francia

2021. április 1.
2019. május 12.
2018. szeptember 30.
2018. március 11.
2014. május 15.
2014. április 4.

Le Transperceneige (Snowpiercer)

Snowpiercer-Vol.-1-The-Escape-cover.jpgAz utóbbi évek legjobb filmes képregényadaptációja kétségkívül a Snowpiercer: úgy sikerült felhasználni a fantasztikusan hangulatos alapötletet, hogy megtartva az eredeti francia bande dessinée hajtómotorját, újabb ötleteket és csavarokat zsúfolt bele a végtelenbe tartó vagonokba, és mindeközben még a történetet sem siklatta úgy ki, mint a három kötetes képregény az utolsó oldalain. Rendkívül szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy egy harminc évvel ezelőtt útjára indított, de fagyos álomba szenderült disztópiát éppen Bong Joon-Ho olvasztott ki a feledés fogságából, hiszen teljesen véletlenül bukkant rá a Le Transperceneige koreai kalózkiadására egy szöuli könyvtárban a The Host forgatása alatt, és azonnal beleszeretett a koncepcióba. Az eredményt már tudjuk (legalábbis, aki elolvasta a Snowpiercer kritikánkat), de lássuk, hogy milyen utat kellett bejárnia az ezer és egy szerelvényből álló Hótörőnek, hogy végre befuthasson a végállomására. (Figyelem: bár a filmváltozat és a képregény története több ponton és néhol radikálisan eltér, a cikk potenciális spoilereket tartalmazhat!)

 A hetvenes évek hidegháborús légkörében születő Le Transperceneige már kiadása előtt legendává lett, hiszen a Jacques Lob (Superdupont atyja, az egyetlen francia forgatókönyvíró, akinek odaítélték az angouleme-i képregényfesztivál nagydíját, amit egyébként eredetileg képregényrajzolóknak hoztak létre) által megálmodott történet már 17 oldal után megtorpanásra kényszerült, miután rajzolója, Alexis, a frankofón képregények akkori egyik nagy reménysége harmincegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt egy aneurizma következtében. Több évnyi keresésbe telt, míg Lob rátalált új alkotótársára a huszonöt éves, ám vajmi kevés tapasztalattal rendelkező Jean-Marc Rochette személyében, és együtt nekiláttak a Godard Alphaville-jének és Kafka Perének hangulatát felidéző orwelli látomás papírra vetésének. A nyolcvanas évek francia képregényipara elsősorban a folytatásos képregénymagazinokra épült, és a sikeres történetek csak ezután jelentek meg kötet formában, így 1982 októberétől 1983 júniusáig tíz fejezetre bontva került az olvasók elé a Métal Hurlant-hoz hasonlóan úttörő munkát végző (A SUIVRE) magazin oldalain. Az osztatlan siker hatására a képregény 1984-ben végre album formátumot öltött a Casterman kiadó gondozásában, és a francia SF egyik korszakos alappillérévé vált.


transperceneige-horz.jpg
A végtelen fehérségen és az örök tél jegén keresztülhasító vonat a semmibe tart és soha nem áll meg: Proloff, a hátsó vagonok nincstelen lakója a vécéhelységen keresztül próbál eljutni a vonat elülső részébe, de hamar a milicisták fogságába esik. A hátul rekedteknek egyenlő esélyeket követelő politikai mozgalom egyik képviselője, Adéline Belleau siet a segítségére, de miután ideiglenes karanténba zárják őket, végül mindkettejüket fogolyként kísérik Dewill elnök és Krimson tábornok elé. A posztapokaliptikus Canossa-járás során megismerjük az új világ és az emberiség maradékának társadalmi hierarchiáját és az együttélés új szabályait. Az egyedüllét luxus, a mosdatlan tömegek a mesterséges kádakban növesztett részleges értelemmel rendelkező, a húsfűrészek elől ösztönösen menekülő és pánikszerűen önmagát újratermelő Mama darabjait eszik, a középosztály csirkét, a felsőosztály nyulat és halat, valamint friss zöldségeket, amit speciálisan felszerelt vagonokban termesztenek. A lét sivársága elől a bordélyfülkék, a Vap’shit nevű tisztítószer kábulata és a Szent Lokomotív vallásos imádata nyújt menedéket. A vonat ablakain túl elsuhanó halott világ is önmagunk jutalma: a két szembenálló szuperhatalom egyike tömegpusztító klímafegyvert lőtt ki egy júliusi napon, ezzel mindenkit halálra ítélve, aki nem jutott fel időben a Hótörő önellátó prototípusára.

019_1-horz.jpg

Jelenleg azonban az első osztályon utazókat leginkább aggasztó probléma, hogy a hátsó vagonok túlnépesedése miatt a vonat egyre lassul és a Szent Lokomotív perpetuum mobile-jének leállása mindenki vesztét okozná. A Proloffnak előadott terv, miszerint a hátsó vagonok lakóit átszállítanák az elülső részbe, természetesen hazugság, amint a szerencsétlen nincstelenek és a segítségükre siető, egyenlőséget követelő politikai ellenfeleik egy helyre kerülnének a mentőakció keretében, azonnal lekapcsolnák a vagonokat, egy csapásra megszabadulva mindannyijuktól. Mit sem tudnak arról azonban, hogy az ablaktalan, levegőtlen szerelvényekben tombolnak a különféle járványok, halmokban állnak a holttestek, a túlélők pedig degenerált kannibálokká süllyedtek: hősünk zéró páciens, az általa behurcolt betegség halálos ámokfutásnak indul a kivételezettek között. Proloff és Adéline fegyverrel törnek maguknak utat a mozdony felé, de az elővigyázatlanul kilőtt ablakok a lány vesztét okozzák: szerelmét a fagyhaláltól a Szent Lokomotív haldokló őrzője menti meg, de csak azért, hogy átadhassa terhét és a vonat tovább rohanhasson a végtelenbe. Proloff, az utolsó ember a Földön, a kamerákon keresztül nézi végig, hogy az általa elszabadított járvány végez mindenkivel a falak közé zárt új világban.

Kétségtelen, hogy a Le Transperceneige mai szemmel kissé avíttasnak és sivárnak tűnik, de a fekete-fehér, szikár, realisztikus stílus tökéletesen simul a történet tematikájába, ráadásul ami kilógott a nyolcvanas évek mainstream francia képregényei közül, amik a humort, a könnyed fantasyt és az akciót preferálták, az most pont jó időzítéssel érkezett a posztapokaliptikus, társadalomkritikával tűzdelt sztorik térnyerésekor. A folytatásos történetvezetésnek köszönhetően a minden fejezet elején ismétlődő, baljós, már-már költői felvezetés nagyon sokat ad a hangulathoz, a sötétben az ismeretlen felé száguldó fémmonstrum pedig szinte árasztja magából kilátástalanságot. Ugyan a forgatókönyv nem bővelkedik annyi szarkaszmusban és fordulatban, mint filmadaptációja, és a főszereplők is leginkább passzívan szemlélve járják végig a számukra kijelölt utat, ezzel mutatva be a robogó páncélvonat fojtogató légkörét és az elmúlt világnak görbe tükröt tartó társadalmi berendezkedését, de a hidegháború vége felé közeledve mégis meglehetősen merész és új vállalkozás volt ez Lob részéről. Egy olyan elfeledett klasszikusról van tehát szó, amely nem véletlenül szolgált inspirációként harminc év távlatából is, és olyan értéket és üzenetet képvisel, ami jottányit sem kopott meg ezidő alatt. Sikerét mi sem jelzi jobban, hogy már a nyolcvanas évek közepén született két próbálkozás is, hogy filmvászonra vigyék, de mindkettő kútba esett, és 2000-ben egy gyurmafigurás animációs film ötletével játszottak el, ám így visszatekintve mégiscsak szerencsésnek tűnik, hogy egytől-egyig kudarcot vallottak.

transperceneige02-horz.jpg
A kvázi lezárt és eredetileg egy kötetesre tervezett történet folytatására tizenhét évet kell várnia az olvasóknak: Lob már nincs az élők sorában, Rochette pedig időközben egy tizenhetedik századi kínai művész hatására a kínai festészetre váltott, ez pedig meg is látszik majd az új album stílusán (érdemes megnézni közelebbről a filmben látható szénrajzokat is, a hasonlóság nem véletlen). Az új vonat új vezetőt kíván, 1999-ben a második világháborús páncélozott katonai szerelvényeket Benjamin Legrand (francia krimiszerző és képregényíró) futurisztikus, virtuális valóságot generáló gépezetekkel felszerelt szupervonatra váltja fel, tizenöt évvel későbbre helyezve a továbbra is osztálykülönbségekkel és belső konfliktusokkal terhelt, vajmi kevés reménnyel kecsegtető jövő történéseit.

