FOLYTATÁSOS SOROZATOK (Olyan
sorozatok, amelyek ugyan nem 2018-ban indultak, de még mindig nagyon is érdemes
figyelni rájuk)
Black Hammer: Age of Doom (Dark Horse Comics)
Az alcím ugyan megtévesztő lehet, de ez még mindig Jeff Lemire parádés, szuperhős hommage-a, amelyet 2017-ben hagyott egy kicsit lepihenni egy óriási cliffhanger után. Szerencsére közben két minisorozatot is letett az asztalra, valamint egy újabb, a Lemireverse jövőjében játszódó történetfolyam megalapozását is elindította (mindhárom szerepel is az ajánlott olvasmányaink között: Doctor Star, Sherlock Frankeinstein, The Quantum Age), azután pedig újra felvette a fonalat, pontosan onnan, ahol letette. Míg a sorozat első felében a főszereplők háttere a szuperhősképregények Arany- és Ezüstkorából táplálkozik, addig Lucy Webber, az újdonsült Black Hammer már a Vertigo-éra legjobb momentumait felvillantó világokat látogat meg, és hamarosan alábucskázunk a metafikció nyúlüregébe is (egy olyan valóságba, ahol a képregényuniverzumokat megálmodó szerzők léteznek). Persze ez már haladó tanfolyam, de azok is gond nélkül élvezhetik, akik nem feltétlenül vágnak minden utalást és parafrázist a teljesen kiszámíthatatlanul kanyargó történet során. (NK)
Deadly Class (Image Comics)
A sorozat, amely a Breakfast Club és a
100 Bullets nászaként indult, hogy aztán vérzivataros, kanyargós, főszereplők
hulláival és szívszorító árulásokkal szegélyezett karakterdrámává alakuljon. Rick
Remender egyenesen tarantinói párbeszédekkel tarkított,
ultraerőszakos leszámolásokban tobzódó, soha le nem lassító, a nyolcvanas évek
popkulturális utalásaival és zenéivel átitatott adrenalinlökete még 2018-ban is
teljes sebességgel száguld. Aki nem hiszi, az hamarosan magyarul is utánajárhat,
mert az első hat füzet februárban megjelenik a Fumax kiadó gondozásában. (NK)
The Mighty Thor (Marvel Comics)
Jason Aaron még 2012-ben kezdte írni Thor kalandjait, (a szenzációs The God Buthcer/Godbomb sztorival), majd két évvel később húzott egy lapot a 19-re, és leváltotta az Odinsont egy női Thorra - Jane Fosterre, bár eleinte ezt nem lehetett tudni. A sorozatnak a bő hatéves lefutása alatt akadt ugyan pár kisebb hullámvölgye (mind az eredeti, mind a női Thorral), de Aaron összességében remek munkát végzett: a jelent a régmúlt és a messzi jövő eseményei egészítik ki a egy grandiózus fantasy-eposszá, amelyben Jane-nek egy velejéig gonosz megavállalat és a sötét elfek királyának világromboló szövetsége ellen kell fellépnie. A sorozat 2018-ban zárult le az év egyik legszebb, legmonumentálisabb és legkatartikusabb fináléjával. (Azóta a Thor újraindult, főszerepben az eredeti főhőssel - és továbbra is Aaron írja, szóval továbbra is remek.) (RCS)
Mister Miracle (DC Comics)
Tom King az amerikai képregények legújabb csillaga, aki a két legnagyobb dobása után (The Sheriff of Babylon, The Vision) gurított egy harmadikat, miközben már a DC az egyik (ha nem a legnagyobb) fejőstehenét is rábízta: saját Batman-sorozatot kapott. A Mister Miracle a legendás Jack Kirby Fourth Worldjének mostanra elég obskúrus karaktere, akit King a már megszokott metódusa szerint teljesen újragondolt. Scott Free szabadulni akar saját magától, a ráerőltetett szerepétől egy univerzumokon átívelő, soha véget nem érő összecsapásban, és veszélyes táncot jár a normalitás (az apaság és a gyereknevelés) és az tízezrek-százezrek életét követelő, vállrogyasztó felelősséggel járó háború irányítása között. Hallucinációkkal birkózva kell diplomáciai tárgyalásokon és harctereken döntéseket hoznia élet és halál kérdésében, miközben a saját magának feltett, legegyszerűbb kérdésekre sem tudja a válaszokat. Elképesztő stílusgyakorlat, mely a képregény médiumának minden előnyét kihasználja. (NK)
