A matematikának, a mérnöki szakmáknak és a közgazdaságtannak van egy szerelemgyermeke, egy igazi 21. századi interdiszciplináris tudomány, melyet angolul data science-nek hívnak. E terület előszeretettel vizsgál különböző algoritmusokat matematikai, gyakorlati jelentőségű feladatok optimális megoldása szempontjából. Efféle izgalmas téma az Explore/Exploit dilemma, mely általánosan megfogalmazva azt vizsgálja, hogy egy ismeretlen (gazdasági jellegű) szituációba kerülve mennyi időt szánjunk annak megismerésére, és mennyit az addig összegyűjtött tudás hasznosítására, profitra váltására, ha az időnk véges (és mindig az, mert ugye: pénz).
A probléma legnépszerűbb illusztrációjában temérdek félkarú rabló játékgéppel kerülünk szembe. Feltesszük, hogy mindegyikkel fix, de egymástól eltérő valószínűséggel nyerhetünk, és a nyereségek egyenlőek (ezt a modellt persze százféle módon árnyalják tovább a valóságban). Hogyan játsszunk optimálisan? Ha száz bedobásra van pénzünk, meddig tartson az Explore fázis, amíg kísérletezünk a gépekkel, nem bánva a veszteségeket, de felírjuk, megtanuljuk minden egyes kísérlet eredményét, és mikor kezdődjön az Exploit fázis, a “cash-in”, amikor leülünk az addig legnagyobb eséllyel nyerő gép elé, és megfejjük? (Már ha van ilyen gép egyáltalán...)
Nos, ez a helyzet ismerős lehet minden nagy filmstúdiónak, amelynek egy-egy franchise terelgetése során időről időre el kell eldöntenie, hogyan tud belőle kisajtolni minél több pén… akarom mondani, hogyan tud belőle legyártani minél több álmot. Jelenleg például a kis gömböc-üzemmódba kapcsolt Disney-nél folytathatnak heves vitákat porcukor-csíkoktól megkergült menedzserek a titkos főhadiszállásuk mélyén.
Mi legyen a kilencedik epizóddal? Forgassuk újra a hatodik epizódot, végül is Az ébredő Erőnél már bejött? Pontosan mennyi az optimuma a halott, a Star Wars-billoggal egyszer már megjelölt színészeknek (“emlékét örökké megőrizzük… arcukat örökké monetizáljuk“), akiket nekromanta CGI-mágiával újra a kamerák elé rángatnak, hogy még éppen ne legyen túl nagy a felháborodás, és még éppen eléggé hasznosuljon a nosztalgiafaktor? Hány nyitva hagyott történetszálat tegyünk a kilencedik epizódba (hány centit engedjünk J. J. Abrams pórázán)? Miért bukott a Solo? Hogy bukott a Solo? Bukott a Solo egyáltalán? Kisebb büdzsével is megnézték volna ennyien? Boba Fett is bukna? Kell új TV-sorozat? Hány új animációs sorozat kell?
Vagy… esetleg… kockáztassunk? Szánjunk egy kis időt a nézői igények, nem, képességek felfedezésére, mielőtt újra rákapcsolunk a cash-in fázisra? Hagyjunk egyszer-egyszer egy rendezőt befejezni egy rohadt Star Wars-filmet, ahelyett, hogy folyamatosan a nyakába lihegnénk az “önmegvalósítani” meg “vizionálni” vágyó, érzelgős, pénzügyileg képzetlen művészlelkecskéimnek? Adjunk egy esélyt annak, hogy a hetvenes(-nyolcvanas-kilencvenes) évek óta hűséges, azóta felnőtt, öregedett, érettebbé vált rajongók esetleg képesek értékelni egy-egy árnyaltabb, komorabb, kevésbé mesei művet is (végül is a Zsivány Egyes tett egy bátortalan lépést ebbe az irányba egy-két jelenettel, történetszállal), vagy legyen az univerzum meseiségében egységes?...
