Parasyte: The Maxim - Én a parazitákkal vagyok

Az emberi lény mint személy és mint organizmus olyan markánsan elhatároltnak gondolja magát mindentől, hogy nem csoda, ha a horrorműfaj kiéhezve ölelte keblére a parazitákat. A legtöbben a különféle cuki kis férgektől félnek, úgyhogy felruházni őket egy jó adag fikciós táppal, és máris kész a garantált biohorror. Ha nem pusztán a bűnös szórakoztatás és a gyomortartalom ringlispílre küldése a cél, hanem az élősködő és a gazdatest riasztó kapcsolatának boncolgatása, akkor a Parasyte: the Maxim című anime ideális kikapcsolódást kínál.

Parasyte középpontjában ugyanis az emberi testet erőszakkal elfoglaló, teljességgel idegen életformák és az emberek közötti különféle érintkezések, illetve interakciók állnak. A történet elején szinte a semmiből ereszkednek a Földre aprócska, leginkább vírusokra hasonlító lények az éj leple alatt, és alvó emberek fülén vagy orrán bemászva átveszik az agyuk, majd sejtszinten az egész testük feletti irányítást. A sorozat főhősével, Shinichivel is ez történne, ha történetesen nem maradt volna rajta a fülhallgató éjszakára, illetve nem tüsszentené ki az apró betolakodót. A lényecske végül a véletlennek köszönhetően a fiatal srác jobb kezén keresztül próbál felkúszni az agyig, csakhogy a rémületében magához térő fiú a fülhallgató vezetékével elszorítva karját útját állja. Az idegen parazita így csupán egy emberi jobb kar feletti uralommal kezdi meg földi pályafutását.

Shinichit, aki reggelre csupán rossz álomnak véli az éjjeli incidenst, nem hagyja nyugodni a furcsa esemény, és kíváncsisága, no meg egy éles kés segítségével hamar kideríti, hogy jobb karja önálló életet él. Legnagyobb döbbenetére a parazita groteszk alakot ölt, és megszólal, sőt, világossá teszi, hogy értelmes, rendkívül gyorsan tanul, sejtjeit pillanatok alatt képes átrendezni - akár baromi nagy pengékké -, és éhes. Viszont emberi agyakat felzabáló fajtársaival ellentétben ő a jelek szerint remekül elvan azon, amit Shinichi fogyaszt, így az önfenntartása meg is oldódott, tehát a túlélést kipipálhatná, és teljes figyelmét az emberi faj tanulmányozására fordíthatná, ha a többi parazita nem kopogtatna be időnként.

Ahogy arra hamarosan fény derül, emberi alakban rejtőzködő fajtársai megérzik jelenlétét, és állatias ösztöntől vezérelve kötelességüknek érzik elpusztítani ezt a furcsa párost. Shinichi természetesen teljesen kétségbe esik, sokkot kap és majdnem megőrül, nem feltétlenül ebben a sorrendben, azonban az érzelemmentes, rideg és számító Migi - aki nevét a japán “jobb” szóról kapja - először döcögős, ám később egyre hatékonyabb kooperáció keretén belül kész terminátorrá kupálja félénk, gyenge gazdatestét. Természetesen a folyamat nem egyik percről a másikra megy végbe, ráadásul kényszerű együttélésük jegyében kölcsönösen hatnak is egymásra, így válik emberszerűvé a szörny, és így bújik elő a szörny az emberből.

Ezt a folyamatot rajzolja fel gyönyörűen a sorozat: a huszonnégy epizód első felében a pszichológiai horror és a dráma remek elegyének köszönhetően reális ábrázolásmóddal tárják elénk egy átlagos középiskolás fiú totálisan fejreállt életét. A szülei és barátai szemében minden múló nappal furcsábban viselkedő fiúnak nem csak a mindennapok látszólag szürke tengerében kell helyt állnia, de mindezek tetejébe muszáj megtanulnia, hogyan alkalmazkodjon az új status quóhoz. Szerencsére az anime, habár ezüst tálcán kínálná magát a lehetőség, egy pillanatra sem leng ki a debil humor irányába, épp ellenkezőleg, a hétköznapi szituációk csak kiemelik az idegen élősködőkkel való brutális, horrorisztikus találkozásokat. Shinichi emberi kapcsolatai természetesen megsínylik új, az intim szót minden szinten újjáértelmező viszonyát, így a fiatal, eddig gondtalanul élő srácnak nincs mese, igen gyorsan fel kell nőnie, ha túl akarja tenni magát az életveszélyes szörnyetegek támadásain, illetve a szeretteit ért különböző atrocitásokon.