Saga (Image Comics)
Talán addig nem merészkednék, hogy sommásan
kijelentsem, a Saga az a kétezres éveknek, ami a Csillagok háborúja volt a
nyolcvanas éveknek (bár hajlamos vagyok egyetérteni vele), de annyi biztos, ez
a legújabb generáció legmodernebb, legmerészebb és legkiszámíthatatlanabb science-fictiont
és fantasyt elegyítő űroperája. Folyamatos ötletkavalkád és érzelmi
hullámvasút, ahol egyetlen apránként, oldalanként-füzetenként szívünkbe zárt
szereplő élete sincs biztonságban: ebben az évben Brian K. Vaughn és Fiona
Staples különösen mélyre döfte a kést, olyannyira, hogy még ők is kivettek egy éves
pihenőt vettek ki, hogy kiheverjék. Mivel 2018 nálunk a képregény éve volt,
most még azok is megtehetik, hogy belevágnak az eddig minden éves toplistánkra
felkerülő Nagy Kalandba a Pesti Könyv jóvoltából, akiket eddig csak az angol
nyelv rettentett el ettől. (NK)
Szerettük még:
Amazing
Spider-Man, Batman, Descender, Kill or Be
Killed, Lazarus, Paper Girls, Redlands, The Walking Dead
ÚJ FOLYTATÁSOS SOROZATOK (olyan
sorozatok, amelyek 2018-ban indultak, és legalább négy füzet jelent meg belőlük)
Coda (BOOM! Studios)
Simon Spurrier poszt-mágikus apokalipszisében a mágia pontosan olyan drága kincs, mint Mad Max világában az üzemanyag. Korábban az hajtott mindent, az működtette a gazdaságot ebben a klasszikus high-fantasy világban, a Gonosz azonban győzött, és ezzel odalett minden varázslat. A megmaradt tartalékokért végeláthatatlan háború folyik, Hum, az egykori, fél lábát vesztett bárd pedig a mutáns unikornisa hátán (aki valójában inkább pentakornis) járja a vidéket az eltűnt felesége nyomában. Ezt ugyan a naplójából tudjuk meg, de mivel megrögzött hazudozó (még saját magával szemben is), semmi sem az, aminek látszik. Spurrier minden fantasyklisét a feje tetejére állít, városnyi óriások ostromolnak hazugságokra épített óriási városokat, az életet unciányi akkerben mérik, a cinizmus pedig jobban véd, mint bármilyen fémpáncél. Már a remek karakterek és párbeszédek is elegendőek lennének, de az enyészet martalékául váló sárkánycsontvázak felett vöröslő naplementét Matías Bergara vizuális orgiája teszi tökéletessé. (NK)
The Highest House (IDW Publishing)
Azt már a zseniális Unwrittennél is
láttuk, hogy nem Peter Gross rajzai fogják megváltani a világot, de Mike Carey
szövege és ötletei annyira erősek voltak, hogy ez nem igazán számított. Most
ugyanez a páros állt össze egy ismételten rendhagyó fantasy kedvéért, melyet
meglepő módon először franciául, nagy táblás kiadásban adtak ki. Egy Gormenghast-jellegű,
hatalmas, labirintusszerű folyosókkal és szobákkal zsúfolt kastély alapkövébe
börtönözve egy ősöreg entitás lapul, akinek legnagyobb szerencséjére egy foglyul
ejtőjének vérvonalába tartozó rabszolgát hurcolnak a városnyi méretű
épületegyüttes falai közé. A fiú és a démon alkut köt, méghozzá nem is
akármilyet: Moth ugyanis a lény szabadságáért cserébe a királyság egyik
társadalmilag elfogadott intézményét, a rabszolgaságot akarja eltörölni.