Régen lehetett beszélgetni Lucas zsenijéről, lehetett vitatni, hogy már annak idején valóban sok epizódnyi hosszban, készen pattant-e ki fejéből a történetfolyam, vagy ezt már csak a mitológia (és az önreklám) részeként mondta-e. Aztán lehetett utálni és az igazán bátraknak védeni az előzménytrilógiát. Mit tudtuk mi akkor, hogy lesz idő, amikor már az is csoda, ha ugyanaz a rendező fejez be egy Star Wars-filmet, aki elkezdte…?! Hogy megszokottá válik egyes történetelemek elvetése, felülírása két “római számos” epizód között is…?! Hogy végig fogunk unatkozni egy Star Wars-filmet (Solo)? Hogy még a korábban alig-alig megszólalt, alig-alig szerepelt Boba Fett is kap saját filmet? Ja, hogy mégsem?
Az a baj azzal, ha húsz főnök van, hogy akkor igazából egy sincs. Egy főnök is lehet gyenge kezű, de húsz nem is lehet más. Ha ráadásul az egyetlen vezérelvük az, hogy egy igen nagy rizikójú, de potenciálisan nagy megtérülésű piacon (mainstream filmipar) befektetéseket tegyenek, akkor ebből nem is jöhet ki következetesebb hosszútávú működés, mint az ökörhugyozás. És még csak nem is beszéltünk most semmilyen művészi tartalomról, esztétikai élményről. Csak cégvezetésről.
Minden bejelentés heteken belül visszavonható. Minden döntés bármikor felülírható. Se művészi, se józan életbeli következetesség (aka. “azért ne csináljunk hülyét magunkból!”) nem állíthatja meg az üzleti (nem baj, így működik ez az iparág), ráadásul rövid távon profitot realizálni kívánó, kockáztatni nem hajlandó szemlélet felülkerekedését
(ez még az üzleti életben is baj, nemhogy a kreatív alkotói munkában). Bármilyen döntést, ígéretet és tervet bármikor megváltoztathat pár tucat dühös twittelő pillanatnyi “népharagja”, egy ügyesebb marketingfogásra rázúduló kattintásszám, konkurens szuperprodukciók friss nézettségszáma és valamilyen egyéb sztochasztikus folyamat.
Nézőként mindennek - a trend általános, elszomorító voltán túl - több extra fájó jellegzetessége van. Ezek közül a második legrosszabb a hírbombázás, az alaposan megtervezett (adott esetben ettől még akár lezseren, “véletlenül elkotyogott”) bejelentések sorozata, amely vagy feleslegesen frászt hoz az emberre (mert totál baromság volt, és úgyis elvetik, vagy eleve csak kitalálta valamelyik popkult portál beszívott bloggere), vagy feleslegesen kelt hiú reményeket. Ezért annyira gusztustalan, hogy ezt a hírbombázást ma már nem véletlenül és nem is csodafegyverként, hanem jól bejáratott eszközként forgatják Hollywood producerei és menedzserei.
Az első legrosszabb pedig az, hogy még a régi, legendás Csillagok háborúja-filmek színészeinek nyugalma sem szent, ha maradt némi profit-velő a csontjaikban, amit Miki egér ki tud szopogatni. Peter Cushing, Carrie Fisher... ki lesz a következő...? Gondolom, páran alig várják, hogy Harrison Ford is beadja a kulcsot...
Kétségkívül sok hasonló kérdést kutatnak menedzserek, pénzügyi szakemberek, kreatívok, marketingesek, rendezők, forgatókönyvírók, dizájnerek, castingosok, ügyvédek és takarítónők tömegei Miki egér seregében. De egyvalamit érdemes lehet szem előtt tartaniuk: ha a kizárólagos profitoptimalizálás a végső döntnökök célja (és akárki akármit is gondol, vagány cinikus hangnemben előadva, ez igenis volt már másképp is, még Hollywoodban is), még akkor is érdemes lehet néha felderíteni, kísérletezni, kockáztatni a megfejés fázisa előtt…
Mert enélkül a lépés nélkül ma nem lenne sehol az a messzi-messzi Galaxis. De még Miki egér sem.