Kingdom Hearts 3 – Családi Final Fantasy a Disneyvel

Platformok: PlayStation 4, Xbox One                Tesztelve: PlayStation4 Pro

A Kingdom Heartsszal 2002-ben a Square nem kevesebbet ígért, minthogy összeboronálja a legismertebb nyugati rajzfilmes karaktereket a legikonikusabb JRPG-figurákkal. Amikor az első pár órában felbukkant Donald, Goofy és Miki Egér, valamint Squall Leonhart a Final Fantasy VIII-ból, nyilvánvalóvá vált, hogy a fejlesztést vezető Tetsuya Nomura nem viccelt.

Tizenhét év, tizenkét játék és több mint fél tucat, különböző konzol – a Kingdom Hearts sorozat kétségtelenül hosszú utat járt be. Ez az út viszont dadaista címszörnyekkel (Birth by Sleep, Dream Drop Distance), a Csupasz Pisztoly-sorozatot is állva hagyó sorszámossal (jelen felvonás hivatalos száma például II.9), virtuális valóságokkal, időutazó szívekkel, szívbe rejtett szívekkel, titkos szervezetekkel volt övezve. Ezekhez társult a forgatókönyv, amelyet mintha a Mátrix, a Szoba, a Csillagok Háborúja és a Barátok Közt alkotói közösen írtak volna egy olyan goa-partit követően, amilyet a történelem eddig még nem látott, és nem is akar látni soha többé.

Meg sem próbálom összefoglalni a lényeget, aki figyelő szemmel, keményvonalas rajongóként követte ezt a narratív-agyrémet, úgyis csak idegbajt kapna óhatatlan tárgyi tévedéseimtől, aki pedig eddig hozzá sem szagolt ehhez a világhoz, az nem az én gyorstalpalómból fogja megérteni – teszem azt – a Sora és Roxas közti szokványosnak semmiképp sem nevezhető viszonyt. Ha valaki szeretne mégis felzárkózni, annak kifejezetten ajánlom a játék főmenüjéből megnyitható összefoglalót, amely röviden, tömören és követhetően ismerteti, hogy mi történt eddig. Amennyiben erre sem vennéd a fáradságot, ne izgulj, akár így is nyugodtan fejest ugorhatsz a játékba. A Kingdom Hearts 3 története ugyanis vigyorgós önleleplezés, annak belátása, hogy az egész narratív alapzatnak indult, mitológiának, amelyre egy virtuális Disneylandet lehet építeni, de huszonhét év tizenkét játékában ezt sikerült nagyon keményen túltolni, és innen csak két választás maradt: vagy hátraarc, vagy pedig teljes gőzzel előre. Nomuráék ez utóbbi megoldás mellett tették le a voksukat, ám egy csavarral: a Kingdom Hearts sztorifolyama a meztelen király tipikus esete, aki azonban nem a pöcsét takargatva rohan a palota falai közé, hanem akkor már vagányan dob egy Chippendale-bemutatót a főtéren.

Talán eddig nem derült ki, de ez a cikk azokhoz szól, akik egyelőre nem szánták el magukat a vásárlásra. A keményvonalas rajongók meggyőzésére semmi szükség, ők mostanra valószínűleg háromszor is végigvitték ezt a játékot. Ha viszont hezitálsz, ha eddig az összes vagy a legtöbb rész kimaradt, akkor olvass tovább, hátha találsz itt pár érvet, hogy belevágj a kalandba. Akkor is tegyél így, ha egyformán távol áll tőled a japán szerepjáték és a Disney világa. És nem azért hirdetem az igét, mert a Square-Enix leparkolt egy Frozen-felfestésű Aston Martin Vanquisht a ház elé, hogy ne egy családi hétülésesben kelljen tengődnöm, hanem mert a Kingdom Hearts 3 közel tökéletes játék és tökéletes folytatás – olyan élmény, amelyet kár lenne bármi okból kihagyni az életedből.

A 2002-es ígéretet például kicsit meg is szegték: a Final Fantasy mint komponens szinte teljesen kikopott (megemlítik például a Seifer Almasyt, de őt is a Kingdom Hearts 2-ben történtek kapcsán.) Ugyanakkor a Final Fantasy mint narratív-esztétikai minőség átjárja a teljes játékot, és mindez a Toy Story világában egy nagy költségvetésű, brutális minőségű, de okosan önkifugurázó áltrailerben csúcsosodik ki. Ha frissen érkeztél, és alig tudsz bármit erről a sorozatról, legkésőbb itt lehet gyanús, hogy a bőséggel ömlő fantasy szappanopera nem veszi magát olyan véresen komolyan, mint amitől az átlagos felhasználó tarthatott. Ha viszont tűkön ülve vártad a trilógia zárlatát, akkor is megkapod a történettől, amit szeretnél. Hozzáállástól függ, hogy zseniális, önnön modorosságára kaján mosollyal rájátszó sztorival tálalják neked a betevő Disney-det, vagy pedig végre megtudhatod, mit fundált ki már megint a második Tizenhármas Szervezet, és kinek a szívébe kié van berejtve. A Kingdom Hearts nem tagadja meg a múltat, de mindenki előtt szélesre tárja barokk mitolgia-templomának kapuját.

