Boldog halálnapot! 2 - Vissza az első részbe

„A horrorműfajt a folytatások nyírták ki!” – hangzott el félig komolyan, félig önironikusan a Sikoly 2.-ben, és ennél nagyobb filmes igazságot ritkán mondtak ki a vásznon. Christopher Landon, a Boldog halálnapot! rendezője, aki ezúttal már az írói teendőket is átvette, egy laza vállrándítással hatástalanította a horrorfolytatások átkát: egyszerűen műfajt váltott. 

Tény, hogy soha, senkit nem érdekeltek a főhősnő, Tree slasheres Időtlen időkig-kálváriája mögötti okok, Landon mégis előcibált egyet: mint a második részben (amely nagyjából ugyanott kezdődik, ahol az első véget ért) kiderül, Tree hányattatásaiért egyik iskolatársa, Ryan időrelativitással babráló tudományos projektje a felelős. A film ráadásul ravasz módon utóbbi időhurokba ragadásával kezdődik, de végül persze megint Tree farag rá: visszakerül az első rész végtelenül ismétlődő napjába – csakhogy egy párhuzamos dimenzióban, ahol teljesen más a felállás, mint a saját életében. Vagyis: irány Science Fiction Land, a saját elődjével eljátszadozó Vissza a jövőbe II. pedig üdvözletét küldi. 

A váltás már csak azért is szerencsés, mert két film után nyilvánvaló, hogy Landonnak nem sok érzéke van a horrorhoz. A Boldog halálnapot! 2 a zsánerváltás ellenére megtartja a maszkos gyilkost és az azzal járó slasherkoncepciót (még ha jelentőségét nagyban redukálja is), és messze az e szálat szolgáló jelenetek a legunalmasabbak (cidriző karakter „van ott valaki?” kiáltásokkal bóklászik félhomályos folyosókon és termekben), mi több, már az első rész is a humornak, a főszerepet szenzációsan alakító Jessica Rothe-nak és a slasher szabályait roppant elmésen és átélhetően megvariáló jellemfejlődési folyamatnak köszönhetően működött. 

A folytatást ugyanezek az alkotóelemek hajtják előre, és igen, Landonnak a legfontosabb területen is sikerül teljesítenie: Tree belső konfliktusai, morális kényszerhelyzetei ezúttal is legalább olyan jelentősek, mint az életben maradás és a gyilkos leleplezése (Rothe pedig még mindig nagyszerű). Mindenképpen jár a főhajtás az író-rendező előtt, amiért nem csak élvezhető folytatást készített, de ráadásul az első rész történeti és érzelmi elemeit, időhurkos szituációit is képes volt tovább csavargatni – az öngyilkosságmontázs a film talán legüdítőbb és legkíméletlenebbül logikus (gonosz fekete humorú) jelenete. 

Más kérdés, hogy a végére Landon teljesen elveszíti az arányérzékét, és mindent, de tényleg mindent túlhúz és túlkombinál. A komikus szerencsétlenkedés a tudományos projektnek gátat vető dékánnal kifejezetten kínos, a főkonfliktus szarrá bonyolítása nemkülönben, és ez még mindig eltörpül a giccsbe és teljes káoszba zuhanó fináléhoz képest – visszatekintve a film egy jelentős részének semmi értelme, a párhuzamos dimenziós szál előtti események elszivárognak a semmibe. Ha ezek feloldását egy harmadik részre tartogatják, az a jobbik eset, de még ez a jobbik eset is lustaságról árulkodik, és jelenleg súlyos inkonzisztenciát hagy maga után. Nem mintha különösebben ellenemre lenne egy harmadik rész: szívesen elnézegetem Rothe újabb és újabb haláljelenetét – mostanra majdnem annyira szívesen, mint Bill Murray-ét. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!