016-horz.jpg

A TNP Kettes utasait egyazon félelem kovácsolja egybe: valahol odakint száguld az elszabadult, vezető nélküli Hótörő és bármelyik pillanatban frontálisan ütközhetnek vele. A kivételezett Északiak és a dolgozni kényszerülő Déliek életét a folytonos fékezési gyakorlatok szabják meg, és amíg a megállni képes, csúcstechnológiájú Kettes motorja újraindul, addig a Földmérők, a kinti, halálosan fagyos időjárásnak ellenálló speciális védőruhájukban az elmúlt világ titkait kutatják. Puig is közéjük tartozik, amíg egy társa halálát okozó baleset folytán a tepsibörtönbe nem kerül. Val, az egyik tanácsos lánya érkezik a segítségére, aki a népességet féken tartó sorsolásokon nyerhető virtuális utazások egyik tervezője, és többet szeretne tudni a külvilágról. Minden erőfeszítése ellenére Puig büntetése egy öngyilkos küldetés a vonat utolsó, talán még működő felderítő repülőjével, hogy időben ellenőrizhesse, vajon a híd, ami felé adataik szerint robognak, épségben van-e még. Útja több revelációhoz is vezet, és bár el akarják veszejteni, de hősként tér vissza a vonatra, ami, bár csak egy leheletnyivel ugyan, de több reménnyel telve suhan tovább az útján az emberiség maradékával.

le-transperceneige-masterson-horz.jpg
Egy évvel később, 2000-ben még megjelenik egy harmadik kötet, ami folytatja Puig és Val kalandjait, amint a TNP Kettes egy puccskísérlet kellős közepén megpróbálja átszelni az óceánt, hogy megtalálja egy zenét sugárzó rádióadás forrását, de mind a sztori, mind a befejezése olyan mérsékelt sikert arat, hogy a tervezett negyedik album már sosem születik meg. A Hótörő vakvágányra kerül és addig ott pihen, míg 2004-ben egy képregényőrült koreai rendező újra fel nem fedezi...

2013. július 8.

Papírmezők harcosa – Igor Kordej és a Titkos Történelem

L'histoire secrŠte - 01 - 00d.jpg(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy jobbára változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin kilencedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)

Az 1957-es születésű, horvát származású Igor Kordej vitathatatlanul a képregényrajzolás Kinizsije: nem csak termetre és bajuszra, hanem bizony a rajzolóasztalon véghezvitt, tintában és papírlapokban bővelkedő mészárszék jogán, hiszen alaposan kivette a részét abból a küzdelemből, aminek köszönhetően a 2007-es évben a Delcourt lett Franciaország legtermékenyebb képregénykiadója.  A kéthavonta elkészülő és tartósan magas színvonalú, 48 (esetenként több) oldalas albumai azonnal meggyőzték a francia kiadókat, akik a megbízható és határidőket szigorúan betartó rajzolóknál már csak a nagy munkabírásúakat szeretik jobban. Márpedig egy olyan képregényiparban, ahol a legtöbb sorozat egyes kötetei átlagban évente jönnek ki, évente hat album hatalmas fegyvertény. De hogyan is vált Kordej a Titkos Történelem nagy alakjai által vívott titkos háború dicsőséges tábornokává?

HS02-horz.jpg

A két éves képzőművészeti képzés után önállósodott rajzoló lelkesedésével és tehetségével hamar népszerűvé vált saját pátriájában, háromszor nyerte el a legjobb rajzoló/illusztrátor címet és képregénystúdiót is alapított, Incident néven. A nyolcvanas évek végén a Les Humanoïdes Associés le is csapott rá és elkészíthette az ismert román sci-fi szerző, Vladimir Colin könyvének a La Saga de Vam (Vam legendája) című három kötetes adaptációját, majd 1990-ben a Les Cinq saisons: L’Automne (Az öt évszak: Ősz) című one-shotot, melynek forgatókönyvét Nenad Mikalacki-Django jegyezte. A délszláv háború viharának a szele magával ragadta az egyre népszerűbb Kordejt: egy trieszti bevásárlás során erőszakkal besorozták és egyenesen a fronton találta magát. Bár fűtötte a hazafiság, nem akarta egy lövészárokban végezni és az első adandó alkalommal elhagyta az országot. Rövid Dániában eltöltött idő után Kanadában telepedett le és a képregény nemzetközi színterére 1994-ben lépett a Heavy Metal oldalain. A Dark Horse kiadó szerkesztői azonnal felfigyeltek rá és 1995-ben már az ugyancsak zágrábi születésű Darko Macan forgatókönyve alapján készítette el az  Edgar Rice Burroughs' Tarzan: A Tale of Mugambi című füzetét, majd a Predator és a Star Wars univerzumban is kipróbálta magát. Innen már csak egy ugrás volt a DC kiadó és az ő Star Trek franchise-uk, végül pedig követte Macant a Marvel ölelő karjaiba. Ez számára nagyszerű időszaknak ígérkezett: a Marvel többféle újszerű stílussal és témával kísérletezett ezidőtájt, így dolgozhatott az eddig bevett gyakorlattól eltérően politikai kérdéseket feszegető Cable füzeteken (melyet később Soldier X-re kereszteltek át, ezzel is hangsúlyozva a váltást) és a szado-mazo szubkultúrában megmerítkező Black Widow: Pale Little Spider minisorozaton, ami a MAX imprint részét képezte.

HS00-horz.jpg

Hamarosan azonban új szelek kezdtek el fújni, a Grant Morrison New X-Men-ében tett rövid beugrója a Frank Quitelyhez és Ethan Van Scivenhez szokott olvasók heves ellenállásába ütközött, valamint hasonló nemtetszést aratott a rajongók körében az általa teljesen átdizájnolt X-Treme X-Men csapata. Ez utóbbi sorozat hattyúdalát kényszerítette ki a Bush-kormányzat hatalomra kerülésével erőre kapó cenzúra: az Arena és Intifada sztoriszálak egyes részeinek újrarajzoltatása szoros határidőre alaposan próbára tette Kordej képességeit. Végül a Marvel vezetése által kijelölt egyencsapástól eltérő látásmódú alkotók lassan kirostálódtak, Corben, Risso és Zezelj után Kordej került sorra: a rá bízott Excalibur másfél füzetének elkészítése után rövid úton megszabadultak tőle, eltérő vizuális megközelítésre és a hirtelen drágának talált gázsijára hivatkozva. Az utolsó amerikai piacra készített munkája, a futurisztikus Londonban játszódó Smoke egy kisebb kiadó, az IDW égisze alatt jelent meg 2005-ben, Alex de Campi tollából.

HS01-horz.jpg

Az erőszak oltárán a fülledtebb jeleneteket és öltözékeket álszent módon feláldozó és kizárólag az eladásokra koncentráló nagy amerikai kiadókban csalódott Kordej tekintetét az európai képregénypiac felé vetette, ahol ügynöke, a vajdasági származású Kopecky Csaba bemutatta Jean-Pierre Pécau-nak, aki éppen egy Frank Giroud Décalogue-jának ötletére épülő sorozathoz keresett rajzolókat, vagyis a tervbe vett első hét rész mindegyikét más művészre bízták volna, hogy az albumok viszonylag rövid időközönként követhessék egymást. Eredetileg a L’Histoire secrète (Titkos történelem) első albumát kapta Kordej, de a Delcourt kiadó legnagyobb megdöbbenésére olyan hamar elkészült vele, hogy rábízták a másodikat, majd mivel olyan meggyőző gyorsasággal produkálta ezt is, a hatodik kötettől állandó rajzolóvá lépett elő. Jelenleg a tizennyolcadiknál tart és csak valami nagyobb szökőár tarthatja vissza attól, hogy teljesen egyedül rajzolja meg a jelenleg harminc részesre tervezett sorozatot (amihez el is érkezett 2013 júniusában, és még legalább két kötetnyi folytatás van előkészületben - NK).