Megtanul olvasni, majd egyre feljebb emelkedik új otthona ranglétráján, mi pedig
forgószínpadszerűen szereplők sokaságát ismerjük meg, és a világ is egyre
jobban kitárul előttünk. Carey a meseszövés mestere, és itt sem hagy cserben:
az év egyik legjobb fantasyjével ajándékoz meg minket. (NK)
Hot Lunch Special (Aftershock
Comics)
Coen-fivérek-féle midwestern noir
képregényes panelekbe sűrítve: így lehetne a legtömörebben jellemezni a
feltörőben lévő Aftershock kiadó legújabb sikertörténetét. Egy libanoni származású
családi vállalkozás előre csomagolt szendvicsekkel látja el a minnesotai
ételautomatákat, ám balszerencséjükre túl jól megy az üzlet: a szomszédos
államokba szállítással már túl sokat akarnának markolni. A család eddigi
barátja, az ír maffiózó meglehetősen rosszul fogadja, hogy ki akarnak bújni a
vele kötött, kizárólagos szállítási biznisz kötelékéből, és figyelmeztetésként
ripityomra löveti az üzletüket. És vele együtt véletlenül a család legkisebb
fiát, aki éppen akkor pakolt össze zárás előtt. Ezzel pedig olyan titkok és
indulatok kerülnek a felszínre, hogy az események és velük együtt az összes szereplő
egy elszabadult és fékét vesztett kamionként kezd őrült száguldásba, egyenesen
egy iszonyatosan mély, elkerülhetetlen szakadék felé. Még csak a negyedik
füzetnél tartanak, de már nem az a kérdés, hogy vajon túléli-e valaki, hanem
hogy még kiket rántanak magukkal a tömegszerencsétlenségbe. Őrületesen izgalmas
ámokfutás. (NK)
The Immortal Hulk (Marvel Comics)
Al Ewing újragondolt Hulk-szériája
egyértelműen és bevallottan horrorsorozat, és sokkal inkább közösséget vállal az
ötvenes-hatvanas évek horrormagazinjaival, mint a mai képregényes fősodor szuperhőstörténeteivel.
A halottnak hitt Bruce Banner ugyan keresztül-kasul utazza az államokat, de a
saját magában hordozott szörnyetegtől képtelen megszabadulni, és még az
öngyilkosság sem nyújt neki végső menedéket. Mr. Hyde-énje ugyanis minden
napszálltakor feltámad bármilyen sérülésből, és egészen hajnalig a tehetetlen néző
szerepére kárhoztatja a jó doktort, aki isznyodva nézi a nagyon is intelligens
és céltudatos Hulk tetteit. Pszichológiai és cronenbergi testhorror egyszerre:
a halhatatlan Hulkot semmi sem képes megállítani, még saját maga sem. Ennyire
friss vér még nem került szuperhősvénába az utóbbi években. (NK)
X-Men: Red (Marvel Comics)
Ugyan az új folytatásos sorozat
kategóriába tartozik, ám sajnálatosan csak 12 (tizenegy, plusz egy Annual)
számot ért meg az X-ek 2017-es képregényes visszatérésének legjobb címe. Azóta a Főnix is újra
feltámadt (ennek magyarázata 2018 egyik legvérszegényebb és legötlettelenebb
történetét produkálta), a régi-új Jean Grey pedig azonnal nekiveselkedett,
hogy felrúgja a szuperhőstörténetek egyik legfenyegetőbb rémét: a status quót.