A Kingdom Hearts első része egy prototípus volt tele játékmenetbeli botladozással, félmegoldásokkal. A második rész már a finnyásabbak gyomrokat sem feküdte meg, ám végül a harmadik felvonás teljesítette be a potenciált, amely ebben a sorozatban mindig is rejlett. A Kingdom Hearts 3 ugyanis több, mint Disneyland. Disneylandben alul fizetett egyetemisták öltöznek be Miki Egérnek, borzalmas a tömeg, drága és szar a kaja.

A Kingdom Heartsban az igazi Miki Egérrel, Donald Kacsával és Goofyval bandázhatsz. Találkozhatsz Dagobert bácsival. Fejest ugorhatsz Micimackó képeskönyvvilágába. Pancsolhatsz Aranyhajjal. Meghallgathatod Elsa Let it Go-ját (aki kommentben Jégvarázst gyaláz, többé nem a barátom). Mindent és még többet is megtehetsz, amit valaha reméltél Disney ügyben.

A játék ráadásul két kézzel szórja a jóságokat. Nincs olyan csata, amelyben ne sülne el tíz-tizenkét speciális támadás, és ezek mellé két-három szuper speciális csapás. Pattanj körhintára, kalózhajóra, lézerágyús dodzsembe! Túl kemény az ellen? Sebaj, idézd meg Rontó Ralphot, ő majd lezúz mindenkit annak rendje s módja szerint. Ha viszont túl könnyű a menet, akkor aktiváld a NO EXP képességet, és akkor megtanulod, hogy a Dark Souls legrettenesebb rémei is elbújhatnak, ha rád tör Elsa hó és jég szörnyetege.

Ahogy már mondtam, az sem baj, ha ki nem állhatod a JRPG-ket. A Kingdom Hearts 3 sokkal inkább szuper intenzív akciójáték, amelyet nagyon könnyen saját tudásodhoz, igényeidhez igazíthatsz. Ám még ennél is több: ha JRPG-ként kezeljük, akkor a pályafelépítése, a játékmenetbeli agyzsongató változatossága okán a legjobb japán szerepjáték, nem az utóbbi időkből, hanem amely valaha készült. A Kingdom Heartsban a Disney (és Pixar) mesék külön bolygónként kerengnek az űrben, amelyeken különálló fajok élnek (tehát például Aranyhaj és Elsa hercegnő nem egy fajba tartoznak), Sorával és két társával (továbbra is: Donald, a varázsló, Goofy pedig a tank karakter) mindenféle csavaros narratív ürügy folytán ellátogatunk a különböző világokba. Ám a Törvény miatt, ha Sora külseje nagyon kilógna a sorból, akkor hozzáidomul az adott hely általános megjelenési formájához. Toy Boxban, a Toy Story világában például műanyag akciófiguraként csapathatunk, Monstropolisban pedig társainkkal együtt szörnnyé válunk. A grafika hihetetlen – tíz éve elképzelhetetlen lett volna ez a kiindulási anyaghoz teljesen hű képi megjelenítés, amelybe ráadásul az általunk alakított hősök is beolvadnak. A Toy Story rendeleréséhez annak idején számítógépparkok kellettek, most vígan elfut a tévéd alatti PS4-en valós időben.

Mindezek a világok pedig az eltérő, de az alapanyaghoz hű stílusokon felül mindig szolgálnak jó pár komolyabb játékmenetbeli meglepetéssel. Azt hiszed, nagyjából kiismerted a harcot, amikor mechákba pattanhatsz, már-már elkönyvelted a többé kevésbé lineáris pályafelépítést, amikor belefutsz egy olyan labirintusba, amely akár egy Breath of the Wild előtti, klasszikus Zeldából is érkezhetett volna. Sora ráadásul vagy kétszázhúsz kilométeres tempóval szalad, így a játék örvénylő színförgetegként, kábító élménytúlcsordulásként kering körülötted. Nincs az az ADDH-ás beteg, akit a fotelhez ne szögezne.

Még csak februárt írunk, de már két olyan szoftver érkezett a szigetországból, amely hihetetlen technikai színvonala mellett megújítja önnön műfaját, és a szélesebb közönségnek is nyugodt szívvel ajánlható. A PlayStation 3 generációjában tapasztalt nyűglődés végleg a múlté, a Resident Evil 2 és a Kingdom Hearts 3 méltóságteljes és magabiztos visszatérése a nagyipari, tradicionális japán videojáték-gyártásnak. És még pár nagyágyú hátra van.