A Titkos történelem tulajdonképpen egy 1998-ban indult sorozat, az Arcanes (Arkánumok) előzménye vagy eredettörténete, melyen, bár szintúgy Jean-Pierre Pécau jegyzi forgatókönyvíróként, messze túlnőtt mind történetszövésben, mind képi világban. A kilencvenes években játszódó Arkánumok főszereplői Walter Duncan, egy kiégett ex-rendőr és segítőtársa, Miss Mood, akik egy (nem túl fantáziadúsan) Stargate névre keresztelt titkos kormányügynökség tagjai. Feladatuk olyan személyek toborzása, akik hozzájuk hasonlatosan képesek befolyásolni a szerencsét és egyúttal a jövőt a tarot kártyák lapjaira emlékeztető Arkánumok segítségével. A hatalmas erőt birtokló ereklyék (vagyis a később a Titkos történelemben felbukkanó csontamulettek) után folytatott hajszájuk során egy testrabló náci szellemmel, az Örök Gyötrelem Nővéreivel, egy bosszúszomjas KGB ügynökkel  és egy fekete mágiához folyamodó drogbáróval kell szembenézniük.

L'histoire secrŠte - 07 - 01.jpg

Az ugyancsak Pécau által írt és az Arkánumokkal párhuzamosan futó Arcane majeur (A Nagy Arkánum) sorozat az ötvenes évek végére visz minket vissza, amikor a Stargate elődje, a Vane Alapítvány sikeresen besorozza a történet főszereplőjét, Pandorát. A csinos árvában hatalmas erők szunnyadnak, de használatának megtanítása szoknyabolond mentorára, Chance-ra hárul, mert az irányítás alól kicsúszott retro-szinkronitás felmérhetetlen károkat okozhat az idő folyásában. A sorozat fő szála a Howard Hugues álcáját magára öltő okkult entitást követi, akinek elsődleges célja John Fitzgerald Kennedy és Fidel Castro meggyilkolása.

L'histoire secrŠte - 01 - 06.jpg

Ezzel el is érkeztünk a Titkos történelem hajnalára, a neolitikum végére, ahol egy haldokló sámán négy csontlapocskát bíz törzsének utolsó négy túlélőjére: az amulettek hatalmas erővel bírnak, mindössze két szabályt nem szabad megszegni velük kapcsolatban, nem szabad egyszerre használni mind a négyet és nem kerülhet mind egy kézbe. Ennek örömére a négy fiatal (Dyo, Reka, Aker és Erlin) rögtön megszegi az első szabályt és egy pályájáról eltérített meteorittal törlik ki a létezésből a törzsüket rabigába hajtó harcosokat. Az Arkhónok (a későbbiekben már így nevezik magukat) elszörnyednek a pusztítás láttán és szétválnak, hogy a négy ereklye minél messzebb kerüljön egymástól. Természetesen ettől a pillanattól kezdve megkezdődik a véget nem érő harc a hatalom birtoklásáért és az erre tett erőfeszítések átalakítják maguk körül a valóságot. A színfalak mögötti játszmák emlékezetes és világrengető eseményekben csúcsosodnak ki: magyarázatot kapunk arra, hogy mi (vagy ki) okozta az egyiptomi hét csapást, ki alapította a Szent Inkvizíciót és milyen célból, miért szervezett egy Raszputyin nevű szerzetes expedíciót a Tunguzka folyása mentén, ki a titokzatos ötödik Arkhón, akit csak a Nagaszakira és Hirosimára ledobott atombombákkal lehet megállítani, kinek az ügynöke volt II. Ramszesz, John Dee, Isaac Newton és Napoléon Bonaparte? Az alternatív történelem, a misztikus történetek és az összeesküvés-elméletek kedvelői minden bizonnyal megtalálják számításukat ebben a sorozatban, nem véletlenül ostromolja a Titkos történelem eddig eladott példányszáma alulról a félmillió kötetet. 

2012. november 20.

Rahan, a zord idők fia

10614_fotogaleria_n.gif

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin  nyolcadik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)

André Chéret neve minden emberi számítás szerint vajmi keveset mond a hazai képregényolvasóknak, azonban Rahan, a nemrégiben negyvenedik születésnapját ünneplő, párductermetű és hiúzügyességű ősünk, aki a kőkorban indult útnak, hogy megkeresse törzsének túlélőit és ezalatt számtalan kalandba keveredve oktassa és szórakoztassa a modern ifjúságot, már jó eséllyel nosztalgikus emlékeket ébreszt sokakban. A Magyarországon uralkodó politikai légkör kedvezett a francia Pif Gadget magazin kvázi testvérlapjának számító Kockás oldalain megjelenő hősnek, aki olyan a nyakában örökké viselt nyakláncon lógó karmok által jelképezett pozitív üzenetek hordozója volt, mint a nagylelkűség, bátorság, kitartás, hűség és bölcsesség. A szó szerint és átvitt értelemben is egyenes gerinccel járó Rahan bár már gyermekkorában elveszíti nevelőapját, szinte azonnal kap helyette egy másikat, aki ugyan pár tízezer évvel később születik (egészen pontosan 1937-ben, Párizsban), de azután egész hátralévő életében elkíséri majd.

De ki is ez a hetvenedik életévén is túl járó, jelenleg is lankadatlan energiával alkotó pótpapa? André Chéret nyomdászként kezdte a pályafutását, majd tizennyolc évesen először egy filmszínház alkalmazásában csillogtathatta meg rajztehetségét : hatalmas, 13 x 17 méteres óriásplakátokat festett olajfestékkel és itt sajátította el a később kézjegyévé váló dinamikus, mozgóképben gyökerező ábrázolásmódját. A németországi Baden-Badenben töltött katonai szolgálata során kötött ismeretségei menthetetlenül kijelölték későbbi életútját, hiszen itt barátkozott össze Pierre Koernig grafikussal és egy bizonyos Jean Giraud-val (későbbi művésznevén Moebius), akik szabadidejükben a Fleurus kiadónak készítettek képregényeket. Első fizetési csekkjét a képregényiparban így a kiadó Coeurs Vaillants című újságjában megjelent Paolo rövid, humoros története után kapta, majd belekezdett első sorozatába a Les exploits de Fao-ba (Fao kalandjai), amit gyakorlatilag Rahan előképének is lehet tekinteni. Következő komolyabb munkája a Bob Mallard, amely egy vadászpilóta népszerű kalandjait követi és ahol a stafétabotot az Yves Roy művésznéven alkotó fotóművész Francisco Hidalgo és az újságíró Jean Sanitas kezéből veszi át. Az eddigre már komoly rutinra szert tévő Chéret több vasat is képes a tűzben tartani: egyszerre dolgozott a Vaillant sorozatán, készítette el a Del Duca kiadó számára a Monica, hôtesse de l’air (Monica, a légikísérő), az első felnőtt (ebben az esetben értsd: erotikus töltetű) BD-k között számon tartott képregényét, vette át Angelo Di Marco teremtményének, a Rock l’invincible-nek (Rock, a legyőzhetetlen) a rajzolását, és készített Sherlock Holmes és Vidocq adaptációt különböző napilapoknak.

Rahan02.jpg


A döntő fordulat akkor következett be, amikor elhatározta, hogy saját hőst teremt, de mivel a Bob Mallard mellett már nem fért meg több modern témájú képregény az akkorra nevét Pif-re lecserélő Vaillant-nál, Chéret rendkívüli találékonyságról (sic!) bizonyságot téve egy szőke gallt skiccelt le újabb javaslatként. A főszerkesztő rutinosan a termékeny forgatókönyvíróként ismert Roger Lécureux-höz irányította, aki már évek óta dédelgette egy őskorban játszódó sorozat tervét, de nem talált megfelelő rajzolót hozzá. Chéret tizennyolc évesen ugyan már találkozott egyszer az újság akkori főszerkesztőjeként dolgozó Lécureux-vel, aki azonban csak előhúzta a fiókból a Poïvet által jegyzett Pionniers de l’Espérance (A Reménység Úttörői) pár oldalát és annyit mondott: „Majd ha így tudsz rajzolni, gyere vissza és adok munkát neked”. A második találkozás sikeresebb volt, a Pif oldalain debütáló, természetközeli Rahant rendkívül jól időzítették, egy évre ’68 májusára jelent meg, így 1972-re egy kimutatás szerint már több, mint egymillióan követték figyelemmel a kalandjait. A sikert még ennél is jobban illusztrálja, hogy amikor Lécureux úgy határozott, a következő történet témája a kábítószer lesz és Rahan alulmaradt egy egész törzsét kábítószeres mámorban tartó varázslóval vívott halálos párbajban, a fekete borítójú Pif Gadget példátlan módon először jelent meg hozzácsomagolt játék (gadget) nélkül és a szokásos hatszázezres példányszám helyett másfélmilliót nyomtak belőle. Mind egy szálig elfogyott és mivel erre még a kiadó sem volt felkészülve, egy másik újságjuk, a Télé 7 Jours-nak szánt papírból nyomtak új példányokat.

