Egy dögös koreográfiáiról és vagány fejlövéseiről híres akciófilmhez senki sem vár el mély karakterdrámát, rétegezett motivációrendszert és gazdag érzelemvilágot. Megteszik akár a legszimplább alapok is, mint például: „megöltétek a kutyámat, kurva anyátok, mind meghaltok!” John Wicket a bosszú tüze és szenvedélye hajtotta az első részben – és ugyan lehet abszurdan együgyűnek nevezni a hullahalmozó cselekménynek ezt a kiindulási pontját, de működik, ugyanis univerzális érzelmekből táplálkozik.
A harmadik részből viszont hiányzik ez az egyszerű, de nagyon is szükséges fókusz. Olyannyira nem világos, a puszta túlélésen kívül mi hajtja a főhőst, akinek egyébként már semmije sincs, amiért egyáltalán érdemes lenne élni, hogy a forgatókönyvírók érezhető kétségbeesésükben beleírtak a kérdést a sztoriba, hátha akkor úgy tűnik, ténylegesen foglalkoznak is vele – így aztán az egyik jelenetben valaki megkérdezi Wicktől, hogy miért akar ennyire élni, mire azt a választ kapja: azért, hogy legyen, aki emlékszik a feleségére.
Ejha! Bocs, de nekem a „megöltétek a kutyámat, kurva anyátok, mind meghaltok” jobban működik.
A John Wick érezhetően nem egy franchise nyitódarabjának készült: önálló, kerek, lezárt sztori. A második résztől kezdve nincs más választásuk az alkotóknak, mint hogy a folytatásokra jellemző fokozással meneküljenek előre (még több akció, még több harc, még több közvetlen közelről leadott fejlövésTM), a valóságtól és a karakterek emberi mivoltától való egyre drasztikusabb elszakadásért pedig a sorozat egyébként teljesen irreális és következetlen világának kitágításával és egyre misztikusabb ködbe burkolásával igyekeznek kárpótolni. Vég nélkül cserélnek gazdát a patinás, régi pénzérmék és medalionok, véresküket és szent tartozásokat emlegetnek fel, öltönyös úriemberek emelgetik a vezetékes telefonok kagylóit, a kimért szavakkal közölt ítéleteket parádésan-elegánsan megvilágított díszletek közötti fejlövés- és nyaktöréspornó követi.
De a harmadik fejezet, legyen bármilyen akciódús és egzotikus, már inkább fárasztó, mint virtuóz. Wick egy százféleképpen megsebesíthető, de örökké kinyírhatatlan félisten, akinek pisztolycsöve elé kínosan és láthatóan kiszámított koreográfia szerint járulnak a rosszfiúk. A feszültséget felemészti a totális tétnélküliség és az önismétlő hirigek sora (innen nézve szomorú, de a sorozat legjobb akciója még mindig az első rész diszkós ámokfutása). A második rész vége azért volt izgalmas, mert úgy tűnt, teljesen felrúgja a status quót, és hoz valami újat a franchise-ba. De mint kiderült, nem, mert teljesen mindegy, Wicknek éppen milyen ürüggyel kell halomra ölnie egy rakás "szeme sem áll jól" bérgyilkost.
Igazából: minden teljesen mindegy. John Wick már nem ember, ahogy a mellékszereplők sem emberek. És ez még csak nem is az esetleges sebezhetetlenségükről szól (ami persze csak Wick szövetségeseinek adatik meg, így például a Halle Berry alakította Sofiának, aki esetében teljesen egyértelmű: csak azért írták bele a filmbe, hogy majd spin-offot csinálhassanak vele), hanem egyszerűen arról, hogy nem emberként viselkednek. Soha senki nem folytat olyan társalgást, ami nem arról szól, hogy mikor, hogyan, hol és milyen fegyverekkel nyírják ki a következő csapat ellenséget. Így amikor az egyik karakter a barátjának nevez egy másikat, a néző csak bámul ki a fejéből, hogy mégis mi a faszról beszélnek ezek.
Vannak pillanatai a Parabellumnak, amelyekben odáig fokozzák a harcok és a szituációk abszurditását, hogy szinte inkább tűnik Crank 3-nak, mint John Wick 3-nak – és még ilyenkor a legjobb (ld. az indonéz bérgyilkosokat, akik a Wickkel való halálos bunyó rövid szüneteiben lelkes rajongóként áradoznak híres ellenségükről). De egyébként egyre nyilvánvalóbb, hogy nem volt több ebben a koncepcióban egyetlen filmnél - nem mintha ez gátat vetne a tervezett folytatásoknak, crossovereknek, valamint filmes és tévés spin-offoknak.