China Miéville: A város és a város között - A valódi határok a fejekben húzódnak

China Miéville neve mostanra geek berkekben fogalommá vált, említése minimum előrevetít valami totálisan agyament és kerge ötletbukkakét. Szerencsére a magyarul kiadott regényei számát tekintve egyre jobban felzárkózunk a nemzetközi mezőnyhöz, az e nemes cselekedet során befedett következő hézag pedig a tavaly kiadott A város és a város között (eredeti címén The City and the City). És akkor a megszokott frázisok helyett (“katedrálisok ólomüveg ablakainak összetettségét felülmúló, elképesztő ötletpuzzle, erre tessék, csak erre!”) rögtön az elején azzal kell kezdenem, hogy ez a könyv bizony Miéville kakukktojása. 

De ez senkit ne riasszon el, A város és a város között rendhagyósága nem azt jelenti, hogy az urban fantasy modern apostolának nem lelhető fel rajta a kéznyoma. Mert bizony de, nagyon is, éppenséggel  - örömteli és díjazandó módon - Miéville ezúttal nem apró szilánkokból rakosgat össze egy többé-kevésbé koherens történetet, hanem éppen fordítva, egyetlen egy megaötletet vetít le szintről szintre, és ezzel óriási szívességet tesz az olvasónak. Mert amit Miéville mondani, vagy helyesebben mutatni akar, az a tőle megszokott módon talán nehezebben, de mindenképpen körülményesebben lett volna csak kommunikálható. Hogy mi is ez pontosan, ahhoz előbb ismerkedjünk meg a regénnyel közelebbről.

Főszereplőnk Tyador Borlú rendőrnyomozó, akit egy esős, szürke hajnalon egy lepukkant lakótelep mocskos zugában talált fiatal nő hullájához hívnak. Tyador morózus és kötelességtudó szimat, megindul a nyomozás ismeretlen tettes ellen gyilkosság elkövetésének alapos gyanúja miatt. Eddig ezerszer lerágott csont, ugye? Azonban a fülszöveget messzire kerülő merész olvasó hamar azon kapja magát, hogy a mentális biztonsági zóna elmaradt mögötte, és észre sem vette, de pókösztöne már bizsereg egy ideje, leginkább az áthágás és egy bizonyos másik város emlegetése kapcsán, amikor pedig szembejön egy valótáv vagy egy láttalanítás kifejezés, szelíden és megadóan fejet hajt: igen, mégis a Miéville-verzumban vagyunk, kétség sem férhet hozzá.

Az igazi főszereplő ugyanis nem a Q-ügyosztály megtört főhősének attitűdjével meghintett Borlú nyomozó, hanem a város, amelyben él: Beszel. És amelyben nem él, de mégis benne van: Ul Qoma. Mert A város és a város között alapkoncepciója szerint valamikor, valahogyan történt egy Hasadás, minek következtében két város került egy fizikai és idősíkba. Hogy ez hogyan lehetséges, arról egyáltalán nem esik szó, és jobb is így, mert pont a magyarázat fűrészelné keresztbe az egyébként nem túl eredeti nyomozós, a noirból erőteljesen merítő történetet. A két városnak ugyanis eltérő kultúrája, társadalma, értékrendszere van, és már az elejétől egyértelmű, hogy két külön országról van szó, amelyeket nem a szürke valóságunkban megismert és megszokott határok választanak el.

Beszel és Ul Qoma a lakóinak fejében elképzelhetetlen távolságra van egymástól, valótávban azonban egy utca egyik oldala a kelet-európai, málladozó vakolatú, erősen szocialista beütésű (magyar olvasók számára hátborzongatóan ismerős) Beszelhez, míg a pár lépésre lévő másik oldala már a kissé közép-keleties, színes, gazdag és csillogó Ul Qomához tartozik. Messze nem a fura, első olvasásra nehezen elképzelhető szituáció a regény legnagyobb bravúrja, hanem ahogyan ezt a hajmeresztő gondolatkísérletet Miéville következetesen végigviszi. Apránként avat be a két város lakóinak szédítően idegen (anti-)interakcióiba, gyermekkoruktól kezdődő, önkéntes mentális kondicionálásukba, abbéli igyekezetükbe, hogy miként zárják ki elméjükből a karnyújtásnyira elsuhanó Ul Qoma-i mentőautót, a város(ok) közepén az ég felé törő csupa üveg felhőkarcolót (hiszen az MÁSHOL VAN), vagy egy baleset következtében a véletlen áthágást elkövető sofőrt és az áldozatokat. Ha ezzel csak részben volt az a célja, hogy olvasója időnként sűrűn pislogva nézzen fel a könyvből és próbálja fejben összerakni a fizikailag összerakhatatlant, majd ráébredjen gondolkodása korlátaira, jelentem, maradéktalanul sikert aratott.

Borlú nyomozása során megismerjük Beszel elmaradott, konzervatív, sebeit nyalogató, erősen nacionalista nemzetét, majd egy hasonló kiruccanás során ugyanez aktus lezajlik Ul Qoma kapitalizmus felé kacsingató, szabadságszerető, individuálisabb nézetű népével, hogy az eleve szándékosan lassan összeálló képbe belezavarjon egy városok közti város, a mitikus Orciny említése. És akkor még nem is beszéltünk a láthatatlan, állandó jelenléttel bíró és az áthágásokra reagáló Kontrollról, amely a gyermekmesék mumusaként garantálja a rendet. Egyébként Beszel és Ul Qoma nem csak úgy lebeg a világban: valahol Kelet-Európában található, nem túl messze Budapesttől, ráadásul változó diplomáciai viszonyt ápolnak a különböző országokkal, amit Miéville nem rest kiaknázni, amikor a turisták két hetes láttalanítási tanfolyamát, az általuk ezerszámra elkövetett apróbb áthágásokat és az elkerülhetetlen kultúrsokkot részletezi.

Az, hogy emellett a gyilkossági nyomozás szála nem képes labdába rúgni, sajnálatos tény, de igaz. Akit nem nyűgöz le a két város mentális gimmickje, minden bizonnyal kevéske lelkesedéssel követi majd a lassan csordogáló, viszont részletekbe belemenő nyomozást, mely ráadásul a “semmi különös” egyik mintapéldánya: nem rossz, nem rossz, de sótlan és lapos. Az mindenesetre újfent bebizonyosodott, hogy Miéville nem a levegőbe beszélt, amikor kijelentette, minden könyvével más műfajba tesz majd látogatást. A város és a város között félig noir, félig weird és teljesen nem-euklidészi.

Eredeti cím: The City & the City , fordította: Juhász Viktor
Agave Könyvek, 2018, 374 oldal


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!