Rahan03.jpg


A Vaillant nyilvánvalóan alaposan meg akarta fejni ezt a népszerűséget: a történetek gyakoriságának és így mennyiségének megnöveléséhez Chéret megkérdezése nélkül felfogadtak egy olasz rajzolót, Guido Zamperonit, de ez csupán feszültségekhez vezetett, mert Rahan atyja nem volt elégedett kollégája munkájával. Végül megállapodás született, hogy Chéret egy alkotóműhelyben három másik rajzoló segítségével tesz le az asztalra megfelelő mennyiségű oldalt. Hamar kiderült azonban, hogy több időbe telik megtanítani segítőinek a saját rajzstílusát és a szükséges technikai fogásokat, mintha saját maga végezné el a munkát.  A kiadó ezúttal a spanyol Romero-t bízta meg azzal, hogy párhuzamosan készítsen Rahan történeteket, ami egy négy évig elhúzódó pereskedésbe torkollott a képregénykarakter jogainak birtoklását illetően. A per Rahan megalkotójának győzelmével zárult, precedensértékű döntést teremtve az ezután következő hasonló esetekben.

Roger Lécureux 1999-ben bekövetkező halála rövid időre tetszhalálba taszította a sorozatot, de végül a fia, Jean-François Lécureux emelte újra a magasba a lángot: megalapította a saját kiadóját, melynek születését és első albumuk kiadását Rahan harmincadik születésnapjával együtt ünnepelték meg, mely jeles napon megházasították az addig agglegény kalandort a Le Mariage de Rahan (Rahan esküvője) című történetben.

Rahan01.jpg


Bár Chéret megpróbálta meglovagolni a fél életét kitöltő széria sikerét más történelmi témájú képregényekkel is, mint a hunok fénykorában játszódó Anaël aux yeux d’or (Aranyszemű Anaël), a késő bronzkorban az egyiptomi civilizációt apránként felfedező hősnő, Ly-Noock kalandjai a Félines-ben (Vadmacskák) vagy a Max la menace tévésorozat inspirálta, de a 18. századi Franciaországba helyezett Domino (aminek öt kötetét az akkor még szinte ismeretlen Jean Van Hamme írta), ám ezek rendre megbuktak. Az egyetlen hosszabb életű sorozata az Auzou kiadó kérésére készített több, mint 800 oldalt a L’Encyclopédie en BD (Képregényes enciklopédia) című ifjúsági-ismeretterjesztő albumokhoz, melynek protagonistája, a bármilyen lény vagy tárgy alakját felvenni képes android Protéo a jóval később született Egyszer volt, hol nem volt... az élet sorozathoz hasonló, szórakoztató módon ismertet meg a történelemmel, a biológiával és az informatikával. Legutóbbi, nem Rahanhoz köthető képregénye, a San Fransisco-i francia konzul írta Le dernier des Mohegans (Az utolsó mohikán), alig egy éve, 2009-ben jelent meg.

Protéo.jpg


A Rahan jelenleg (némi kép- és korzavarral) reneszánszát éli, hiszen a Soleil kiadó gondozásában keményfedelű gyűjteményes kötetekben jelenik meg az összes 1969 és 1990 között a Pif-ben leközölt története, a Xilam 26 részes rajzfilmet készített belőle a fiatalabb korosztályt megcélozva, a legutóbbi pletykák szerint pedig a megfilmesítés jogára a Le Pacte des loups-t (Farkasok szövetsége) jegyző Christopher Gans csapott le. Mindeközben az önmagára saját bevallása szerint nem is művészként, mint inkább mesteremberként tekintő (joggal, hiszen egy 60 oldalas Rahan történetet 4 hónap gyárt le fogyasztásra kész állapotba) Chéret rendületlenül dolgozik az újabb és újabb köteteken a Lécureux kiadó égisze alatt.

2012. október 5.

Jodorowsky és Moebius Incal-univerzuma

Incal_lead.jpg

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

Az Alexandro Jodorowsky és a Moebius nevével fémjelzett Incal sorozat a felnőtt nagyközönségnek szánt képregények születésének egyik úttörője, egy olyan mérföldkő, ami elvitathatatlanul a modern bande dessinée egyik stabil alapkövévé vált. Az űroperát, a metafizikát, a szimbolizmust és a társadalomkritikát vegyítő hét éven keresztül írt első hat rész az osztatlan kritikai siker hatására trilógiává terebélyesedett, majd több különálló mellékszálat is növesztett, melyek ugyanabban a részletgazdagon kidolgozott „Jodoverzumban” játszódnak. Mielőtt azonban nekilátnánk az Incal-univerzum bemutatásának, nézzük meg ki az a két szerzőzseni, akinek ezt a kozmikus science-fiction (vagy ahogy Jodorowsky nevezi: meta-fiction) sagát köszönhetjük.

A chilei születésű Alexandro (avagy Alejandro, ahogy következetesen spanyol nyelvű műveit jegyzi) Jodorowsky excentrikus és sajátosan karakán reneszánsz ember, a bande dessinée Alan Moore-ja, a mozi, a cirkusz, a zene, a pantomim, a költészet, a színház és nem utolsósorban a képregény jelenleg 82 éves veteránja, a kilencedik művészet egyik olyan legendás alakja, aki a nyolcvanas években a talán a legtöbbet tette, és nem csak a Humanoides Associés kiadó keretein belül, hogy a kilencedik művészet túllépjen a nagyközönség szemében a gyermekeknek szánt szórakoztatás skatulyáján. Első képregényélményei a Chilébe is eljutó amerikai újságok vasárnapi mellékletei voltak: Mandrake the Magician, Prince Valiant, Flash Gordon, Popeye, Tarzan, melyeknek hatására indította útjának a hatvanas években az aztán öt éven keresztül saját maga írta és rajzolta Fabulas Panicas című vasárnapi képregénymellékletet az El Heraldo de México egymillió példányszámos napilapjának kultúra rovatában. Még az ötvenes években tagja volt egy párizsi pantomimes társulatnak, majd a hatvanas évek elején indult szürrealista mozgalomra válaszul Roland Topor és Fernando Arrabal társaságában megalakította a Pánik Mozgalmat, mely később a a Fabulas Panicas névadójává is vált. Nem tétlenkedett ezután sem, 1965-ben megvetette a mexikói avant-garde színház alapjait, majd leforgatott két, azóta kultikussá vált filmet, az El Topo című metafizikai westernt és a Szent Hegyet (The Holy Mountain), amit az alpinista filmek és a science-fiction egyfajta amalgámjaként lehetne meghatározni. A következő, ezúttal hihetetlenül grandiózusra tervezett filmjének forgatókönyvébe 1975-ben vágott bele: Frank Herbert legendás Dűnéjét akarta gyöngyvászonra adaptálni olyan nevek segítségével, mint Orson Welles Harkonnen báró, David Carradine Leto herceg és Gloria Swanson a Bene Gesserit főtisztelendő anya szerepében. Salvador Dalí természetesen a mindenható IV. Shaddam császárt alakította volna, a szédítő magasságokat ostromló egójának megfelelően a kor szupergázsijáért, melyet Greta Garbo-t is túlszárnyalva 100.000 dollárban állapított meg óránként. A látványterveket H. R. Giger, Chris Foss és egy bizonyos Moebius készítette, a filmzene megkomponálásához pedig a Pink Floyd-ot kérték fel. Az elképesztő terv végül a producereknek köszönhetően kútba esett, Jodorowsky pedig két évnyi megfeszített munka után ott maradt a szinte teljesen kész storyboard-al és a filmhez készített közel 3000 rajzzal. Mindez a roppant erőfeszítés azonban nem veszett kárba: ez képezte a Moebius-szal megalkotott Incal-univerzum alapját.

