Klisé, hogy legyen szó akár társadalmi-politikai bullshit-szlogenekről (Make America Great Again), akár a ’80-as évek himnuszát zengő popkultúráról, minden generáció visszavágyik egy korábbi, eszményi(bb)nek gondolt korba, ahol könnyebb és gondtalanabb volt az élet, jobbak a filmek meg a zenék, édesebb a csoki, kékebb az ég (vajon 20-30 év múlva mit ünnepelnek majd a 2010-es évek rajongói?). Vagy legalábbis visszanézve úgy tűnik, mintha. Mert aligha véletlen, hogy a nagy nosztalgiás zsánerművek az Aztól a Dermesztő nyárig szinte mind szerzőik kora-tinédzseréveibe, vagyis egy nyilván idealisztikusabb szemüvegen át szemlélt világba nyúlnak vissza. Illik a sorba Robert McCammon 1991-ben megjelent, a hatvanas évek kezdetére visszatekintő könyve is.
Az Egy fiú élete visszavisz gyerekkorod végének gyönyörű és félelmetes határmezsgyéjére. Közvetlenül az első szerelmed utánra, melyről persze akkoriban azt hitted, örökké tart majd, abba az időbe, amikor lassan és félve, de már kezdted megkérdőjelezni az addig szentül hitt igazságot, hogy tudniillik valahogy majd mindig minden automatikusan rendben lesz, amikor kezdtél átlátni a világ felelőtlen ígéretein, amikor még vakmerően nyargaltál le a bringáddal egy nyaktörésre invitáló, kanyargós hegyoldalon. Amikor a gyermekkorod álma és ártatlansága még nem illant el teljesen, de már érezted távolodni, és tudtad, hogy semmit sem tehetsz ellene.
McCammon azonban a szokásosnál egy fokkal árnyaltabban, urambocsá, okosabban, érzékenyebben nosztalgiázik. Nem csak a 12 éves Cory felnőtté válásának édeskeserű, mágikus realista történetét meséli el, hanem az ötvenes években egyfajta idealisztikus státuszba emelkedett, coca-colás, kisvárosos, „drágám, megjöttem”-es, vagyis az úgynevezett klasszikus Amerika bűnbe esésének, hanyatlásának (vagy talán csak szintén: felnőtté válásának) regéjét is. Az Egy fiú élete épp azelőtt játszódik, hogy Amerika elment Vietnamba elveszíteni az ártatlanságát, hogy az egyformaság, a személytelenség és a lelketlen üzlet jegyében a szupermarketek megölték a kiskereskedéseket, hogy lelőtték doktor Kinget, hogy az önfenntartó kisvárosok elhervadtak, kiszáradtak, elnéptelenedtek és álomzúzókká, életmódcsapdákká váltak.
McCammonnál nem csak a fiú látja fejlődésének, érésének köszönhetően lassan komplexebb és nyugtalanítóbb színben a világot, hanem a világ tényleg komplexebbé és nyugtalanítóbbá válik – és nem holmi hirtelen változás, hanem az élet természetes folyamatának következtében. A kisváros, az ország, a világ éppúgy nem képes megőrizni egykori énjét, ahogy előbb-utóbb a fiúból is férfi, a nyárból pedig ősz lesz. Az időt megállítani nem lehet – de talán nem is kell.
Az Egy fiú élete egy rejtélyes gyilkossággal indul: Cory és apja szemtanúi annak, ahogy egy autót elnyel a feneketlen helyi tó. Miközben az apa a következő hónapok során lassan, de biztosan belebetegszik a történtek szörnyűségébe és értelmetlenségébe, a fiú varázslatos és rémisztő kalandok sorát éli át barátaival – ám végig ott motoszkál a fejében a gyilkosság megfejtésének vágya is. McCammon pikareszkszerűen mesél, vaskos, bő 600 oldalas könyve szabadon csapong a helyszínül választott fiktív kisváros varázslatos közegében: a folyóban egy Vén Mózes nevű szörny él, a fiúk a nyári szünet első napján szó szerint szárnyra kapnak, az utakat egy szellemautó járja, a közeli fekete közösség több mint százéves matriarchája mágiával óvja övéit, egy haldokló kutyát groteszk módon életben tart a hit és a szeretet ereje.
A gyermeki ártatlansággal és képzelőerővel összekötött mágia folyamatos kontrasztban áll a felnőttlétet jelképező szürke realitással. Ahogy öregszünk, a világ úgy fakul körülöttünk, ahogy a XVIII. században fogyatkoztak a fehér foltok a térképeken. A „here be dragons” veszéllyel fenyegető (csábító) izgalmát, a „bármi lehetséges” bizsergető ígéretét felváltja a normalitás sivársága, és kiderül, hogy amit csodák előjeleként érkező üstökösnek hittél, az csak egy légkörben elégő vacak űrszemét. A gyerekek döbbenten és hitetlenkedve figyelik, ahogy a kisvárosukba érkező cirkuszban egy távoli földön befogott triceratopsot mutogatnak – de az állatidomár csak egy haszontalan, zabáló-ürítő hústömeget lát benne, és szöges baseballütővel veri, amikor nem hajlandó megmozdulni. Ennyit a mágiáról. A csodákat vagy tagadó vagy (tagadhatatlanságuk esetében) félő modern, felnőtt ember kezei között Galadriel is öltáncosként végezné.
Közben az apa, aki beugrott a tóba a süllyedő autó után, hogy kimentse a sofőrt (csak hogy szembesüljön vele, még korábban összeverték és megfojtották), nem azért nem képes túltenni magát a történteken, mert ne látott volna még halált vagy erőszakot, hanem mert ez a rendkívüli brutalitás és értelmetlenség nem fér bele az életről (és az ő kedves városkájáról) alkotott elképzeléseibe, melyek szerint a dolgok egy bizonyos rend szerint zajlanak. A világ kifordult sarkaiból, a gyermekkor, a tisztaság, az ártatlanság múlóban van, az ember pedig kábán, egykori önmaga árnyékaként tántorog. A gyilkosság körülményei, a kisvárosi közegben zajló lassú, de határozott változások és Cory felnőtté válásának folyamata az epizodikus cselekmény dacára is egyetlen masszív, gyönyörű és szomorkás narratív egységet alkot.
De McCammon nem áll meg a hajdanvolt idők elsiratásánál, nem azt a sablonkövetkeztetést vonja le, hogy régen minden jobb volt, hanem megállapítja a fejlődés, a változás törvényszerűségét, sőt szükségességét, az abból fakadó minden rosszal ÉS jóval együtt. Lehet, hogy bezártak a szénbányák, de már nincsen szegregáció és keresztégetés, lehet, hogy az ifjúság elillan, de az öregedésből a családalapításon keresztül új ifjúság sarjad, lehet, hogy elmúlik a nyár, de az ősznek is megvan a maga szépsége. Így egyesül az Egy fiú életében a gyermekkor csodája a felnőttlét bölcsességével.
Eredeti cím: Boy’s Life, fordította: Kleinheincz Csilla
Fumax, 2019, 664 oldal
