Kedvencek temetője – Kizsigerelve tér vissza

Stephen King Állattemető című regénye nem egy állattemetőről szól, ahonnan megváltozva térnek vissza az eltemetett kedvencek, hanem a gyászról, a bűntudatról, a halálról, a traumák vasmarkáról, mindennek feldolgozhatatlanságáról, a fájdalomról, a kétségbeesésről, a lassú, rémisztő megtébolyodásról. A 2019-es adaptáció egy állattemetőről szól, ahonnan kissé megváltozva térnek vissza az eltemetett kedvencek. 

Persze erős túlzás lenne azt állítani, hogy a filmben nem ütik fel a fejüket King mélyen nyomasztó és felkavaró témái, de tény, hogy Jeff Buhler (Nightflyers, A csodagyerek) forgatókönyvének esze ágában sincs elidőzni rajtuk, kellő megalapozásuk híján pedig következményeik sem nagyon vannak – a lelki és pszichológiai aspektusok csupán katalizátorok, szerepük sosem nő túl a cselekmény szimpla kiszolgálásán. És ebből következik minden, ami az eredetit emlékezetessé, a jelenlegi feldolgozást pedig felejthetővé teszi: King regénye egyáltalán nem cselekményközpontú (a hirig például csak az utolsó oldalakon szabadul el), helyette hosszasan és kényelmetlenül vájkál a szereplők fejében, múltjában, motivációjában. Horrorja attól olyan hatásos, hogy belőlünk, saját vágyainkból, félelmeinkből, szeretetünkből, gyarlóságunkból – emberségünkből táplálkozik. Buhler ebből annyit értett meg, hogy „húú, félelmetes zombimacska meg gyilkolászó zombigyerek”. 

Hogy mennyire foglya a film a generikus cselekményvezetésnek és a műfaji toposzoknak, az már a sorsdöntő haláljelenetből is egyértelmű (enyhe spoiler jön: bár nincs jelentősége, ráadásul az előzetesek is ellőtték, de ha nagyon nem akarsz tudni még alap dolgokat sem, ugord át ezt a bekezdést). A filmben ugyanis nem a kis Gage-et gázolja el a kamion, hanem a nővérét, Ellie-t, és az alkotók ezt egyrészt azzal magyarázták, hogy így legalább meglepődik a forrásművet (vagy a ’89-es adaptációt) ismerő néző, másrészt egy idősebb gyereket könnyebb aktív, félelmetes gyilkosnak ábrázolni, mint egy hároméves totyogót. Mindkét érv az alapanyag totális félreértéséről tanúskodik – a meglepetés kényszerét aligha kell magyarázni, rég rossz, ha dramaturgiai megfontolás helyett ilyesmi vezérel egy írót, a halálból másképp visszatérő gyerek félelmetessége pedig véletlenül sem abban áll, hogy milyen fizikai paraméterekkel rendelkezik (sőt…). 

A gázolásjelenet ráadásul kifejezetten dilettáns az elszabaduló, az úttesten lassítva-szikrázva végigdübörgő tartállyal – ez szinte egy szuperhősfilmbe illő vásári látványosság, és mint olyan, teljesen elveszi a tragédia borzalmának élét. Ugyanígy, a finálé is mindenféle szégyenérzet nélkül alacsonyodik le a tucatslasherek kergetőzéseinek szintjére, holott semmiféle futkorászás, ütlegelés és elbarikádozás nem ér a nyomába sem Gage és anyja hátborzongató ölelésének, a totális horror felkavaró és groteszk csúcspontjának (leszámítva a könyv utolsó oldalának még felkavaróbb és groteszkebb csúcspontját, melyet a filmben szintén egy olcsóbb, hatásvadász jelenet vált). 

Ha nem ismered az eredetit, és/vagy nem számítasz többre egy tisztességesen összekalapált átlagrémisztgetésnél (bár a fantasztikusan jó Starry Eyes rendezőpárosától is kicsit többet vártam volna a hatásos, de ötlettelen, szürkés-kékes képi világnál), meglesz a napi horrorbetevőd. Máskülönben a Kedvencek temetője olyan, mint King regényének kizsigerelt macskája: lomha, kedvetlen, és teljes sebességgel jön érte az úton dübörgő, nikkelezett hűtőrácsos feledés. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!