattam, kisebb csalódást okozott a mozitermi élmény után. Persze ezt egyáltalán nem kellene problémaként felfogni, elvégre a filmzene alkalmazott művészet: a filmet kell megtámogatnia, nem otthoni hallgatásra készült, utóbbi csak a magunkfajta fanatikusok szűk rétegének érdekes. Rupert Gregson-Williams szintetizátorral erősen fűszerezett zenéje a DCEU legjobbja az első etap, Zimmer Acélembere óta: főtémája meglepően lassú, drámai és fenséges (bár ahogy az albumon végigvonul, halljuk jóval gyorsabb, felturbózott változatban is), ezt az alaphangzást pedig főleg a gonoszokat jelző komor, fenyegető ütemek, a grandiózus hősszólamok és némi 80-as éveket idéző lüktető, szintis hangzás egészíti ki. (Óvatosan az albummal: a totálisan oda nem illő, gennyes-gányos popdalok elkerülése érdekében a második számtól kezdd a hallgatást, és gyorsan fejezd be a 18. track előtt.)

Carter Burwell: The Ballad of Buster Scruggs

Carter Burwell, Coenék házi zeneszerzője ismét kitett magáért (és ha már Burwellnél tartunk, legalább futólag említsük meg a Három óriásplakáthoz írt score-ját is). A film különböző stílusú/műfajú szegmenseihez hűen a zene is széles hangulati palettát fed le a régies/szomorkás esti mesés nyitótételtől Tim Blake Nelson szertelenül vidám vagy épp keserédes dalain és az aranyásó szimfóniáin át a The Gal Who Got Rattled grandiózus, klasszikus westernes hangzásvilággal kacérkodó csúcspontjáig (The Oregon Trail, Seeking Alice, The Gal Who Got Rattled). Pompás album.

Ludwig Göransson: Black Panther

A Marvel-filmek egyik ismertetőjegye a pocsék, de legalábbis totálisan felejthető, középszerű zenéjük – e szabály alól eddig csupán az első és a harmadik Thor (Patrick Doyle, Mark Mothersbaugh) és a Doctor Strange (Michael Giacchino) volt kivétel. Idén viszont jött Ludwig Göransson (akit Ryan Coogler rendező hozott magával a Creed – szintén remek zene! – stábjából), és megmutatta, hogyan is kell ezt csinálni. A Black Panther gyönyörű és vérpezsdítő, sőt, a mai Hollywood egyen-hangzásvilágában egészen egyedi, helyenként szinte Rózsa Miklós fenségességét idéző elegye a rezesekkel bőven megtámogatott modern szimfonikus zenének és a tradicionális kántálásokkal, egzotikus dobokkal fűszerezett etnikumi hangzásvilágnak. 

Justin Hurwitz: First Man

Justin Hurwitzra már a La La Land kapcsán felfigyeltem, de mivel a musical sosem volt a szívem csücske (meg az említett film sem), inkább csak távolról, kívülről csodáltam a teljesítményét. Az Első emberhez komponált zenéje viszont már telibe talált. Pedig nem lehetett könnyű dolga, mert a grandiózus téma ellenére Chazelle filmje egy nagyon intim, csendes, befelé forduló emberi dráma veszteségről, ürességről és magányról. És Hurwitz legnagyobb teljesítménye éppen az, hogy még a film Holdra szállós nagyjelenetében is megőrzi ezt az intimitást az eposzi emelkedettség hátterében: a hősies, lendületes taktusok, a fel-felharsogó rezesek, a mély basszusok ellenére is van az egészben valami visszafogott szomorúság. Egyértelműen az év zenei tétele – ráadásul egyáltalán nem számítasz rá, hogy utána a kétperces Crater még szanaszét szed érzelmileg. 

John Carpenter: Halloween

Nincs horrorrajongó, akinek ne kezdene pezsegni a vére a Halloween főtémája hallatán – mondhatni, ez a horrorfilm-zene egyik Szent Grálja, amelyhez jobb, ha nem nyúl senki, úgy tökéletes, ahogy van. Aztán Carpenter közel négy évtized után visszatért saját taktusaihoz, és bebizonyította, hogy tévedtünk: lehet még csiszolni, javítani rajta. Óvatosan, visszafogottan és tiszteletteljesen, de roppant hatásosan modernizálta a főtémát, és az egész zenébe vitt valami megfoghatatlan, nyughatatlan és indusztriális dühöt a már jól ismert, hátborzongató atmoszféra mellé – a Michael Kills Again például egészen félelmetes zenei leképezése a megállíthatatlan, természetellenes erőként előretörő Michaelnek. 