Ezt azonban valami gigászi, földönkívüli fenyegetést atomjaira bomlasztásával tette, sokkal nagyobb fejszébe vágta a fejszéjét, egyúttal
visszatért a gyökerekhez: a társadalom peremére sodródott és közellenséggé vált
mutánsok egyesítését és a világ szemében egyenrangúvá tételét tűzte ki célul.
Ehhez a Föld legnagyobb tudósainak elméjét veszi kölcsön, politikai szövetségeseket
szerez, és a diplomácia csatornáit használva kéri az ENSZ-nél a mutáns nemzet
elismerését, hogy a mutánsok beleszólhassanak a világot érintő kérdésekbe. Természetesen
ezzel egy vele vetekedő erejű ellenfél érdekszférájába rondít bele: márpedig Cassandra
Nova nem veszi jó néven, ha keresztülhúzzák a terveit. Az új mutánscsapat
összeállítása remek, a történet tobzódik a jó ötletekben, és ezzel messze
lekörözi a többi, jelenleg is futó, de lagymatag állóvízben tapicskoló X-Men
fősodort és mellékhajtást. (NK)
Szerettük még:
Cover, Crowded, Death or
Glory, The Magic Order, The New World, The Quantum
Age, Runaways, Shanghai Red
MINISOROZAT/ONE-SHOT/GRAPHIC NOVEL
(minisorozatokból azok játszanak, amelyek 2018-ban értek véget)
Wytches: Bad Egg (Image Comics)
Scott Snyder az utóbbi évek legfélelmetesebb szörnyeit alkotta meg sajátos boszorkánymitológiájával, melyben ezek az ősi, évszázados (évezredes?) léptékben gondolkodó, a föld alatt élő, de a felszínen lakókkal alkukat kötő lények iszonyatos és torz tükörként szolgálnak az emberiség leghitványabb tulajdonságainak. Segítségükért cserébe (mely lehet hosszú élet vagy akár szerelmi bájital) azt kérik, hogy az alkukötő egy szerettük életét ajánlja fel nekik, akit aztán szabadon elhurcolhatnak az odújukba, felfalhatnak vagy kínozhatnak örök időkig, míg csak rá nem unnak. Míg a hat részből álló, 2014-es Wytches sorozat főszereplőjének apránként kell erre rájönnie, addig ebben az önálló sztoriban az Irons család tökéletesen tisztában van mindezzel: hiszen éppen ezeket a lényeket vadásszák. Ahhoz, hogy a fiatal Sebastian az anyja nyomába léphessen, nagyon kemény leckéket kell tanulnia az élettől: például, hogy ne kössön barátságot olyan gyerekkel, akinek a szülei e szörnyek szolgálatában állnak. Hiszen ha szörnyet akarsz ölni, magadnak is azzá kell válnod: vallja Clara – de vajon ez az egyetlen járható út? Jock és Hollingsworth a karcos, maszatos, leharcolt képi világgal tesznek róla, hogy a 80 oldalnyi szörnyűség végén ne holmi happy endre számítsunk. (NK)
Koshchei the Deathless (Dark Horse
Comics)
Mignola egyértelműen akkor van a
legnagyobb formájában, ha egyenesen a forráshoz, a mítoszokhoz, legendákhoz és
a folklórhoz nyúl: habár a halhatatlan Koshchei, a szláv mitológia egyik legismertebb
alakja (talán Baba Jaga után) eredetileg csupán Hellboy egyik mid-bossa volt
(hogy videojátékos terminológiához nyúljak), és többször is összecsapott, majd
alulmaradt a valaha létezett legemberibb pokolszülöttel szemben, itt most
teljesen más oldaláról ismerhetjük meg. Ritka pillanat ez: meghallgathatjuk a
másik felet is, ahogyan a Pokol mélyén, néhány korsó ital mellett, egy elkárhozott
törzsvendégekkel teli ivóban elmeséli az életét. Igen hosszú élet ez, mely
többször összefonódik Hellboy Odüsszeiájának legfontosabb momentumaival, ám
mire a végére érünk, annak látjuk, ami: esendő, tragikus hősnek, aki soha, egy
pillanatra sem volt saját sorsának irányítója. Mignola legjobb munkája a
Hellboy in Hell óta, de persze ehhez Ben Stenbeck zsenijére is szükség volt.