Megkeményedése közben élősködője egyfolytában figyel és elemez, és habár érzelmek híján logikátlan, önpusztító fajnak állítja be a homo sapienst, azonban kitartásunk, ragaszkodásunk, és összetartozásra irányuló hajlamunk új evolúciós lehetőségeket tár fel előtte, sőt, egy ponton túl már olyan viselkedést mutat, amely érzelmek meglétére utal. Felmerül a kérdés: vajon eme véletlen hatására alakulna ki a tökéletes élőlény, amely hordoz magában annyi tudatosságot, hogy környezetéből nem kiszakítani akarja magát, élősködve a természeten és a bolygón, míg fel nem zabálja azt végleg, hanem alázattal illesztené be magát a természet bonyolult, de csodálatos rendjébe? Mert ahogy kiderül, nem minden parazita engedelmeskedik primitív természetének, vannak mások is, akik az ember és az idegen koegzisztenciáját kutatják - bár korántsem az emberi oldal felől, ahogyan Migi, ezzel további bonyodalmakat okozva.

Shinichi és Migi fejlődéstörténetébe finoman és lassan simul bele egy-egy romantikus szál, éretten és komolyan közelítve a japánok által javarészt homlokráncolásra késztető, bugyuta és ciki módon kezelt szerelmi jelenetekhez (egy véletlen cicire markolás azért ebbe is belefér), de ezek sem csak úgy színesítő szalagként lebegnek a szélben, hanem gondosan kimért helyük van a drámai vonulatban. Ezt az egész filozofálgatós - mit jelent embernek lenni, mit művelünk a bolygóval, mi vagyunk-e az igazi paraziták -, testhorrorral jócskán megspékelt, drámával beoltott egyveleget nagyszerűen támasztja alá a komolyabb grafikai stílus, mind a karakterek dizájnja, mind a környezet ábrázolása tekintetében. 

A Parasyte adaptációja felett a Madhouse bábáskodott (mivel egy 1988-ban rajtolt, azóta befejezett mangasorozat az alapja), és habár az animáció korántsem kiemelkedő, pláne a második etapban, a hangsúlyos jeleneteknél kitettek magukért. odatették magukat. A sorozat felétől jelentkező minőségi különbség azonban nem csupán a kidolgozottság vagy az animáció folyamatossága terén érhető tetten: az addigi személyes horror apránként átadja a helyét a sónenekre jellemző csetepatéknak, hogy a látszólag kilátástalan küzdelmek taktikai elemzésére kihegyezett bunyók lapos darálásba menjenek át. Az utolsó nagy leszámolást kivéve fantáziátlanok és híján vannak a kellő átgondoltságnak és kidolgozottságnak, az ennek következtében fellépő hitelvesztés pedig enyhe bullshit-szagot húz maga után.

Az sem tesz jót a Parasyte-nak, hogy két-három részes fejezetekből építkezik, apró döccenőkkel bekkelve ki az eltérő fókuszú sztoriíveket, amelyek azonban szerencsére szorosan követik egymást, viszont főleg a már említett második félben az addig jól megágyazott  és bebetonozott koncepciót, ha ideiglenesen is, de több alkalommal parkolópályára állítják. A horror sem pörög teljes gázon, sajnos az idegenek dizájnja néhol röhejesre és idétlenre sikerült. Bár látszik, hogy szakítani akartak a tipikus élienes stílussal, az idegenség extrém kihangsúlyozásával - ami piros pontot érdemel - pont az ellenkezőjét érték el. Az persze érthető valahol, hogy a főszereplő Migi nyugalmi állapotban egy dundi, picit diznis beütésű, totyogó, bumfordi izé, mert mégiscsak azonosulni fog vele a néző valamilyen szinten, de ő is simán lehetett volna pár fokkal félelmetesebb.

Mindezek ellenére a Parasyte még mindig a szebbik arcát mutatja felénk. Egyik legszimpatikusabb vonása az alapmű befejezettsége, hiszen így nem egy futó mangát ér be az anime, hanem egy többé-kevésbé egyenes vonalon haladó, átgondolt és elgondolkodtató koncepciót vezet végig. Korántsem tökéletes, de egy komoly hangulatú, érett megközelítésű darab - ha akcióval és horrorral beoltott drámát keresel, bátran tégy vele egy próbát. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!