Lords of Chaos - Az underground útja a popkultúra felé

Norvégia talán második legfontosabb exportcikke a fjordok után a black metál. És ez egyáltalán nem túlzás, hiszen a norvég diplomatáknak feltett kérdések közül nagyjából minden második, harmadik az országban a 80-as években kialakult underground kultusz körül forog. Nem is csoda, hogy a norvég külügyminisztérium már a 2010-es évek elején kidolgozott egy képzést a külföldön tevékenykedő diplomatáknak, hogy átfogó és részletes tudással rendelkezzenek a black metál múltjáról és jelenéről. Igen, kérem, ott még ezt is komolyan veszik. 

Kisebb csodának számít ugyanakkor, hogy még senki sem ugrott a témára, hogy egy olyan hollywoodi játékfilmet készítsen, mely a valóság és a fikció egyfajta elegyeként próbálja rekonstruálni az országban történteket. Aztán 2006 környékén szállingózni kezdtek az első pletykák arról, hogy a korábban videoklip-rendezéssel foglalatoskodó Jonas Akerlund (Prodigy, Madonna, Rammstein), akit egyébként mi, metálosok, csak a korai Bathory dobosaként ismerünk, filmet kíván készíteni a Michael Moynihan és Didrik Søderlind által jegyzett Lords of Chaos című, 1998-as könyv alapján. Erről tudni kell, hogy igazi, egységes közfelháborodást keltett, nagyjából minden érintett erősen bírálta, és igyekezett teljes mértékben elhatárolódni tőle. Többen is azt hangoztatták, hogy a könyv tele van félrevezető fiktív eseményekkel, amelyek teljes egészében kiforgatják a valóságot.

(gyorstalpaló: a 90-es évek elején a norvég black metál színtér körül kirobbant botrányok gyújtópontja a két vezéralak,  Øystein „Euronymous” Aarsethnek és Varg „Count Grishnackh” Vikernes közötti nézeteltérés volt, melynek végeredményeképp Vikernes 23 késszúrással küldte Euronymust a pokolba)

Az ötlet kiszivárgásakor a színtér több jelentősnek mondható zenésze is igyekezett minden létező fórumon hangot adni a készülő filmmel kapcsolatos ellenérzéseinek. Necrobutcher, a Mayhem alapító basszusgitárosa például igencsak kikelt magából egy interjúban, mondván, hogy őket senki sem kereste meg a filmmel kapcsolatban, semmiről sem kérték ki a véleményüket, és rengeteg érintettet a hátuk mögött szerveztek be. A Thornsból ismert Snorre W. Ruch (ő volt Vikernes tettestársa Euronymus meggyilkolásában, amiért 8 évet kapott) és a Satyricon alapító gitárosa, Satyr is több nyilatkozatában kifejtette, hogy a készülő film biztosan egy rakás szar lesz, hiszen már a maga a könyv is az volt. A dolog odáig fajult, hogy eleinte egyetlen zenész sem járult hozzá a zenéinek a filmben való felhasználásához, sőt a Mayhem tagjai eleinte be is akarták tiltani az egész produkciót. Aztán, érdekes módon, ők voltak az egyetlenek, akik meggondolták magukat, és végül engedélyezték az anyagaik használatát. 

A legnagyobb ellenállás azonban a legfőbb érintett, Varg Vikernes, a Burzum alapítója felől érkezett. Vikernes a vlogján a mai napig igyekszik részletesen cáfolni a filmben bemutatott események valódiságát, és rámutatni arra, hogy mind a történteket, mind az ő egykori múltját hogyan próbálja a film teljesen kifordítani. A vicc az, hogy saját elmondása szerint nem látta, és nem is fogja megnézni a filmet, csak a forgatókönyvet olvasta.