incal_2.jpg

 

Jean Giraud, művésznevén Moebius, a bande dessinée 73 éves pápája (aki nemrégiben, 2012 márciusában hunyt el váratlanul - NK), a Blueberry, az Arzach és a Hermetikus garázs sorozatok papírra álmodója, a Pilote magazin oszlopos tagja és a Métal Hurlant társalapítója azok közé a ritka frankofón művészek közé tartozik, akiknek Miyazakitól George Lucasig, az amerikai comicrajzolóktól a japán mangakákig, western rajongóktól a science-fiction-ön felnőtt gyermekeken át egy egész generáció csodálja a munkásságát. Olyan filmek látványvilágához fűződik a neve, mint a Tron, a Nyolcadik utas a halál, a Willow, a Szárnyas fejvadász, az Abyss és az Ötödik Elem. Első igazán ismert képregénye a Charlier által írt Blueberry hadnagy volt, majd miután saját műveit kezdte publikálni a Hara Kiri magazinban a hatvanas évek elején, már Moebiusként szignálta a történeteit. Saját bevallása szerint Jean Giraud a karteziánus, perfekcionista énje, míg Moebius a totális improvizáció, egy igazi jazzszóló megtestesítője. Különös módon mégis ez utóbbi oldalát sikerült Jodorowskynak megzaboláznia, hiszen az Incal forgatókönyvét teljes egészében ő írta, míg Moebius „csupán” vizuális képzelőerejét adta hozzá.

the-incal-2.jpg

Az Incal univerzumában a távoli és disztópikus jövőben az emberiség kirajzott az űrbe és számtalan világot népesített be, ám ez szörnyű árral járt. A galaxison az androgün sziámi ikerpár Imperoratriz uralkodik, a társadalom pedig a végletekig hierarchizált: az Indusztriális Szentek Egyháza vagyis a Techno-Techno-k, a technológiát vallási fanatizmussal imádó papok kasztja, az Ekonomat közgazdászok testülete, a Maganát az űrkereskedők céhe, melyek folyamatos harcban állnak egymással a hatalomért. Az emberi faj teljes erkölcsi és szellemi fertőben él a bolygók felszínébe fúrt kútvárosokban, a futurisztikus megfordított Bábel tornyokban, ahol ugyancsak jól elkülönülnek a társadalmi szintek: az arisztokrácia a felső emeleteken, a felszínhez közel lakik, míg a szegények és a város lakosságának söpredéke a kút alján lévő savtó közelében húzza meg magát. A közöny és az élvhajhászás tölti ki az életüket: a bolygó felszínén lebegő palotában a kormányzat élén álló Prez klónozásainak véget nem érő közvetítését nézik a 3D tévéiken vagy a vörös lámpás negyedként működő Vörös Gyűrűben állítanak össze maguknak homeoprostituáltat. A törvényeket érzelmekkel nem rendelkező robotrendőrség tartatja be, aminek a tagjai még így is több személyiséggel rendelkeznek, mint maguk a polgárok, akiket védelmeznek.

Incal_Volume-1-5low_big.jpg

 

Az Incal saga főhőse (érdekes megfogalmazás, erre még visszatérünk) John Difool R osztályú magánnyomozó, aki akárha egy film noirból lépett volna elő: folyamatosan vedel, hallucinogéneket szed, füstöl, mint a gyárkémény és az első adandó alkalommal, amikor pénzhez jut homeoprostikat rendel magának. Nem kell csodálkozni hát, hogy a sorozat első kötetének első oldalán az első panelen éppen négyen ütlegelik, majd rövid úton lehajítják az Öngyilkosok Sétányáról, hogy a halálos savtóba vezető szabadesés közben próbálják megtudni tőle hová rejtett valami általuk igen keresett tárgyat. Difool nagy szerencséjére pitiáner besúgó is, ezért a robotrendőrség Py nevű tisztje úgy dönt, hogy némi tűzharc árán megmenti az irháját. Nyomozónk ezúttal tartja a száját, hiszen nem mindennapi kincs birtokába jutott és természetesen pénzzé akarja tenni, ám előtte hódolnia kell bűnös szenvedélyeinek, mi, Olvasók pedig flashback formájában megismerkedhetünk az előzményekkel. Ahogy a noirok nagykönyvében meg van írva, ez is egy gyönyörű nővel kezdődött, egy ügyféllel, aki mindössze annyit kért tőle, hogy kísérje el a Vörös Gyűrűbe, majd még éjfél előtt juttassa haza. Az egyszerű feladat természetesen szó szerint balul sül el, amikor Difool keresztüllövi az üzekedést befejezni képtelen arisztokrata hölgy partnerének fülét, így kénytelen Kutyafejű Kill, az ember-farkaskutya mutáns elől a csatornába menekülni, ahol aztán végleg belekeveredik az egész univerzum létét meghatározó események sűrűjébe: egy haldokló idegen lény utolsó leheletével rábíz egy szinte végtelen hatalommal rendelkező tárgyat, egy apró fehér piramist, az önálló tudattal rendelkező Fehér Incalt. Innentől némileg felgyorsulnak az események, Difool és hűséges betonsirálya, Deepo nyomában van a galaxis leghalálosabb gyilkosa, a Metabáró (igen, őt ismerhetjük a Deltavision által magyarul kiadott Metabárók kasztjából), az Amok gerillaszervezet, az emberiséggel éppen hadban álló idegen faj, a bergek, a technopapok szervezete, Margarita kútváros diktátor-kormányzójának Púposokból álló magánhadserege, egy a Fekete Incalt imádó technokultusz és a Fehér Incal eredeti őrzője, a pszichikus képességekkel rendelkező Animah.

jodorowsky_moebius_the-incal-light-animah_p5of8-panel6.jpg

 

Miért ez a valószínűtlen hős? Jodorowsky-t a humanitás, az emberi gyarlóság foglalkoztatta, nem pedig a tökéletes és nemes harcos, a Metabáró vagy annak fogadott fia, a szűzies és az elme erejét fegyverként használó Solune által mutatott idealizált emberkép. A kozmikus események a történet kezdetén a jóképűnek jóindulattal sem nevezhető, esetlen és erkölcsileg gyarló, antihős Difoolból egy jobb, önmagát és másokat elfogadó emberi lényt faragnak, ami Moebiusnak köszönhetően vizuálisan is megjelenik a történet végére daliássá váló és nemes vonásokat öltő (most már nyugodtan kimondhatjuk) főhősön. Ne kergessünk persze illúziókat, mert az első sorozat utolsó oldala éppenséggel azt illusztrálja, hogy Jodorowsky szerint a belső utazás, önmagunk keresése sosem ér véget: Difool képtelen a változásra, ugyan megmenti az univerzumot, de önmagát nem képes és ennek következtében akarata ellenére újabb utazásra kényszerül. Érdemes megemlíteni, hogy a a tarot pszichomágikus aspektusában elmélyült Jodorowsky (A tarot útja címmel könyvet is írt erről Marianne Costa közreműködésével) az Incal főbb szereplőit a tarot főbb arkánumainak felelteti meg: Difool például a Bolond arkánumról kapta a nevét.

incalvolume-2.jpg

 

Az Incal sorozat első oldalai még természetszerűleg a Moebius alapította Métal Hurlant magazinban jelentek meg, majd 1981-ben látott napvilágot önálló albumban az első kötet, a Fekete Incal (L’Incal Noir). Hét évvel később, 1988-ban fejeződött be az első sorozat a hatodik kötettel, de ekkorra Jodorowsky már trilógiában gondolkodott, ám az Incal előtt (Avant l’Incal) című, előzményként szolgáló második ciklust Moebius más elfoglaltsága miatt egy friss tehetségre, Zoran Janjetovra bízta. A választás jónak bizonyult, Janjetov az igen magasra tett léc ellenére sem okozott csalódást és 1995-ben, tizennégy évvel a sorozat indulása után Az Öngyilkosok Sétánya (Suicide Allée) című kötet a Fekete Incal első paneljével ért véget. Mindezzel párhuzamosan Juan Gimenez közreműködésével Jodorowsky 1992-ben útnak indítja az ugyanebben az univerzumban játszódó Metabárók kasztja sorozatot, ami az Incal saga Metabárójának mítoszát hivatott felépíteni. Mindez azonban még nem elég: 1998-ban megszületik a Technopapok (Les Technoperes), 1999-ben a Megalex széria Janjetov és Fred Beltran segítségével, 2000-ben pedig Moebius rajzaival megjelenik a harmadik ciklus első kötete, az Incal után (Apres l’Incal). A chilei polihisztor azonban nem elégedett legendás francia kollégája munkájával, úgy véli, hogy az elfáradt és már nem motiválja a történet, így az albumot kitörli a kánonból, és újrakezdi a hat kötetesre tervezett ciklust Végső Incal (Final Incal) címen a mexikói José Ladrönn közreműködésével.

