(Egy betűnyi spoiler/történetismertetés nincs benne.)
Talán sosem volt még ennyire értelmetlen kritikát írni egy filmről a bemutató hetében. Egyrészt úgyis mindenki és az anyja és a kutyája rég eldöntötte, hogy megnézi, naná, aki meg nem, azt valószínűleg eleve teljesen hidegen hagyja az egész (legfeljebb néhányuk majd fórumokon világgá harsogja, hogy őt bizony nem érdekli, de biztos szar, és aki elmegy rá, az hülye). Ezzel csak azt akarom mondani, hogy kis túlzással nem létezik a világon ember, akit bármiféle mezei kritika bármilyen irányban befolyásolna. Másrészt a Végjáték marketingkampánya kínosan ügyelt rá, hogy szinte semmit ne áruljon el a sztoriról, még a máskor oly bombasztikus előzetesek is példásan visszafogottak, homályosak voltak. Így nyilván a kritikus sem mehet bele semmiféle konkrétumba, ugyanakkor konkrétumok nélkül erről a filmről nem érdemes, sőt, nem is nagyon lehet beszélni – nem mezei, vagyis spoileres, elemzőbb jellegű cikknek meg ilyen korán nincs létjogosultsága.
Úgyhogy megragadom ezt a furcsa alkalmat, hogy inkább az elvárások és a filmélmény kapcsolatáról okoskodjak egy eszement rajongói elméletekkel és őrületes hype-pal fertőzött korban.
Nemrég újranéztem a Bosszúállók: Végtelen háborút, és olyasmi történt, ami az utóbbi években (főleg efféle blockbuster-csinnadratták esetében) egyre ritkább nálam: másodszor még jobban tetszett, mint először. Döbbenetesen jó ugyanis a forgatókönyve, sőt, merem állítani, hogy az egyik legjobb a tavalyi felhozatalból. Igen, tudom, ez a megjegyzés most sokakat triggerelt, úgyhogy a kedvükért magyarázkodom egy kicsit (már ha még itt vannak velünk): valóban, a Végtelen háború csak annyiról szól, hogy egy nagyon bika gonosz össze akar gyűjteni egy rakás gigászi hatalommal rendelkező követ, hogy kiirtsa az univerzum felét, a hősök pedig igyekeznek megállítani. Szóval tény, hogy borzasztó egyszerű az egész. De egy forgatókönyv nem feltétlenül attól jó, hogy a cselekmény bonyolult és rétegzett és elgondolkodtató (hogy mást ne mondjak, az Aliené sem az). Hanem a cselekmény kivitelezésétől, vagyis az eleganciától, a gördülékenységtől, a külső és belső konfliktusok érzelmi erejétől.
Bár a Végtelen háborúnak olyan értelemben még a cselekménye sem éppen egyszerű, hogy iszonyatosan sok karaktert mozgat több szálon, több helyszínen, és mindegyiknek van célja és értelme, és sikerül az egészet patentos egésszé összekovácsolni – nem akármilyen történetlogisztikai teljesítmény. De a lényeg Thanos (a „főhős”!) útja, mely egyszerre meglepően személyes és fejfájdítóan grandiózus, valamint a Thanos ellen sereglő szuperhősök kerek egésszé összeálló apró, intim pillanatai, áldozathozatalai, döntései, fájdalmai. Mindezt persze nem csak most, másodszori megtekintésre vettem észre, már az anno írt kritikámban is a film e kvalitásait méltattam – épp csak most, hogy már tudtam, pontosan mi és hogyan fog történni, még jobban értékeltem. És ez a lényeg: a cselekmény ismeretében jobban odafigyelsz a történetmesélési finomságokra.
