Legutóbbi csúnya bukása után sűrű, sötét erdőből merészkedett elő az első szériával zajos sikert arató True Detective. Nic Pizzolatto makacsul ragaszkodik írói kézjegyéhez: a noir beütésű detektívszéria legújabb évada is különböző idősíkok ravasz keveréséből összeállított, végletesen elnyújtott suspense. A kezdetektől érzékelhető írói nagyravágyás mitológiát akar kovácsolni az ok-okozatiság kérlelhetetlen drámájából, az örökérvényűség viszont nehezen összeegyeztethető a folytatásos jelleggel.
A második évad piacképesítése érdekében Pizzolatto a karakterek számának növelésével próbált bűvészkedni, ami több szempontból is óriási baklövés volt. Leginkább azért, mert az eredeti történet csak felhasználta a krimit mint zsánert, hogy a közönség aktív bevonásával fokozza az érdeklődést, de nem zárta le a cselekményt olyan volumenű megfejtéssel, ami a várakozásoknak megfelelően kielégítette volna a nézői elvárásokat. Ami nem is baj, amennyiben az ügy csak ürügy. A katarzist nem a bűntény felgöngyölítése, hanem a szépen lekerekített karakterdrámák biztosították. A szereplőszám növelésével viszont arányosan csökkent a karakterábrázolásra fordítható cselekményidő, így nem csak a bűnügy, de a dráma is súlytalanná vált. Ráadásul az első évad sikerének egyik kulcsa a Harrelson – McConaughey páros, és nézettségszám ide vagy oda, olyan költségvetésre azért nem számíthatott a folytatás, ami hasonló kvalitású sztárok parádéját tette volna lehetővé.
A harmadik évadra a készítők tanultak a hibából, visszatértek az alapokhoz. Ismét nyomozópáros áll a történet középpontjában, akik extro- és introvertált személyiségjegyeikkel ellenpontozzák egymást, poszttraumás tünetekkel vívódnak (a PTSD hangsúlyosabb lett: Vietnam-szindróma), és természetesen katasztrofális a magánéletük. A bűntény felderítésében a korrupt rendszer a legfőbb akadály, mely eltérő karrierutakkal terheli a férfibarátságot. Az eset ezúttal is – igaz, csak nyomokban - tartalmaz okkult elemeket, és persze nélkülözhetetlen összetevő a depresszív amerikai peremvidék, valamint a félidőre igazított akcióorgia.
De az idei True Detective erőssége alapvetően az okos és kreatív invencióknak köszönhető. Például, hogy a sorozat a kudarcos sokszereplős modellről nemcsak visszatért a jól bevált buddy cop verzióra, hanem a történetet one man show-ra szűkítette. Az évad középpontjában Wayne Hays nyomozó áll (egyértelmű húzónévként az idén újabb Oscart bezsebelő Mahershala Ali alakításában), akin keresztül nemcsak a faji ellentétek sokoldalú és kritikus szemlélete kerül a sztoriba, de az elmúlt három-négy évtized emberi jogok terén elért változásairól is kapunk egyfajta történelmi tablót. A legjelentősebb változtatás is azon a felismerésen alapul, hogy a True Detective történetek szempontjából emblematikus időkezelésben érdemes emelni a téteket. A cselekmény ezúttal három idősíkon bontakozik ki, így – hozzáadott értékként - három meghatározó életszakasz, illetve három markánsan eltérő politikai és technológiai korszak váltogatja egymást.
A gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények mellett a történet megőrzi az első évadra jellemző erős filozofikus vonalat is, de szerencsesüti-bölcsességek durrogtatása helyett dramaturgiai és filmnyelvi elemek segítségével szemlélteti alapvetéseit. Bár a beemelt Robert Penn Warren és Einstein idézetek konkretizálják, hogy a cselekmény az idő illuzórikus, a benne élő egyén aktuális pozíciójától függő természete köré épül, rendkívül mértéktartó az intellektuális vonal. Sőt, a maga nemében önironikus gesztus, hogy a fenti szerzőket egy tanárnő citálja.
Az is nagyszerű ötlet, hogy ezúttal a történet minden egyes szála, minden apró momentuma az ügyhöz kötődik. Senki sem kívülálló, semmi sem függetleníthető attól, ami 1980 november 7-én (Steve McQeen halála napján) veszi kezdetét. Minden egyes szereplő jelenlétét csak és kizárólag ez az egy esemény igazolja és tartja mozgásban. Fel sem merül a gondolat, hogy vajon hogyan alakult volna az életük, ha aznap este nem tűnik el a Purcell házaspár két gyermeke, mert a tragikus esemény az egyetlen kapocs közöttük. És ebből a szinergiából emelkedik ki a True Detective szériák történetének legmeglepőbb eleme: a remény. A bűncselekmény elkövetőjének kézre kerítése helyett az áldozat megtalálásán van a hangsúly. Az akták és tárgyi bizonyítékok rengetegéből egy kollektív tudattalan kerekedik ki, legmélyén az alapvető félelmeket, szorongásokat és veszteségeket rejtő szobával. Mindenki a maga módján próbálja felidézni és feldolgozni a múltat, korrigálni, helyrehozni a hibákat. Meg nem történtté tenni a történteket. Paradox módon ebben legfőbb ellenlábasuk az emlékezet. Az emlékek elvesztése nem a bűnbocsánat, hanem maga a büntetés.
Az évadhoz fűzött remények viszont egy csapásra elillannak a befejező epizód után. Úgy tűnik, a történet mozgatórúgóját adó számtalan történetmesélői pozíció forgatókönyvi elemként jól működik (a cselekmény maga a cselekmény tárgya is Hays feleségének az esetről írt dokuregénye, majd az idős rendőrrel készülő oknyomozó riport által), de a konkrét megvalósítás során mégsem vezet sikerhez ez a felállás. Legalábbis erre lehet következtetni a három rendezőt is (köztük a szerzőt) felemésztő forgatás viharos körülményeiből. Az első hét epizódban csak apró egyenetlenségek jelzik a rendezetlen hátteret, az utolsó rész viszont olyan, mintha a stáb teljesen tanácstalan lett volna a befejezést illetően. Stílusában és koncepciójában is azt az érzést kelti, mintha DVD-extraként csapták volna az addig látottak után. A korábbi mély értelmű, a személyes traumákat, vívódásokat csak finoman lebegtető dialógusok egyszerre bántóan szájbarágósak lesznek, mivel a záró fejezet teljesen szükségtelen, az erejüket épp az elhallgatásnak köszönhető epizódokat visz színre. Túl sok puskaport halmoz fel a befejezéshez, ami végül mégsem robban fel, mert átnedvesítik a váratlan melodrámai fordulat könnyei.
A True Detective harmadik évada teremtéstörténet. A történet megteremtésének története. Sajnálatos, hogy az alkotó végül oda tér meg pihenni, ahonnan elindult: a kezdeti sötétségbe.