Egyik videójában ennek ellenére mérnöki precizitással ecseteli, hogy miért nem tudta kihúzni Euronymus fejéből a kést, melyet ő maga vágott bele, és hogy mekkora hazugság az, hogy Aarseth (a.k.a. Euronymus) levágta a haját halála előtt. Szerinte a hajvágós jelenet tökéletes bizonyíték arra, hogy Jonas Akerlund mekkora idióta: még azt se tudja, hogy Euronymus haját a boncolás során vágták le, hiszen ez a protokoll a feji traumák esetében. Az ősi viking folklórral leöntött, egyfajta sajátságos elitista nézeteket valló Vikernes azonban azt nehezményezte a leginkább, hogy őt egy kövér zsidó alakítja , aki olyan dolgokat tesz, amiket ő sosem lett, és olyan dolgokat mond, amiket sosem mondott. Jelentsen ez bármit is. Az érintettek előzetes hisztériája ellenére a film elkészült, és némi hányattatás után, hála a netes streaming szolgáltatóknak, ma már bárki számára hozzáférhető, sőt magyarországi forgalmazást is kapott.

A film tehát a black metál második hullámának norvégiai kialakulása idején játszódik, és főként a színtér két főszereplőjének, Øystein Aarsethnek és Varg Vikernesnek a kapcsolatát járja körbe az első találkozásuktól kezdve egészen Euronymus meggyilkolásáig. Ezalatt az időszak alatt betekintést nyerhetünk az oslói Inner Circle kialakulásába, láthatjuk, milyen hatással volt Euronymus ténykedése az őt körülvevő zenész- és ideológiai társaira, ami végül megannyi több száz éves norvég fatemplom felgyújtásához és egy meleg férfi halálához vezetett.

A kissé hosszúra nyúlt, ám szükséges felvezetés után elmondható, hogy a Lords of Chaosnak még független szemmel nézve is bőven vannak hibái, ennek ellenére a témára nyitott érdeklődő szórakoztatónak találhatja. A végeredmény egy alapvetően szépen fényképezett, korrektül összerakott, és explicit erőszakban gazdag film, amely sajnos bővelkedik a bugyuta párbeszédekben, a rettenetes színészi alakításokban, és iszonyúan érződik rajta, hogy a forgatókönyvre több időt kellett volna fordítani. Rizikós dolog egy olyan témáról forgatni, amelynek érintettjei többnyire még élnek, ráadásul egy olyan szélsőséges underground kultúrához tartoznak, mint a black metál. Ezt a szcéna ugyanis tele van a saját legendáriumukat építgető, önelégült szereplők hazugságaival, így aztán mindent egyfajta ködös homály leng be. Mindenki pontosan úgy adja elő az eseményeket, hogy abból a lehető legtöbbet profitáljon, elvégre a szélsőség és misztikum még mindig a stílus egyik legfőbb építőeleme. 

Amikor ebbe a közegbe olyan fiktív szereplőket hoznak be, mint a Sky Ferreira alakította Ann-Marit, azzal sajnos csak alapot szolgáltatnak a kötözködéshez. Főleg, hogy a karakter, lévén totálisan funkciótlan, semmit sem tesz hozzá a filmhez. Illetve Akerlundnak mintha az lett volna a célja vele, hogy Euronymus karakterét pozitívabb irányba terelje, de könyörgöm, ez elvileg egyfajta életrajzi film, róla pedig köztudott, hogy egy narcisztikus fasz volt. Pont, mint a színtér 80%-a. Teljesen felesleges szépítgetni.