janjetov_john_difool_avant_l'incal_cvr.jpg

 

Az Incal-univerzum tehát tovább tágul, mi pedig reménykedhetünk, hogy a nyolcvanon túli, de egyébként teljes szellemi frissességgel rendelkező Jodorowsky még megéli élete fő művének beteljesedését. Zárszóként pedig álljon itt a mindig karakán kiállású írózseni egy interjújában elejtett tanácsa az ifjú képregényszerzőkhöz, ami egyúttal tökéletesen jellemzi eddigi munkásságát is: „Öljétek meg a szuperhősöket és meséljétek el a saját álmaitokat!”

2011. október 27.
2011. október 17.
2011. október 4.
2011. szeptember 22.
2011. szeptember 14.
2011. szeptember 6.
2011. augusztus 29.
2009. november 17.

Előadás a Kis herceg képregényadaptációjáról a Francia Intézetben


A 2008-as év képregényes eseménye Franciaországban vitathatatlanul Saint-Exupéry Kis hercegének Joann Sfar (Torony, A rabbi macskája) által feldolgozott képregényadaptációja volt, ami jelentősen megosztotta az eredeti művet szent iratként kezelő közvéleményt. A kultúresztétikai-irodalmi kereszteshadjárat során sokan vesztek oda, a Herceg (fővesztés terhe mellett most már csak így emlegetendő) azonban győztesen tért vissza, sőt: belovagolt Magyarországra is a Vad Virágok Könyvműhely színeiben. Az alábbiakban a megjelenés kapcsán november 12-én, a Francia Intézetben folytatott beszélgetés olvasható (terjedelmi okok miatt kissé megkurtított formában) a két meghívott vendéggel, Dunajcsik Mátyással (költő, író, műfordító) és Bayer Antallal (fordító-szerkesztő, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének első elnöke, a hazai képregényes szakélet ismert alakja).

Kérdés (K): A klasszikus regényekből készült képregényeknek hagyománya van Magyarországon. A képregényadaptációk mennyire változtathatják meg, ha egyáltalán ez lehetséges, az olvasási szokásokat itthon, illetve mennyire vannak jelen ilyen képregényadaptációk a frankofón képregénypiacon?

Bayer Antal (BA): A képregény az 1950-es években a megtűrt kategóriába tartozott, csak úgy tudott megjelenni, hogy Gugi Sándor és Cs. Horváth Tibor eladta az ötletet, miszerint az amerikai Classics Illustrated mintájára, ismeretterjesztés gyanánt és az irodalom népszerűsítésére, rendes szocialista képregényeket, képregényadaptációkat lehetne kiadni. Ezek a művek eredetileg valóban oktatási célokat szolgáltak. Franciaországban kissé más a helyzet, ott ritkábbak a regényadaptációk és lényeges különbség, hogy az a fajta adaptáció, amit mi megismertünk, az sokkal inkább zanzásítás, hiszen pár száz oldalból pár tíz oldal születik, míg a franciáknál inkább újragondolást és valódi átdolgozást jelent, ami a Kis herceg esetében is látható, a képregény vastagabb, mint az eredeti mű.

K: Noha legtöbben valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy ki Saint-Exupéry és mi a Kis Herceg, de röviden bemutatnád a szerzőt és a művet?

Dunajcsik Mátyás (DM): Saint-Exupéry mitikus figurája a francia kultúrának és irodalomnak, ami bizonyosan kapcsolatban van azzal, hogy az élete is meglehetősen mozgalmasan alakult. Egy francia kisnemesi családban született és a repülés igen hamar a szenvedélyévé vált. A II. világháborúban, 1944-ben tűnt el küldetés közben és az utóbbi években találták csak meg a repülőgépének roncsait. Erre a küldetésre is csak csökönyösségének köszönhetően indulhatott el, mert olyan öreg volt és annyiszor lezuhant már, hogy úgy kellett besegíteni a pilótafülkébe. A Kis herceg teljesen különálló helyet foglal el az életművében, hiszen ő a légiposta úttörő alakja volt, regényeinek nagy része is ezt a témát dolgozza fel és tulajdonképpen ezek a művei a Kis herceg elképesztő sikerének köszönhetően lettek elérhetőek, amit még amazóniai nyelvre is lefordítottak, aki pedig franciául tanul, az elengedhetetlenül bele fog botlani.

BA: Érdekességképpen még hozzátenném, hogy annak idején azért nem vették fel a tisztiakadémiára, mert a humán tárgyakból nagyon gyengén teljesített, sokkal inkább reál érdeklődésű volt, rengeteg találmánya van például, amiket szabadalmaztatott. Ezért is lehet, hogy nincsen neki igazából köze ahhoz az irodalomhoz, ami abban az időben született, hiszen ő inkább amolyan romantikus kalandhős volt és később a saját kalandjait vetette papírra.

DM: Még egy kiegészítés: bár úgy tűnik, hogy a Kis herceg teljes mértékben fikció, de több dolog visszaköszön az életéből, például amikor 1935-ben Saigon felé repült és a Szaharában kényszerleszállást hajtott végre, a kiszáradástól már hallucinált, mire egy beduin rátalált és megmentette, illetve arról is vannak feljegyzések, hogy egy vonatutazása alkalmával látott egy Kis hercegre hasonlító kisfiút.

K: Akkor talán rá is térhetünk Joann Sfarra, aki a frankofón képregényszakma talán jelenleg legismertebb kortárs alakja. Tudnál róla mondani néhány szót?

BA: Valóban a mai francia képregény kiemelkedő alakja Joann Sfar, nem ez az első magyarul megjelent kötete egyébként, hanem a Torony, amit saját maga írt, valamint A rabbi macskája, amít írt és rajzolt is. 1971-ben született Nizzában és egészen különleges a családi háttere, mert mindkét szülő zsidó, de a mama egy litván zenészcsaládból érkezett, a papa pedig tunéziai származású. Édesanyja három éves korában meghalt, ezért is volt rá nagy hatással a Kis herceg, mivel ezt sokáig titkolták előtte, azt mondták, elutazott. A legproduktívabb francia szerző és képregényrajzoló, elvégezte a szépművészetit, képzett grafikus és egészen hihetetlen mennyiségű sorozatot kezdett el egyedül vagy kollégákkal együtt. Többnyire ő ír és mások rajzolnak, annyi ötlete van, érdekli a zsidó nép története, a Donjon-ban egy fantasy világot dolgozott ki, a Socrate, le demi-chien a görög mitológiát és filozófiát használja fel, jelenleg pedig filmet rendez Serge Gainsbourg életéből, ami januárban kerül a francia mozikba.

K: Joann Sfart a Saint-Exupéry örökösök kérték fel arra, hogy készítsen egy képregényadaptációt a Kis hercegből, sőt, arra is engedélyt kapott, hogy megváltoztassa az eredeti szöveget, ő azonban ezt nem akarta, a szöveg nagyrészt az eredetit követi. Hogyan viszonyul az adaptáció szövege az eredetihez képest, illetve annak fordítása a klasszikus Rónay-fordításhoz?

