Joe Hill jött, látott és
győzött, még akkora ellenszélben is, mint a saját apja mindent elragadó,
feltépő és felszántó, tornádónyi munkássága: sikerült kijelölnie a saját
territóriumát az irodalmi berkekben. Bár tudatos döntéssel inkább félig-meddig
álnéven (Joseph Hillstrom King helyett egyszerűen csak mint a kevésbé királyi,
átlagos Joe Hill) küzdötte fel magát az ismeretlenségből, senki sem vitathatja,
hogy a saját erejéből mászott fel a paszulyszáron olyan óriások
fantáziabirodalmába, mint Barker, Koontz vagy Straub, akik nagy örömmel
lapogatták a hátát, amikor kinyitotta nekik a szív alakú dobozát a gyermekkor
titkait elzáró kulcscsomójával. Bár az én szememben a pályafutásának eddigi
csúcsa a nemrég magyarul is megjelent Locke and Key című képregénysorozata, nem
csak abban hasonlít Neil Gaimanre, hogy részben szóbuborékokkal megtöltött
panelekkel alapozta meg a hírnevét: a rövidebb lélegzetű írásaiba sokkal több
szív és harapós természet szorult, mint a hosszabb, regényformátumú műveibe. Hiába
van már a háta mögött négy nagyregény is: A szív alakú doboznál még látszott,
hogy épp csak elkezdte bontogatni a szárnyait, a Szarvaknál már jóval nagyobb
rutint mutatott fel, a NOS4A2 volt a tökéletes mestermunkája, a Spóra azonban
csak egy terjengős, féltégla méretű ötletcsíra, melyben hiába a jó karakterek, sikerült
őket a történettel együtt hatalmasra és laposra nyújtania.
Különösen ez utóbbi csalódás után örültem meg nagyon, amikor megtudtam, hogy a következő kötete négy kisregényt fog tartalmazni, és bizony nem volt hiábavaló a várakozás. A már emlegetett párhuzam továbbra is áll, mert Hillnek legalább olyan remek ötletei vannak, mint Gaimannek, és hasonlóképpen tehetséges az érdekes, izgalmas karakterek felépítésében. Az első történet, a Pillanatfelvétel, a nyolcvanas évek végén játszódik, és narrátora, a már felnőtt Michael Figlione egy gyerekkori, vérfagyasztó kalandját meséli el. Idős szomszédja és egykori bébiszittere az Alzheimer-kór ködében gyakran eltévelygett otthonról, így hát ezúttal ő vette a gondoskodásába: Mrs. Beukes azonban többé-kevésbé világos pillanataiban egy szörnyűséges, állandóan a nyomában lévő férfiről motyog, aki piócaként szívja ki belőle az életet. A fiú először nem hisz az öregasszonynak, azonban hamarosan hús-vér valójában találkozik a Föníciaival és hátborzongató polaroid fényképezőgépével, mely műanyag- és papírcsapdába ejti az emlékeket, azok korábbi tulajdonosait pedig embriópózba meredő, nyálcsorgató félkegyelműekké változtatja. Michaelnek életében először össze kell kaparnia azt a rendkívül mélyen eltemetett bátorságot, mely ahhoz szükséges, hogy nem csak mentálisan egyre sorvadó szomszédját, de a saját ép elméjét is megmenthesse. Hill egyúttal érdekes gondolatokat vet fel arról, hogy mi lesz belőlünk az emlékeink nélkül, és hogy bizarr módon egyre inkább mesterséges eszközökre támaszkodunk a múltunk megőrzése érdekében a természet adta, organikus agyunk helyett. A történet végén kellemes és meglepő ráadásként még kapunk egy cameót a Locke and Key mitológiájából is.
