Godzilla II – A szörnyek királya (valamint Tom, Jerry és a többiek)

Ah, az óriásszörnyfilmek tipikus problémája: mindenki a titánok küzdelmére és pusztítására kíváncsi - mármint nem csak a nézők, hanem az alkotók is –, mégis úgy kell tenni, mintha az emberi szereplők állnának mindennek a középpontjában, és a jelenlétük nem csupán átlátszó ürügy lenne a szörnyzúzdák közti szünetek kitöltésére. Vagyis „kellenek” az érzelmek, a drámázások, a családi konfliktusok, a bölcsességek. Olyannyira nem új dolog ez, hogy már a Toho ötvenes-hatvanas évekbeli Godzilla-filmjei is nagyjából ugyanebben a gyermekbetegségben szenvedtek – leszámítva persze a legelsőt, az 1954-es klasszikust, az azonban még olyan allegorikus horrorként funkcionált, amilyenhez hasonló azóta sem tudott születni az óriásszörnyes alműfajban (Amerikában még csak nem is próbálkoznak ilyesmivel - emlékszünk még az előző Godzilla első teaerére? Ó, szép remények -, de akit érdekel ez a vonal, az ne hagyja ki a japánok 2016-os Shin Gojiráját). 

A Godzilla II-ben mindenkinek egyetlen jellemvonása és egyetlen funkciója van: Ken Watanabe vészmadárkodik, Zhang Ziyi elfeledett legendákkal haknizik, Charles Dance szigorúan néz, Bradley Whitford elmés megjegyzéseket pufogtat, Thamos Middleditch esetlenül feszeng. Tízpercenként elsütnek egy szerencsesüti-szöveget (egyszer még poénkodni is megpróbálnak ezzel, de attól valahogy csak még kínosabb lesz), kétpercenként azt mondják: Úristen!, és én végig csak arra tudtam gondolni: nem érdekel. A mellékalakoknak már csak azért sem lehet semmi tényleges szerepük, mert a főhős (Kyle Chander) egy tökéletes, csodálatos, multifunkciós amerikai szuperlény, két lábon járó svájci bicska, vagyis mindent ő vesz észre, mindenre ő jön rá, mindent ő old meg, és ahová beteszi a lábát, ott fél percen belül ő parancsol mindenkinek, legyen az tudós vagy katona. 

A vicc az, hogy az értelmetlen karakterhalmozás hiányában akár még működhetett is volna A szörnyek királya központi családi drámája (Chandler – Vera Farmiga – Millie Bobby Brown), a 2014-es elődhöz képeset ugyanis itt legalább mindenki kezdettől fogva szerves része az eseményeknek, és nincs egy szerencsétlen Aaron Taylor-Johnson, akit a cselekmény az ágyékába akasztott horoggal vonszol maga után. Így viszont menthetetlenül túlcsordul a vászon a felesleges szereplőktől, akik cserébe otromba módon rágják a néző szájába, mi, miért és hogyan történik, mert a forgatókönyv kizárólag túlexponált szófosással képes kommunikálni (attól tartok, pár kivételtől eltekintve Hollywoodban már senki sem emlékszik a „mutasd, ne mondd” (és főleg, kurvára ne magyarázd agyon) aranyszabályára). A többé-kevésbé a Destroy All Monsters sztorijára alapozó Godzilla II (ilyen-olyan módon fogságban tartott szörnyek, a szörnyek irányítására szolgáló kütyü, mínusz idegen invázió, plusz családi dráma – legyen 5/10 a pofátlansági skálán) ráadásul bődületes történetvezetési és logikai sutaságokat, baromságokat enged meg magának – nyilvánvalóan a látványpornó oltárán, hisz úgyis azért ül be mindenki a moziba. 

Hát akkor lássuk, abban mit tud. 

A 2014-es Godzillát viszonylag sok kritika érte amiatt, hogy kis túlzással alig lehetett látni benne a főszereplőt – ezért a folytatásban már fél perc (!) után megmutatják teljes valójában, és később sem lesz se vége, se hossza a jeleneteknek, amelyekben a többi óriásszörnnyel zúzzák a várost és egymást. Csakhogy Gareth Edwards értett pár dologhoz, amihez az új rendező, Michael Dougherty (Tirck ’r Treat, Krampus) nem: például felvezetéshez és perspektívához. Az a pár perc, amelyben Godzilla megérkezik Honolulura, és szembeszáll a reptéren a MUTO-val, a 2010-es évek blockbustereinek egyik legjobban felépített jelenetsora, sőt, „monster reveal” kategóriában szinte a Jurassic Park első T-Rex támadásával említhető egy lapon. Doughertyben nincs ilyen kifinomultság, ő a fokozás helyett mindent azonnal odahány a vászonra, mer' nehogymá’ a paraszt aszongya, hogy nem lát semmit. Ugyanakkor mindenféle értelmes koncepció nélkül vált nézőpontokat, kapkodva vág, rázza-remegteti a kamerát, mint egy rossz akciófilmben – szóval a végén a paraszt ugyanúgy nem lát semmit (egy külföldi kritikus a Godzilla-filmek Transformersének nevezte A szörnyek királyát; én addig azért bőven nem merészkednék, de teljes értetlenséggel sem tudok állni a hasonlat előtt). 

És amíg a Godzillában maximálisan át lehetett érezni a hangyányi emberek tehetetlenségét és jelentéktelenségét a titáni összecsapások árnyékában, addig a Godzilla II szereplőit rongybabákként taszigálják ide-oda olyan lények őrjöngései, amiknek már a lábujjkörmük szélének legyintése is agyoncsapná őket. A végére már készen álltam egy Tom és Jerry-jelenetre, hogy tudniillik egy szereplő kilapul egy zongora alatt, de aztán felhajtogatja magát a földről, az orrát befogva ismét háromdimenziósra fújja fel magát, és megy tovább. 

El kell ismerni ugyanakkor, hogy bár a játékidő egészéhez képest viszonylag kevés szépen kitartott, jól megkomponált, grandiózus totálkép van, azok láttán simán kiesel a székből, és egy időre könnyedén megfeledkezel a film hiányosságairól. Legjobb pillanataiban (kezdve Rodan és Gidorah légi csatájával) A szörnyek királya egyszerre félelmetes és gyönyörű, a szó legcsodálatosabb értelmében monumentális és lélegzetelállító. De sajnos ez a néhány nagy pillanat még az eredeti Godzillára tett számos utalással (oxigénbomba!), a mondanivaló aktualizálására tett kísérlettel (klímaváltozás) és Bear McCreary nagyszerű zenéjével együtt is kevés ahhoz, hogy jelentősen javítson az összképen. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!