DM: A szövegek nagyon nagy százaléka átkerült ebbe a képregényadaptációba, de nagyon sok minden változott is, ami a két médium különbözőségével magyarázható. A narráció és a leírások jó része a képregény eszközeivel került bemutatásra, valamint szerepelnek benne olyan jelenetek, játékok, amik egyértelműen Sfar találmányai, mint például amikor a saját cigarettájának a füstjével beszélget Saint-Exupéry, és a füstkígyó közli vele, hogy igazán nem kellene dohányoznia egy olyan történetben, amit kisgyerekek is olvashatnak. Ami a fordítást illeti, volt ugye a 70-es években elkészült nagyon szép magyar nyelvű Rónay György-féle fordítás, de a nyelvezetében már sok olyan dolog van, amely most már némileg porosnak hat, ezért a kiadóval úgy döntöttünk, hogy nem rekonstruáljuk ezt a fordítást az adaptációra viszonyítva, hanem teljesen újrafordítjuk a szöveget. Ez nem értékítélet természetesen, hiszen ha arról beszélünk, hogy újrafordítunk valamit, azt nem feltétlen azért tesszük – bár ez is előfordul -, mert nem jó a fordítás, hanem mert a nyelv folyamatosan változik, ezért a legtöbb művet időtől-időre újra kell fordítani, hogy frissen és működőképesen szóljon.

BA: Az nem lehet, hogy a Rónay-fordítás irodalmibb, mint Saint-Exupéry eredeti szövege?

DM: Igen, a magyar műfordításnak van egy kialakult műfordítói nyelve, ami rengeteg 60-70-es években készült mű fordításán jól látható, ezek a szövegek sok olyan fordulatot tartalmaznak, ami a mai beszélt nyelvben már nem létezik. Igazából ehhez a képregényformátumhoz sem illett volna egy régiesebb szöveg, különösen, hogy az eredeti francia nagyon letisztult és egyszerű, én pedig különösen vigyáztam arra, hogy valóban megszólalásnak tűnjenek azok a dialógusok, amik belekerülnek a buborékba. További különbség volt például, hogy a Rónay-féle változatban a Kis herceg és a rózsa tegezik egymást, erre valószínűleg azért volt szükség, mert annak idején gyerekkönyvként pozícionálták a művet, nálunk azonban, ahogy a francia szövegben is, magázódnak egymással.

K: Az adaptáció gondolata már Franciaországban is nagy felhördülést váltott ki, ráadásul itt nem csupán egy regény, de egy illusztrált regény adaptációjáról van szó. Mi a különbség a kettő között, van-e egyáltalán létjogosultsága az adaptációnak ebben az esetben?

BA: Erre azt mondhatjuk, hogy mindig van és soha nincs. Az adaptálás alapvetően mindig egy újragondolás, nem pedig szolgai adaptáció, amit mi idehaza ezen értünk, sok szöveggel és kevés illusztrációval: a közismert anekdota szerint Cs. Horváth Tibor megírta a szöveget, majd megmutatta Zórád Ernőnek, hogy a kihagyott helyekre lehet rajzolni. A képregény ugyanolyan önálló médium, mint egy regény, legyen az akár illusztrált regény, ugyanakkor mint ahogy a film, a képregény is vizuális, tehát a leíró részekkel nem kell foglalkoznia, a Moby Dick eredetijében például hosszú oldalakat szentelnek a halászok felszerelésének, míg a filmben ehhez elég egy snitt, a képregény pedig nyilván a saját eszközeit használja. Az, hogy érdemes-e valamit képregénnyé adaptálni, mindig vitatott, a Watchmen esetében a képregény szerzője, Alan Moore tiltakozott a vászonravitel ellen, azzal érvelve, hogy ha film formában akarta volna elkészíteni, akkor filmet csinált volna, ez a történet csak képregény formátumban működőképes. A Kis hercegnél a legfontosabb különbség az eredeti és az adaptáció között, hogy a képregényben megjelenik maga Saint-Exupéry, ami igen bátor lépés volt, ugyanakkor ez jelzi, hogy valóban újragondolásról van szó, és Sfar egy új művet hozott létre.

DM: Ugyancsak fontos eltérés, hogy míg Saint-Exupéry több szereplőt csak sematikusan ábrázolt, addig a képregényben mind antropomorf alakot öltenek, a rózsa például nála nő-virág hibrid, mások pedig modernizálva lettek, az öltönyös üzletember itt szkafanderes sci-fi karakterré változott.

K: Mindketten fordítottatok már képregényt, milyen nehézségekkel találkoztatok eközben, amivel egy regény esetében nem kerültetek szembe?

BA: Alapvető különbség, hogy egy képregénynél, de egy filmfeliratnál is, meg van adva, hogy mekkora lehet a szöveg. A buborékot nem lehet megnövelni, de nem is lötyöghet benne a szöveg, míg egy irodalmi fordítás során az a szabály, hogy ha valamit egy mondatban nem tudsz megoldani, a következőben megteheted. A képregényben ez nem működik, a szöveg és a grafika folyamatos interakcióban vannak egymással.

DM: Ehhez én is csatlakoznék, a francia nyelvnél ez különösen kiütközik, egy egyszerű példánál maradva a „Mi ez?” kérdés magyarul hat leütés, míg franciául a „Qu’est-ce que c’est?” húsz leütésből áll. A képregény esetében szinte minden egyes panelt önálló műként kell megalkotni.

BA: Az amerikai képregényeknél nagyon gyakori, hogy egy szereplőnek több megszólalása van egy panelen belül, ezen belül is feldarabolhatják a mondandóját, például WHAT – DID – I – SAY?, négy buborék, itt nagyon keményen meg kell dolgozni, hogyan helyezzük el bennük a magyar szöveget.

K: Joann Sfar a manga, az amerikai comic és az európai képregény szintéziseként határozta meg a képregényadaptációját. A Jack Kirby-féle hatos panelelrendezés és a manga eszköztára miként jelenik meg a műben?

BA: Ez egy nagyon hagyományosan megrajzolt képregény, Sfar nagyon gyakran használja ezt a panelelrendezést, ez egy tudatos döntés, amivel feladja a képregény egy olyan eszközét, ami semmilyen más médiumban nincs jelen: jelesül a panelek méretének és elhelyezésének variálhatóságát. A manga hatást én kevésbé érzem, Sfar itt arra célzott, hogy mennyire lelassítja a cselekményt, de ha jobban belegondolunk a kisregény tempója is elég lassú, itt inkább hű maradt az eredetihez. Ahol viszont használta ezt a dilatációt, ott nagyon ügyesen alkalmazza, például a képregény vége sokkal hatásosabb, mint a regény befejezése.

K: Mennyire látjátok úgy, hogy a Kis herceg esetében ugyanazt kapjuk az adaptációtól, mint az eredetitől, mennyire változott a mondanivalója, ha változott egyáltalán?

DM: Fenntartva azt a véleményemet, hogy két különböző médiumként nem szabad számon kérni az egyik verzió sajátosságait a másik verzión, szerintem teljesen sikeres adaptációról beszélhetünk, hiszen Sfar úgy tudott újat hozzáadni az eredeti mitológiához, hogy az eredeti nem sérült. Érdemes még megemlíteni, hogy a maga műfajában a Kis herceg olyan, mint például a Casablanca a film noir-ok között, egy bizonyos oldalról nézve mindkettő maga a modorosság, de ez azért van, mert annyira klasszikussá váltak ezek a szövegek, hogy minden modorosság azért modorosság, mert erre akar hasonlítani. Ebből a szempontból a Kis herceg valóban szinte szent szöveg, ami felette áll az ilyen kategóriáknak és a Sfar-adaptáció valami nagyon hasonló dolgot ért el autonóm módon a saját területén belül.

BA: Én úgy gondolom, hogy Saint-Exupéry naiv író, ahogy a festészetben is vannak naiv festők, úgy ő nem egy képzett író, bár remekül ír, nyelve egyszerű és könnyen olvasható, de az irodalmi szokásokkal nincs igazán tisztában. Épp ezért a Kis herceget imádni vagy utálni szokás, de én úgy gondolom, hogy Sfar mindkét irányban tompított a dolgon, úgy nem fognak rajongani érte, ahogy az eredetiért és nem fognak olyan filozófiai mélységet látni benne, ugyanakkor akik nem szerették a regényt, azok ezt egy kicsit emészthetőbbnek fogják találni.

2009. június 8.

A betolakodó (Á l'intérieur)

Emberi húst trancsírozni, szemet kibökni, kiálló végtagot lemetszeni, artéria-szökőkutat fakasztani - filmen, ma már nem számít különösebben merész látványosságnak. A gorno, azaz a válogatott kínzásokra építő horrorfilm beköltözött a multiplexekbe (lásd: Motel vagy Fűrész-sorozat), a kamerának  eszében sincs szemérmesen elfordulni a véres jeleneteknél, de már a mozifotelben terpeszkedő nézők sem zökkennek ki a popcorn-rágcsálásból egy-egy letépett nemiszerv látványa miatt. Peter Jackson korai filmjei (Rossz ízlés, Hullajó) vagy a Troma-csoport munkálkodása óta már nem kunszt a nyílt erőszak, csupán jó szakmunkások (maszkmesterek és/vagy CGI-zsonglőrök) kellenek hozzá.