Éppen ezért, szívem szerint azt tanácsolnám (tudom, teljesen feleslegesen) mindenkinek, hogy igenis nézzen utána, mi történik a Végjátéknak legalább az első két órájában – ha nem is a konkrét fordulatokat, de a cselekmény általános irányát illetően. Mert igaz, egyrészről nagyon jó érzés úgy beülni a filmre, hogy szinte semmit sem tudsz róla, másrészről viszont a Marvel-franchise-zal akkora felhajtás és elméletgyártási láz jár együtt, hogy senki sem képes kivonni magát alóla, és így is úgy is egy rakás előítélettel meg elképzeléssel felvértezve megy moziba. Én kifejezetten kerülöm a rajongói teóriákat, mint a pestist (nem „spoilerfrász” miatt – egyszerűen lelomboz és taszít ez az okoskodó, előzetesek képkockáit kimerevítő, a bal alsó sarokban felbukkanó fura árnyék szélét pirosan bekarikázó, és abba lelkesen hülyeségeket belemagyarázó („az ott Sólyomszem lábujjának a széle”) hozzáállás), de így is tucatnyi „jól megalapozott” felvetésbe futottam bele, nem is beszélve a mémek tömegéről. A mélypont valamikor a Hangya és Thanos segglyukának „frenetikus” találkozására épülő poénkodásroham környékén jött el (még maga Josh Brolin is beszállt a buliba). Ilyenkor teljes mértékben meg tudom érteni azokat, akiket teljesen hidegen hagy ez az egész, mégis folyton ezt kapják az arcukba - még nekem is sok, pedig engem nagyon is érdekel.
Most úgy érzem, a Végjáték is jobban fog tetszeni másodszor, akkor ugyanis már nem fog akaratlanul is azon kattogni az agyam, mi fog történni benne. Hogyan mennek a hősök Thanos után? Hogyan csinálják vissza a csettintés következményeit? Visszacsinálják egyáltalán? Időutazás? Párhuzamos dimenziók? Kövek megbuherálása? Kvantumvilág? Marvel Kapitány? Ki tér vissza? Ki hal meg? Ki hal meg úgy, hogy később sem hozhatják vissza? Ki marad életben?
Másodszor valószínűleg ugyanolyan elégedetten nézem majd végig a kiváló negyedórás nyitányt. Másodszor remélhetőleg ugyanúgy tátom majd a számat az utolsó egy óra grandiózusságán és érzelmi hullámvasútján, a 11 éves, 22 filmes MCU eddigi szakaszának túlzás nélkül gyönyörű, ízléses, katartikus, minden létező igényt maximálisan kielégítő lezárásán. De másodszor talán jobban fogom élvezni az első egy óra kissé sete-suta felvezetését, talán jobban elfogadom majd az oda nem illő, kényszeres viccelődéseket. És másodszor talán megbocsátóbb leszek a középső egy órával, a választott plot device enyhén szólva is problémás, fejvakaróan szedett-vedett értelmetlenségével, és főleg mindazzal, amit most leginkább csak úgy tudok jellemezni: döbbenetes mértékű önseggnyalás és olyan sokkolóan pofátlan fan service, amilyenre még az újkori Star Wars- és Jurassic World-filmek sem ragadtatták magukat (mentségére legyen mondva, ez a fan service legalább szerves része a cselekménynek). Összességében: másodszor talán nem úgy fogom végigülni az első két órát, hogy „oké-oké, de mikor lesz tényleg jó a film?”
Szóval itt az én gigászi, mérhetetlenül bölcs tanácsom: ne akard megtippelni, mi fog történni, ne azon járjon az agyad, hogy ki hagyja ott a fogát, inkább próbáld függetleníteni magadat az elvárások kuszaságától és ettől az egész gigászi hype-szörnyetegtől, mely hetek, hónapok óta élősködik az interneten. Úgyis látsz majd olyat, amire egyáltalán nem számítottál, és látsz majd olyat is, amire már egy évvel ezelőtt is mérget vettél volna. Úgyhogy egyszerűen csak ülj be a filmre, lazulj el, és hagyd, hogy vigyen magával. Ahogy annak normálisan működnie kellene.
Ha meg te eleve így működsz, bocs, hogy raboltam az idődet. Mást ebből a cikkből most nem tudtam/akartam kihozni – de visszatérünk még a Végjátékra egy-két hét múlva egy tényleges, részletes (és durván spoileres) kritikával.
Elvégre egy korszak most tényleg lezárult. Akár meg is adhatjuk a módját.
Avengers Assemble!
PS: Ha vége a filmnek, akár rögtön mehetsz is pisilni - sem a stáblista alatt, sem utána nincsen bónuszjelenet (ami nagyszerű, mert a zárójelenethez BŰN lenne bármit hozzátenni).