Orson Scott Card: Bűvölet – A 90-es évek egyik legjobb fantasyje

Orson Scott Cardra mindig számíthatsz, hogy bármilyen science fiction/fantasy koncepcióban, bármilyen grandiózus tétben megtalálja az apróságot, az állandóan változó tényezőt, a gyarlóságot, a megismerhetetlent, a lényeget: az embert. A Végjáték sokat idézett, klasszikus fináléja sem elsősorban a csavar miatt üt akkorát (manapság az ilyesmi már amúgy is viszonylag könnyen kikövetkeztethető), hanem az Enderre gyakorolt hatása, a valóság és a moralitás szembeállítása, a tett következményének elmeroppantó mérlegelése miatt. Hasonlóképpen, a Teremtő Alvin-ciklus eposzi alternatív történelmének középpontjában is a főhős erkölcsi dilemmái és döntései állnak. A sorból a Csipkerózsika orosz verziójából és egyéb szláv népmesékből kiinduló Bűvölet sem lóg ki. 

Iván egy Ukrajnában született, Amerikában felnőtt nyelvész, aki szülőfalujába visszatérve újra meglátja az erdőben azt a gyönyörű, de örökké alvó nőt, akivel gyerekként már találkozott, és akit később pusztán álomnak hitt. Miután csókkal felébreszti és megmenti az őt őrző hátborzongató, természetfeletti medvétől, kiderül, hogy a nő, Katyerina, egy régi királyság hercegnője – és ekkor mindketten visszakerülnek a X. századba, ahol a keresztény Tajna apró országát éppen a hataloméhes Baba Jaga boszorkánysága ostromolja. 

A Bűvölet egy folklórt és mitológiát gondosan és frappánsan új köntösbe öltöztető fantasy a régi istenek modernkori hanyatlásáról és a halhatatlanok harcába keveredő halandók helytállásáról – ha ez kicsit úgy hangzik, mint az Amerikai istenek: valóban. Csakhogy a Bűvölet egyrészt két évvel korábbi, másrészt pedig, minden tiszteletem Gaiman klasszikusának, de: sokkal jobb. Vagy az érzékenyebb rajongók kedvéért maradjunk annyiban, hogy a közös stilisztikai és tematikai elemek dacára legalábbis nagyon más. Egyvalami azonban tény: a Bűvölet érzelemgazdagabb, humánusabb könyv. Gaimant, az ősi mondák gyermeki lelkesedésű rajongóját elsősorban a mitológia érdekli. Mindene a világábrázolás, az univerzum csodákkal és istenekkel való kitöltése, a XXI. század és a régmúlt közti kapcsolat összeomlásának lehetősége, veszélye és következménye. Card számára mindig és örökké és minden kétséget kizáróan az ember a legfontosabb. 

A Bűvölet a múlt és a jelen közti cikázás, a megannyi háborús és mágikus konfliktus izgalmas és ötletes felszíne alatt valójában egy szerelmi és fejlődéstörténet. Ivánt és Katyerinát egy évezrednyi társadalmi, nyelvi, politikai és kulturális szakadék választja el egymástól, és ennek áthidalása (mely mindkettejük érdeke, bár – az erőviszonyok folyton változnak – nem mindig ugyanannyira) nem megy az időutazós történetekből megszokott gyorstalpalókkal és némi okoskodó-öntudatos poénkodással. 

Sőt, egészen lenyűgöző, ahogy Card a saját idejükből kiszakadt emberek/istenek/boszorkányok új közeghez való alkalmazkodását ábrázolja: logikusan és természetesen, mindig az adott karakterhez hűen. Akkor is, amikor Iván rájön, hogy egy X. századi hercegnő férfiideáljához képest ő egy férfikarikatúra, és akkor is, amikor Baba Jaga napokig ténfereg láthatatlanul egy XX. századi reptéren, mire rájön, hogyan működik az utazási bürokrácia, és fel tudja okoskodni magát egy gépre (mert a mágia nem old meg mindent, Card ennek szabályait és határait is szépen kijelöli). 

Iván és Katyerina hosszú hónapokat töltenek egymás puszta megértésével, a mindkettejük számára felfoghatatlan világnézetekkel és koncepciókkal való megbékéléssel; és közben jobban megismerik magukat is, a saját vágyaikat, motivációikat, korlátaikat; és változnak és fejlődnek és talán jobb emberré válnak, és végül talán (talán) még egy igazi isten hatalmát megcsapoló boszorkánnyal is képesek lesznek szembeszállni. Ahogy ezek a karakterek káromkodásokat, megvetést, alkalmi gyűlöletet és szikrákat vetve keserves lassúsággal, durván, egy-egy kósza pillanat erejéig mégis bájosan, sokat ígérően összecsiszolódnak, az maga a varázslat – ilyen alapossággal átgondolt, mély, dinamikus és sokrétű viszonyt ritkán látni fikciós műben BÁRMILYEN két szereplő között. De szenzációs Baba Jaga és a rabszolgájává tett medve-isten közti egészen bizarr, igazi gyűlölettel, keserű szexualitással és dühös-kínos, elhallgatott szeretettel teli kapcsolata is. 

Card tehát az időutazástól a főhős eleve reménytelen harcosi kiképzésén és a színesen, egzotikusan megelevenedő szláv mondavilágon át az isteni és mágikus erőkig mindent a nyughatatlan, többre és jobbra vágyó, gyarlóságában el-elbukó emberi természet szűrőjén át láttat. Rengeteg fantasyt olvastam, de csak keveset, ami minden hókuszpókusza és grandiózus tétje ellenére ennyire valószerűnek, ennyire emberi léptékűnek érződött. Döbbenetesen okos, fantáziadús és érzékeny könyv, a 90-es évek valószínűleg legméltatlanabbul mellőzött fantasyje. 

Eredeti cím: Enchantment, fordította: Kőszeghy Anna 
Delta Vision, 2013, 552 oldal
 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!