Az olcsó gornóhoz ennyi is elég, a szimpla sokkoláson túlmutató filmélményhez kevés. A Fűrész vérengzésein is megborzongunk egy pár másodpercre, de utána csak röhögünk rajta. A jó horrort onnan lehet megismerni, hogy egyik-másik képsora napokkal később is bevillan, és nem csupán a zsigeri erőszakra, de a szereplőkre is emlékszünk. Reális figurák, reális alapszituációk, mesteri időzítés és legfőképpen: stílusérzék - kábé ennyi a titka a francia horror új hullámnak, amely az utóbbi években jó pár kiváló filmmel örvendeztette meg a rajongókat. Az eddigi termés talán legerősebb darabja A betolakodó, amivel moziban ugyan nem találkozhattunk, de dévédén szerencsére minden fan megkaparinthatja.

Hosszasan nem értekeznék a filmről, korábban ezt kitűnő kolleginánk már megtette. A történetről mégis illendő pár szót szólni: egy autóbalesettel nyitunk, az állapotos hősnő férje szörnyethal, ő és a magzat túléli. Négy hónappal később folytatjuk, Sarah már mindenórás, éppen karácsony este van, amit egyedül szándékozik tölteni. Egy idegen nő azonban zaklatni kezdi, először csak becsönget, majd be is invitálja magát, amikor Sarah már elaludt. A csecsemőt akarja, és van egy ollója is.

A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.

És még valami, amit kevés kritika említ meg: Julien Maury és Alexandre Bustillo rendezőpáros (utóbbi jegyzi a forgatókönyvet is) elköveti azt a bravúrt, hogy úgy politizál és aktualizál, hogy közben mégsem. A háttérben zajló külvárosi zavargásokból csak a hírek jutnak el a főhősnőig, de ezzel sikerül is a nyugtalanító alaphangulatot tovább fokozni. És ki tudja, hogy egy, a zavargásokat (amiben ugye nem bevándorlók, hanem már franciának született "Idegenek" támadtak a városra) közelről átélő franciának mi egyebet tud még a saját szorongásairól közvetíteni a film.

A KIADVÁNY

A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.

ÖSSZEGZÉS

Az utóbbi évtized egyik legjobb horrorja, mindössze 990 pénzért. Ez az a film, amit 10 év múlva is levehetsz a polcról, nem fog megöregedni. Hogy lesz-e lelkierőd betenni a lejátszóba, már más kérdés.

Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: francia 5.1
Felirat: magyar
Megjelenés: 2009. április
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/5
Extrák: 5/2
Külcsín: 5/3

2008. szeptember 26.

MR 73

Az ugye közismert, hogy a Geekz mind a filmek, mind a képregények vonatkozásában a legfaszább orgánum (hogy a játékokról már ne is beszéljünk), de a jóslás terén kétségtelenül van még hova fejlődnünk. Az egy dolog, hogy a hőn szeretett főszerkesztőnk által a trailere alapján az év legjobban várt filmjének nevezett The Oxford Murders-zel kapcsolatban nem véletlenül kussolunk már hónapok óta, de most megérkezett a bemutatóvideókkal szintén alaposan beharangozott MR 73, és az eredmény talán még inkább csalódást keltő.

Pedig a kezdés még igencsak kedvünkre való: alig telik el néhány perc a filmből, és főszereplő rendőrfelügyelőnk, nyakában jelvényével, oldalán szolgálati fegyverével hótpicsa részegen fetreng a saját vizeletében; azóta nem éreztem magam detektívtörténetben ilyen főhős nélkül maradt árvának, amióta Matt Scudder a Nyolcmillió halál-ban hasonló állapotban botorkált az AA gyűlésen. Innen azonban már csak lefelé megyünk, nemcsak Schneider - mert ez a Daniel Auteuil játszotta protagonistánk böcsületes neve - hanem a film színvonala is. 

Van itt pedig kérem szépen minden, mint a vurstliban: a pokol tornácán egyensúlyozó, lezüllött zsaru és egy titokzatos sorozatgyilkos, a börtönben szabadon bocsátására váró fenevad és oltalmazandó szőke leány, súlyos családi tragédiákról mesélő monokróm flashbackek és zuhogó esőben végrehajtott, fájdalmas véráldozattal járó rajtaütés.

Az már előző filmje, a nagy sikerű 36 után nyilvánvaló volt, hogy Olivier Marchal, habár volt rendőrként kétségtelenül sokat tudhat a zsarusorsról - a magunk részéről néhány sör mellett napestig hallgatnánk a testületről szóló történeteit - de mind forgatókönyvíróként, mind rendezőként komoly hiányosságai vannak.

A 36-ban a rögrealista elemeket teljesen érthetetlen módon minden logikát nélkülöző fordulatokkal tarkította, így a film az erőteljes színészi jelenlét, a nagyszabású fényképezés és a szimpatikus rendezői attitűd ellenére sokszor darabjaira hullik szét.

Ha lehet, ezek a problémák még inkább igazak az MR 73-ra: hiába vannak csodálatosan életszerű elemek a nyomozásban - mint például a gyilkos kilétét felfedő virtuózan banális jelenetsor - ha a rendőrök belső harca továbbra is sokkal inkább emlékeztet hisztis kurvák acsarkodására, a testületen belüli erőviszonyokat pedig mintha nem is törvénykönyvek, hanem legalábbis a Halálcsillag szervezeti és működési szabályzata alakítaná.

A legnagyobb baj azonban az, hogy Marchal már akkora művésznek képzeli magát, hogy az egyébként is ezer sebből vérző zsánerkeretet arra használja, hogy a világ alakulásával kapcsolatos elkeseredését a nyakunkba zúdítsa. Értjük mi kedves Olivier, hogy nagyon neki vagy búsulva, az élet nyilván odaát sem rózsalugas, de ilyen fárasztó közhelyparádéval leterhelni az amúgy is csigalassúsággal vánszorgó cselekményt, nos, ez nem bocsánatos bűn.

De mi ne essünk Marchal hibájába, ne nyafogjunk folyton, beszéljünk inkább a pozitív dolgokról, azaz a film két férfi szereplőjéről! Itt van ugye Auteuil, aki larger-than-life jelenlétével új jelentést ad a kiégett rendőr figurájának. Úgy néz ki, gyerekek, hogy ilyen talán a mesében sincs: az ábrázata sokkal közelebb áll Tom Savini valamelyik vizsgamunkájához, mint Delon simára beretvált hagyományához, és úgy issza a fél liter töményt húzóra, mint egy kőkemény kőbányai alkesz.

Aki pedig majdnem még előle is ellopja a show-t, az a frankofon filmgyártás talán legpusztítóbb fegyvere, Philippe Nahon. Nem túlzás őt az európai Anthony Wongnak nevezni, az elmúlt húsz évben nem nagyon volt rajtuk kívül senki, aki ilyen bátran bújt volna a legválogatottabb szemétládák bőrébe. Nahon esetében a bűnlajstrom, csak így hirtelen: Egy mindenki ellen, Magasfeszültség, Pokoljárás, most pedig a bestiális Subra szerepében illeszt egyet hozzá ehhez a fantasztikus sorhoz. Őmiattuk majdnem nézhető film az MR 73. De csak majdnem...

Alig néhány hónapja, hogy a Frontieres kapcsán a béklyójától szabadult, életerős gall zsánerfilmet ünnepeltük, erre jön egy, a korábbi filmjei alapján elkötelezett policier-rajongónak tetsző exhekus, és nyugodt szívvel feláldozza a francia bűnügyi film valaha vagyonokat ért örökségét a hupilila világmegváltás oltárán. Nabazdmeg, már megint a jóslataink...

 

 

 

MR 73. Franciaország, 2008. Rendezte és írta: Olivier Marchal. Fényképezte: Denis Rouden. Zene: Bruno Coulais. Vágó: Raphaelle Urtin. Szereplők: Daniel Auteuil, Olivia Bonamy, Philippe Nahon, Catherine Marchal, és még sokan mások.