(NK)
Speak (Farrar, Straus and Giroux)
Laurie Halse Anderson híres, 1999-es regényéből (itthon Hadd mondjam el... címen jelent meg) az az Emily Carroll írt-rajzolt képregényes adaptációt, akit már többször is méltattunk errefelé, például áradoztunk szenzációs folklór-horrorrjáról, a Through the Woodsról. A Speak egészen más tészta: egy középiskolás lányról szól, aki kitaszítottá válik a suliban, mert ráhívja a rendőrséget egy házibulira. Maga is alig képes szembenézni a történtek okaival, nemhogy nyíltan beszéljen róla: egy idősebb fiú a bulin megerőszakolta. A Speak ennek a szörnyűségnek a feldolgozásáról, illetve az azt megnehezítő előítéletekről, közegről, gondolkodásmódról szól, és bár témájából adódóan sokszor nyomasztó és megrendítő, összességében katartikus, érzékeny és felemelő. Carroll pedig mesteri vizuális történetmesélő, de ez nem újdonság. Túlzás nélkül mindenkinek el kellene olvasnia - nem csak lányoknak, és nem csak iskolásoknak. Részemről 2018 legjobb képregénye. (RCS)
Milk Wars (DC Comics)
Gerard Waynek már bérelt helye van a képregényes panteonban az Umbrella Academy óta, de szerencsénkre fogalma sincs mikor kell megállni. A Young Animal égisze alatt több bizarr sorozat felett is bábáskodott, de a Grant Morrisonnal súlyosbított Doom Patrolt ő maga vállalta magára, méghozzá kitörő sikerrel. A Milk Wars egy olyan “un-event”, melyben e szedett-vedett, csodabogarakból álló csapat próbálja a Young Animal többi hősének segítségével visszarángatni a (meta)valóságba a DC legnépszerűbb, mainstream sztárjait. Batman, Wonder Woman, Superman és társaik ugyanis egy Retconn nevű vállalatnak estek áldozatul, ami a megrendelőjük kívánságának megfelelően homogenizálja, ártalmatlanítja, lényegüktől fosztja meg őket, velük együtt pedig az Earth-Prime teljes lakosságát is. Az ötvenes évekre hasonlító, kertvárosi környezetben egy tejbe kevert anyag segítségével minden egyéniségüktől megfosztott emberek még csak tudatában sincsenek, hogy mit vettek el tőlük, ám a Doom Patrol nem habozik, hogy valami vitálisat és izgalmasat fecskendezzen az életükbe. A 2018-as év egyik legmetább, legőrültebb minisorozata. (NK)
My Heroes Have Always Been Junkies (Image Comics)
Mikor ezt a cikket írtuk, már elstartolt az első számmal Ed Brubaker és Sean Phillips eddig rendszertelenül publikált Criminaljának új, ongoing sorozata. A My Heroes Have Always Been Junkies, egy 70 oldalas, önálló graphic novel, és felfogható e széria egyfajta főpróbájának is - bár nem Criminal-történetként hirdették, és aki lecsúszik az apró betűs részről, az csak a végén jön rá, hogy honnan fújnak bizonyos karaktermotivációs szelek... A sztori egy fiúról és egy lányról szól, akik egy drogrehabilitációs intézetben szeretnek egymásba, de persze boldogságra hiába is számítanak. Álomszerű kábszeres merengés románcról, veszélyről, szívszakadásról és árulásról, gyönyörű képi világgal. (RCS)
Szerettük még:
Abbott, The Dead Hand, Doctor Star and the Kingdom of Lost Tomorrows, Fu Jitsu, Infinity 8, Maestros, Sherlock Frankenstein and the Legion of Evil, Swamp Thing Winter Special
