Fiatal hip-hop táncosok versenyre készülnek egy elhagyatott iskolaépületben, valahol egy erdő közepén, azonban szar kerül a palacsintába, pontosabban LSD a sangriába, hogy végül a kultúra úgy hulljon le nemtől, bőrszíntől és társadalmi hovatartozástól függetlenül a díszes kompániáról, “mint ruha másról a boldog szerelemben” á la József Attila.
Egy hollywoodi rendező a fenti sommás szinopszist olvasva egyből slasherben gondolkodna, egy japán videojáték-fejlesztő pedig egy bizarr kreatúrákkal és metamorfózisokkal teli túlélőhorrorban, azonban Gaspar Noé egyik halmazba sem tartozik. Avantgard mentalitása dacára mégsem idegenkedik a műfajiságtól, az Eksztázist állítása szerint olyan klasszikus katasztrófafilmek ihlették, mint a Pokoli torony és A Poszeidon-katasztrófa, valamint Cronenberg biohorror alapvetése, a Paraziták. Összezártság, paranoia, állatias szex - minden adva van egy szaftos kis pszichothrillerhez, de még egyszer mondom: Noé nem a konvenciók embere.
Az Eksztázist belengi egy sötét karneváli hangulat, amelyet átérezve Mihail Bahtyin és Francois Rabelais is felszabadult örömtáncot járna egy túlvilági goa partyn - feltéve ha nem kapnának be egy olyan bad tripet, mint a filmbeli fiatalok, akik a középkori “táncoló járványok” áldozataihoz hasonlóan lidércesen vonaglanak, csak itt a démoni megszállotság helyett a valamivel profánabb LSD-s eksztázis a kiváltó ok. (Apropó, Megszállotság: egy jelenetben Andrzej Zulawski filmjének kulcsmomentuma is megidéződik, akárcsak Lucifer egy Fantom koncerten.) Hallucinációk ábrázolásáról szó sincs, azonban a vizuális és hangkulissza így is robbanásveszélyes koktélként stimulálja a néző érzékszerveit.
Ez a hatásvadászat Noénál sosem öncélú, számára a valóság is egy testtel rendelkező élő entitás, amelynek a húsát fel kell tárni, és mint ahogyan minden boncolás, úgy ez se kellemes élmény. A filmes azonban közelebb áll egy sámánhoz, mint egy orvoshoz, mivel szike helyett egy hétköznapitól eltérő tudatállapot visszaadása a bonceszköze. Ez a művelet ezúttal is nagyjából sikerül: a streetdance felszabadító, már=már törzsi energiája által összekovácsolt közösséget felbomlasztó kollektív pánik és bűnbakkeresés, majd a kontrollvesztett drogmámorban való nagy feloldódás remekül lecsapódik, főleg úgy, hogy konkrét főszereplő nincs, a kamera egyik karakterről ugrál a másikra, mintha passzív, kevésbé beállt szemlélői lennénk ennek az örvénylő haláltáncnak. Legyen az a gátlások levetkőzése, az őstabuk megszegése vagy maga a nagybetűs Halál, így vagy úgy, de minden szereplő áthágja önmaga vagy a civilizációs normák határait. Nincs is annál ördögibb és egyben karneválibb, ahogyan a végén a feje tetejére áll minden, de tényleg szó szerint minden---
Mégis akkor miért ez Noé legkevésbé ütős filmje? Az Eksztázis szimbolikája a trikolórral, az erdővel és az iskolával azt sugallja, hogy itt a liberális multikulti Franciaország faji, szexuális és osztályközi feszültségei lesznek terítéken, és bár a közepén vannak olyan jelenetek, amelyek ezt támasztják alá, végül mégsem kap akkora hangsúlyt, mint a rendező unalomig csócsált vesszőparipái. Ráadásul az Eksztázis nem bassza úgy szét az ember lelkét, mint a Visszafordíthatatlan, a Szerelemmel ellentétben nem tartalmaz explicit pornográf jeleneteket, és nem is olyan radikálisan kísérletező, mint az Enter the Void. Hiába áll a középpontban a határszegés, ironikus módon Noé ezúttal nem tud saját korlátain és mániáin túllépni. Hiába nem követi most sem a bevált filmnyelvi és narratív kereteket, az ő esetében ez nem különlegesség, hanem szinte már elvárás. Noé-szűz nézőknek természetesen így is sokkoló élmény lehet az Eksztázis, a rendező munkásságát ismerőknek viszont nem tartogat meglepetéseket. Bár könnyen lehet, hogy az én lelkem túl edzett vagy halott, nézőpont kérdése.
Úgy látszik Gaspar barátunkat is utolérte a provokátor zsenik átka: kiszámítható lett, és egy kissé unalmas. Bár azt is el kell ismerni, hogy manapság nehéz fába vágja a fejszéjét az a művész, aki anélkül akar torz tükröt mutatni a kultúrharcokban fuldokló társadalom felé, hogy végül különböző idióta szekértáborokba sorolják be. Ehhez azonban bátorság kell, és nem kevés önbizalom
"Az idő mindent elpusztít” - szólt a Visszafordíthatatlan mottója. Reméljük a tehetségre és a művészi vagányságra mindez nem vonatkozik.