Shadow - Ahol az ember, ott nincs harmónia

A tájcsi ábra mindenhol jelen van, az élet minden döntőnek tűnő pillanatában helyet követel magának: arra vetnek jóslást, azon készülnek és gyakorlatoznak a végső összecsapásra, azon vívnak elkeseredett élethalálharcot. A jin és a jang ellentétes, egymásnak feszülő, egymást mégis kiegészítő erői végig megnyilvánulnak a vizualitásban, de a történetben, a karakterekben is: két királyság áll harcban egymással egy stratégiai jelentőségű városért a három királyság korában, ám ezt a küzdelmet a grandiózus színtér mögötti árnyékokban meghúzódó kisebb, egyéni sorsok formálják, amelyekben további kibékíthetetlen ellentétek feszülnek egymásnak. Igazság és hazugság, valódi és hamis, nő és férfi, tisztesség és aljasság, nyers erő és légies könnyedség. 

Zhang Yimou A Nagy Fal kudarca után visszatér korábbi wuxiái, a Hős és a Repülő tőrök klánja (valamint még korábbi történelmi/romantikus drámái, mint például A vörös lámpások és Az út haza) érzékenységéhez és komplexitásához – ám míg említett filmjeiben vad, tarka színek gyönyörű és katartikus kavalkádjával mesélt, a Shadow-ban (Ying, 2018) a vizualitást is lecsupaszítja a mindent meghatározó kettősségre. A szinte kizárólag fekete és fehér díszleteket és jelmezeket szürkés hegyek esős hátterei egészítik ki (tehát nem csak a színek utólagos kifakításáról van szó, az egész egy elképesztő látványtervezési teljesítmény is), és a monokróm összhatásból általában csak a bőrszín sárgállik és (hát persze) a vér vöröslik ki. Úgy néz ki a film, mint egy életre kelt tusfestmény. 

A Shadow kettősségének középpontjában Yu és Jing áll (mindkettejüket Deng Chao alakítja) – előbbi a királyság híres és rettenthetetlen parancsnoka, Jing pedig az ő „árnyéka”, hasonmása, dublőrje, aki helyettesíti őt a mit sem sejtő udvar és a rivális királyság színe előtt, tekintve, hogy ő maga lassan, de biztosan haldoklik egy sebtől, melyet legutóbbi csatájában kapott az ellenség tábornokától. Yu egy habzó szájú, bosszú- és hataloméhes félőrült, Jing pedig egy csendes, szerény és engedelmes szolga, de mint mindenki másnak, a királytól Yu feleségén át a király legfőbb tanácsadójáig, nekik is megvannak a maguk titkos céljaik, rejtett motivációik. Mint az udvari intrikák minden valamirevaló történetében: senki sem egészen az, aminek látszik, és még kevésbé az, akinek mondja magát. 

A film első fele ezeket az ármányokat, helyezkedéseket és hatalmi játszmákat részletezi, rideg eleganciával és shakespeare-i felhangokkal merülve el a szereplők komplikált viszonyainak szenvedélyes vágyaiban, ambícióiban, szerelmeiben, gyűlöleteiben. Zhang ritkán látott tudatossággal és kifinomultsággal ír és rendez, a felszínen statikus és távolságtartó dialógusjeleneteket éppúgy állandó mozgás jellemzi, mint a későbbi akciókat: heves gesztusok, szélben lobogó vagy esőben ázó ruhadarabok, pattogó, tapogatózó vagy éppen agresszív szavak, amelyek mindig csapdát, kétértelműséget és konfliktust rejtenek magukban. Itt még egy csókjelenetnek is megvan a maga markáns képi dinamikája; vizuális történetmesélés – avagy: mozi – mesterfokon. 

Tovább erősítve a dualitás, a jin és jang tematikáját, a Shadow a játékidő második felében többé-kevésbé maga mögött hagyja az udvari intrikák hideg, visszafogott világát, és szenzációsan, táncszerűen megkoreografált, vad akciójelenetekben robbantja ki az addig felgyülemlett feszültséget, közben még tovább görgetve a karakterek saját kis játszmáit és megtévesztéseit. Zhangnál a város visszavételéért vívott csata olyan, mint valamiféle grandiózus, spriccelő vér és zuhogó eső áztatta, csodálatosan megkoreografált sakkjátszma. A védők brutális erőre építő harci technikáját az ostromlók „nőies” kecsességgel ellensúlyozzák (és persze a megoldással csakis egy nő állhat elő, csak egy nő képes szakítani az „erő ellen erő kell” tradicionális, maszkulin gondolkodásmódjával), a pengéket lövellő fémesernyők összeillesztve ravasz, stratégiai, páncélozott szállítóeszközként funkcionálnak, a két generális párbajának úszó platformja valójában egy trójai faló. És ez még mindig csak egyfajta felvezetése az igazi végszónak. 

A kiállításában már sokkal szerényebb, brutalitásában és őrületében azonban még intenzívebb fináléban minden addigi intrika és ármány lecsupaszodik, és véres haláltáncba torkollik, vagyis megvalósul a film addigi két arca, a jin és a jang egyensúlya. A végső, pengékkel és nedves hörgésekkel megválaszolt kérdés az, hogy létezhet-e árnyék az eredeti nélkül – vagy akár fordítva, fennmaradhat-e az eredeti az árnyéka nélkül. És ez messze nem csak Deng két karakterére, parancsnokra és hasonmására vonatkozik, hanem testvér nélkül maradt uralkodóra, király nélkül maradt királyságra, becsület nélkül maradt nemzetre, identitás nélkül maradt férfira, jövő nélkül maradt emberre. 

Ha a vizualitásból indulunk ki, amelyben a feketét és a fehéret csak az emberi jelenlét egészíti ki (zavarja meg), a végkövetkeztetés egyértelmű: a harmónia adott, az az univerzum természetes állapota – mindaddig, amíg meg nem érkezik a teremtés úgynevezett koronája, hogy felrúgjon mindent, és vicsorogva elszabadítsa a káoszt.  

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!