Akerlund igyekszik érzékeltetni, hogyan próbált Euronymus egy mozgalom vezére lenni, hogyan próbált felkapaszkodni mások ötletein, beépítve azokat a saját imidzsébe, azonban énjének totális pszichózisba süllyedt oldalát nem mutatja be. Rengeteg visszaemlékezés van arról, hogy gyakran hangoztatta, kiket és hogyan akar megkínozni, vagy arról, hogy egyszer egy törött üveggel megsebesített két embert egy buszmegállóban dühöngve. Karakterének ezen oldalát úgy állítják be a filmben, mintha csak a szája járna, és ezzel Akerlund sajnos szimpátiát igyekszik ébreszteni egy olyan ember iránt, aki legalább annyira pszichopata volt, mint a gyilkosa. Mindenképpen érdemes viszont kiemelni Rory Culkin alakítását. Talán ő és Jack Kilmer (Val Kilmer fia, aki Deadet alakítja a filmben) az egyetlen, aki képes bármiféle színészi kvalitást felmutatni a cirka 2 óra alatt. A legnagyobb probléma Akerlund filmjével mégsem itt van, hanem az érem másik oldalán.

Varg Vikernes ábrázolása a legnagyobb jóindulattal sem pontos, és akkor még finoman fogalmaztam. A rendező igyekezett őt egyfajta frusztrált nácinak beállítani, akit totálisan megvezettek, és aki komolyan vett valamit, amit rajta kívül senki. Ő a valóságban ennél sokkal összetettebb: az a fajta figura, aki olyan elképesztő hatékonysággal képes a saját maga által kreált folklórikus világot és ideológiát a nagyvilág felé terjeszteni, hogy ha sokat nézi az ember a videóit, már-már szimpatizál vele, mit több, hinni kezd neki. Teljességgel biztos benne, hogy az elitizmusába csomagolt nézetei egy fokkal a világ felett állnak, és tökéletesen szarik mindenre és mindenkire. Sok mindent el lehet mondani róla, de hogy ostoba lenne, azt semmiképp: Vikernes egy rettentő intelligens, olvasott, kreatív, kifejezetten sármos és jóképű (legalábbis fiatalon az volt), ráadásul kurvára manipulatív ember, akit pont azok a dolgok nem érdeklik, amelyekből a filmbeli karakterét építették fel. 

Az egész norvég black metál körüli elitizmust és Vikernes önjelölt felsőbbrendűségét mi sem bizonyította jobban, mint az a pillanat, amikor megtudta, hogy huszonegy év börtönt kap Øystein Aarseth brutális meggyilkolásáért. Egyszerűen belenézett egy tárgyalótermi kamerába és elmosolyodott. Mert Vikernes nem attól volt gonosz, hogy vegetáriánus volt, mint Hitler (egyébként sosem volt az, elmondása szerint pusztán a börtönben fordult elő, hogy egy ideig csak zöldséget evett egy gyomorrontás miatt), vagy mert a gyilkosság közben kakaót kevert magának. Hanem azért, mert tökéletesen tisztában volt tetteinek súlyával és következményeivel, mégis leszarta. És pont ez a fajta „bűbáj” és mitikus máz hiányzik teljességgel a filmből, ezért olyan rettentően felületes a végeredmény. Arról nem is beszélve, hogy a Vikernest alakító Emory Cohen valami katasztrofálisan szar a szerepben.

Összességében sokkal több lehetőség volt mind a filmben, mind a témában, mint amit Akerlund végül kiaknázott. A legzavaróbb talán mégis az, hogy a műfaj ezen korszakát két hülye pszichopata fiatal farokméregetéseként állítja be, holott elképesztő zenei teljesítmények voltak a háttérben a Mayhemen és a Burzumon kívül is. Olyan, az egész műfajt máig meghatározó zenekarok születtek, mint az Emperor, a Satyricon, a Dissection vagy az Abruptum, és ezek sokkal több szót érdemeltek volna. Mindezektől függetlenül, ha valakit vonz a norvég black metál legsötétebb korszaka, tehet egy próbát az összességében nézhető Lords of Chaosszal, de akit komolyabban érdekel a téma, az inkább az Until the Light Takes Us, a Pure Fucking Mayhem vagy a Satan Rides the Media cimű dokumentumfilmekkel kezdje. Biztos, hogy teljesen más megvilágításba helyezik az eseményeket, mint Akerlund filmje.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!