Daniel Penberton: Into the Spider-Verse

Az U.N.C.L.E. embere meg a Steve Jobs óta tudjuk, hogy Daniel Pembertonra nagyon oda kell figyelni, mert manapság ő képviseli a legegyedibb hangzásvilágot az amerikai filmzenében. Szinte bármilyen műfajú, stílusú filmhez remek dallamokat és ütemeket dob össze, ráadásul fényévekre van a munkássága a legnépszerűbb, hülyére utánzott, Zimmer udvartartása és Giacchino képviselte fősodortól, ami már önmagában üdítő (bármennyire szeretem is Zimmert és Giacchinót). Az Irány a pókverzum! score-ja (mellesleg érdemes elővenni a betétdalos albumot is) csupa energia, ötlet és lüktetés, a hip-hop és a hagyományosabb filmzene iszonyúan vagány ötvözete, ami teljesen más, mint bármilyen korábbi Pókember-, sőt szuperhőszene. 

Jóhann Jóhannsson: Mandy

A Mandy a tragikusan, 48 évesen elhunyt Jóhann Jóhannsson, a melankólia mesterének utolsó befejezett filmzenéje (a menedzsere szerint még közvetlenül a film sundance-i debütálása előtt is dolgozott rajta – két héttel később meghalt), mintha egy másik világból érkezett volna, az álomszerű szerelem és rémálomszerű pusztulás birodalmából. Jóhansson atmoszférikus, ambientes szintetizátor-hömpölygését a seattle-i metálbanda egyik tagja, Stephen O’Malley gitárja egészíti ki. Ahogy a filmben, úgy az albumon is fokozatosan csúszunk át a gyönyörű, mégis baljóslatú idillből a hallucinogén pokolba – a Black Skulls és a Death and Ashes megnyitja a kaput a durva, indusztriális metálhangzás felé, a Forging the Beast pedig végre elfogadja a sorsát, és keblére öleli: gonosz, aljas és vérre szomjazik, mintha egy bedrogozott, beszteroidozott John Carpenter komponálta volna. Kemény zene kemény filmhez. Jóhansson borzalmasan fog hiányozni a filmzenei szcénából. 

Daniel Pemberton: Mollys Game

Pemberton másodszor: Aaron Sorkin remek true crime drámájához funky, elektronikus lüktetéssel alapoz, ezt egészíti ki az érzelmi csúcspontokon némi hagyományosabb hegedűszólammal és szomorkásabb melankóliával (ld. a csúcspontot: It Had to End). De összességében végig a lendületes, 70-es éveket idéző ritmus dominál, az egész album olyan, mintha egy kedélyes hesit-filmhez íródott volna. Apropó, ha ennyi nem elég (és miért is lenne elég), nyugodtan elő lehet venni Pembertontól a az Ocean’s 8-et is. 

James Newton Howard: Red Sparrow

Francis Lawrence-nek a jó regény-alapanyag ellenére nem sikerült igazán nagy ívű, klasszikus, izgalmas kémthrillert faragnia a Vörös verébből, James Newton Howard zenéje viszont simán elhiteti velünk, hogy de, nagyon is. Score-jában olyan oldschool elegancia húzódik végig, amely nem csak meglehetősen ritka manapság, de amely kis túlzással gond nélkül passzolna egy 30-40 évvel ezelőtti kémfilmhez is. Newton Howardtól nem idegen az elektronika használata, de ezúttal teljesen szimfonikus alapokkal dolgozott – score-ja néha már-már operaszerű grandiózusságba csap, míg máskor visszafogott balsejtelmességgel, nyomasztóan elfojtott kórussal vagy feszült szexuális töltéssel hömpölyög. A nagy csúcspont, az eposzi katarzis a finálét aláfestő Didn’t I Do Well, a karakterek drámai és romantikus kapcsolatának, valamint a thriller feszültségének együttes kirobbanása. 

Alexandre Desplat: The Shape of Water

Alexandre Desplat mindig képes meglepni az embert. A víz érintéséhez írt zenéje kedves, bájos, játékos, gyengéd és a lehető legjobb értelemben véve klasszikusan romantikus. A fafúvósokkal és harmonikával erősen megtámogatott zenekar sokszor mintha egy párizsi szerelmi történethez játszana, bár ahogy haladunk előre az albumban, akadnak némileg komorabb, fenyegetőbb, drámaibb és főleg: melankolikusabb, szomorkásabb dallamok is. Az album csúcspontja a 11 perces The Escape, amelyben gondosan fokozódik a kezdetben lassú és szentimentális hangvétel a szinte akciófilmes befejezésig – a  Without You, a Rainy Day és az A Princess Without a Voice záró mesterhármasa pedig a kellő érzelmi töltetről gondoskodik. Az év egyik legegyedibb filmzenéje. 

PS: A Suspiria (a sok monoton zúgó, élvezhetetlen szám miatt) és a Mission: Impossible: Fallout (a hosszúsága és a repetitívsége miatt) hajszállal maradt le a listáról, tény, hogy mindkettő felsorakoztat pár egészen fantasztikus zenét.  

PS 2: A film alatt az Apostle zenéje is nagyszerűnek tűnt (Aria Prayogitól és Fajar Yuskemaltól, akik a The Raid 1-2-höz is komponáltak), de hivatalosan nem jelent meg, sőt, sajnos még bootleg kiadás formájában sem találkoztam vele. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!