A kötet legerősebb darabja
viszont vitathatatlanul a második kisregény, a Csőre töltve, mely meglehetősen
merész és szókimondó politikai kommentár az Amerikai Egyesült Államok fegyverimádatáról
és -kultúrájáról. Egyáltalán nem finomkodó módon, hanem nagyon is direkten mesél az Államokban eluralkodó rasszizmusról, a faji és nemi
megkülönböztetésről, a családon belüli erőszakról, valamint a média szerepéről,
sőt bűnrészességéről mindebben. A tízéves Aisha szeme láttára lövi le egy
rendőr azt az ugyancsak fekete srácot, akit szinte testvérének tartott,
mindössze egy gyanús mozdulat és egy ellopott CD lemez miatt. Húsz évvel később
Aisha oknyomozó riporterként tár fel hasonló ügyeket, amikor egy
bevásárlóközponti biztonsági őr valóságos mennybemenetelébe botlik bele a saját
tengerparti kisvárosában, Floridában. Kellaway egy őrült merénylőt akadályozott
meg az ámokfutásában, és most az egész média hősként ünnepli: amikor azonban a
riporternő elkezdi kapargatni a történetét, annak csillogó máza riasztó foltokban kezd
lemállani. Miközben egy tornádó közeledik Miracle Falls felé, és megkezdődik a
város kiürítése, Kellaway elkeseredésében bármire hajlandó, csak még egy
pillanatig a reflektorfényben maradhasson. Nincs isteni gondviselés, sem
csoda, az emberi természet pőre valósága elborzasztóbb és rémítőbb bármilyen kitalált,
természetfeletti rémnél: ezt Hill olyan mocskosan, kegyetlenül és gyomorba markolóan húzza alá, amilyenre még nem láttam példát.
A harmadik kisregény, az
Ég és föld között egy fantasztikus Robinson-mese, csak éppen a hajótörött egy
átlagos, túlsúlyos tinédzser, a sziget egy szilárd, felhőszerű képződmény több
ezer méter magasban, Péntek pedig egy idegen tudat, melynek esélye sincs
megérteni egy Aubrey-féle, zéró önbecsüléssel és önbizalommal rendelkező lúzer
gondolkodását. Hill remek karakterépítési tehetsége itt mutatkozik meg igazán,
hiszen Aubrey egyedül marad a szorongásaival és a múltjával, kétségbeejtő és
egyúttal elképesztő jelenével, valamint jövőjének mindössze illékony lehetőségével,
ezekből pedig egy igazán sokrétű és gazdag személyiség áll össze. Talán a kötet
legkevésbé akciódús darabja, de ez egy jottányival sem vesz el az értékéből.
Az utolsó történet, az Eső, Hill saját bevallása szerint a Spóra című regényének irányzott fricska, hogy ezzel mások elébe vágjon, de mivel annak a regénynek még a feléig sem jutottam, én csak valamiféle elemi antitézisét látom benne: míg abban a tűz emésztette el a civilizációnkat, addig itt egy rejtélyes anomália, mely az esőfelhőkből ártalmatlan vízcseppek helyett halálos kristálytűket, -szögeket és -lándzsákat szór Zeuszként az emberiségre. Hirtelen az időjárásjelentés pontossága élet-halál kérdéssé válik, amint a társadalom a modern világ szabályainak és következményeinek eltűnésével exponenciális sebességgel száguld a teljes anarchia és barbarizmus felé. Mindeközben a coloradói Boulderből egy lány kel útra gyalogszerrel, hogy megvigye barátnője halálhírét annak szüleinek, ha egyáltalán még életben vannak. Az útját szökött fegyencek, világvége-hívő kultisták, céljukat vesztett katonák és emberből állattá vedlett lények (vajon mindig is állatok voltak, csak a civilizáció adott rájuk embergúnyát?) keresztezik: egyfajta posztapokaliptikus pikareszk ez, szórakoztató, de nagy mélységgel nem bíró történet.
Bár a címadásból az
következik, hogy különös időjárási jelenségek kötik össze ezeket az írásokat,
sokkal inkább az emberi természet az összetartó enyv közöttük: legyen bár
csodálatra méltón érzékeny és bátor, vagy a bestialitásig gyűlölködő és kegyetlen, az ember nevű természetcsapása előtt még a legpusztítóbb
hurrikánok is tisztelettel fejet hajtanak, és büszkén viselik a felvett emberi neveket.
Eredeti cím: Strange Weather, fordította: Uram Tamás
Gabo Kiadó, 2018, 520 oldal
