Találd meg önmagad – ez áll a tengerparti vidámpark tükörútvesztőjének bejáratán. Több ez vásári szórakozásra hívó jelmondatnál: ez Amerika, vagyis az állítólagos szabadság földje és az úgynevezett lehetőségek hazája szlogenje, az önkifejezés, az önkiteljesítés, a „bármi lehet belőled, ha nagyon akarod” parafrázisa. A szüleitől elkóborló kis Adelaide-nek persze még nincsenek ilyen dicsőséges, csillagos-sávos katéterrel belé plántált ambíciói, pusztán az unalom és a fásultság űzi be a vurstliba. És noha egy darabig elveszetten bolyong odabent, az őt meg a semmit végtelenül oda-vissza tükröző varázsszoba hátborzongató sötétjében végül mégiscsak megtalálja önmagát. Ahogy a mondás tartja, vigyázz, mit kívánsz.
Jordan Peele új (Key &Peele utáni) időszámításának második nagy dobása a doppelgänger-jelenségre épül, és ezt már a nyitány is minden lehetséges módon kommunikálja. Nem csak a főcím előtti utolsó, dermesztő pillanattal, hanem a kettősség és ellentétesség állandó képi és tematikai motívumaival, így például a híreket mondó tévé tükröződő felületével, a kellemes vidámparki közegben apokaliptikus bibliai üzenetet lobogtató csavargóval, vagy a kezdő felirattal, melyből megtudjuk, hogy Amerika alatt „ismeretlen rendeltetésű” alagutak sok ezer mérföldje húzódik – egy világ a világ alatt, ha úgy tetszik. A már önmagában (a nyulakkal és a Goldsmith Ómenjét idéző szentségtelen zenével) is bőr alá kúszó főcímmel bezárólag ez a pár perc mesteri bevezető: rejtelmes, stílusos és félelmetes, egyaránt megágyaz az egyén horrorának és a háttérben húzódó, potenciálisan grandiózus és határozottan nyugtalanító misztikumnak. Lassan csúszunk befelé egy érthetetlen rémálomba.
A felnőtt Adelaide a férjével és két gyerekével leutazik a tengerparti nyaralójukba, amely véletlenül (?) pont annak az egykori vidámparknak a közelében van, ahol a nő gyerekkorában traumatikus élményen esett át. Adelaide vég nélkül szorong a kiruccanás alatt, és félelmei végül beigazolódnak: az éjszaka közepén rájuk ront egy másik család, amelynek tagjai – ők maguk. Saját kívül-belül eltorzult, gonosz démoni ikertestvéreik. Menekülőre fogják, de hamarosan kiderül, hogy nem csupán egy elszigetelt incidensről van szó.
A Mi sokat átment Pelee előző, Oscar-nyertes remeke, a Tűnj el! elegáns stílusából, szatirikus felhangjából, társadalomkritikájából és alattomos feszültségfokozásából – csak mindenből egy kicsit kevesebbet, az előd lenyűgöző kompaktságából és csalhatatlan fókuszából pedig szinte semmit. Ez nem feltétlenül baj, senki sem akarhatja, hogy Peele, akit kollektíve az utóbbi évek egyik legeredetibb új zsánerfilmesének kiáltottak ki, mostantól az első nagy sikerének receptjével haknizzon. A végeredmény mégis az, hogy legyen részleteiben bármilyen ötletes, szubverzív és hátborzongató, alkalmanként egyenesen felejthetetlen, a Mi nem áll össze egy masszív, teljes mértékben kielégítő egésszé.
A film látványosan három részre különül, nagyjából a tradicionális felosztás szerint: bevezetés (sejtetés – valami nagyon nincs rendben a világgal), konfliktus (élethalálharc – megérkeznek az éjszakai látogatók), feloldás (reveláció – mi történik, és miért). És unalmassá soha, egy percre sem válik, de a középső szakaszban Peele beszorítja saját rendkívül ígéretes és ambiciózus koncepcióját egy tipikus home invasion keretei közé, sok kergetőzéssel, sötétben botorkálással, dulakodással – és a rémisztgetés során legfeljebb (igaz, kétségkívül ügyes) vizuális megoldások világítják meg a hátteret egy-egy pillanatra. Talán ha nem a horror mögötti teljesebb, bizarrabb kép lenyűgöző felvillantásával kezdené a filmet, nem tűnne ez a cirka háromnegyed óra kötelező körnek. (Egy párhuzamos univerzumban a Mi Jordan Peele április 1-jén induló új Homályzónájának egy feszesebb, következetesebb, masszívabb – és könyörtelenül zseniális epizódja.)
Aztán jön a finálé, és Peele egymás után két hibát is elkövet. Az első hibája az, hogy magyarázatot ad a doppelgängerek, vagy ahogy a filmben hívják magukat, megláncoltak létezésére, a második hibája pedig az, hogy nem ad rá elég magyarázatot. Feloldom a furcsa ellentmondást: jobb lett volna, ha a doppelgängerek különös jelensége megmarad egyfajta metaforának, színtiszta filozófiai, morális, társadalmi rémálomnak, tudatalattit basztató szürreális, lynch-i agyrémnek. Sajnos nem marad meg, Peele megpróbálja integrálni az ismert világ törvényszerűségeibe – de csak bátortalanul, egy homályos magyarázatszerűséggel, márpedig ezen a ponton, a mindent vagy semmit határán kár megállni félúton. Így ugyanis csak annyit ér el, hogy behúzza történetét a hétköznapi logika gyilkos hadszínterére, és támadási felületek miriádját fedi fel rajta (kezdve a megláncoltak viselkedésével).
De a Mi a széttagozódása és a meg-megbicsakló koncepciója ellenére is veled marad a stáblista után, és nem csak azért, mert a konvencionálisabb és elnyújtottabb részei ellenére is végig hatásos és élvezetes, vagy mert Lupita Nyong’o (meg a színészgárda lényegében minden más tagja) sorozatosan a frászt hozza rád, hanem mert a potenciális és izgalmas értelmezési lehetőségek sora így sem éppen rövid. A két világ összeütközésébe, a valódi és a másolat konfliktusába könnyen belelátható a mai Amerika politikai kettészakadása, a privilegizáltak és a hátrányos helyzetűek, vagyis az osztálykülönbségek univerzálisabb témája (a morlockok és az eloik üdvözletüket küldik), az amerikai álom hazugságának szörnyű gyanúja (igazsága?), vagy éppen mind a társadalom, mind az egyén önképének kétségbeesett kiszínezése, kimosdatása – azaz hazugsága, identitásválsága.
Az biztos, hogy mélyen legbelül nagyon nincs rendben valami, és így vagy úgy, a konklúzió, ha önmagában elcsépelt is, mindenképpen örök érvényű és örökkön nyugtalanító: a szörnyetegek mi magunk vagyunk.
PS: Ha még nem láttad volna a film előzetesét, VÉLETLENÜL SE NÉZD MEG. Olyan brutális spoilert ereszt meg, amilyenhez hasonlóra még nem láttam példát.