Black Mirror: 5. évad – Minden lázadónak a győzelem a halála

Előbb-utóbb minden lázadó elfárad, vagy azért, mert eléri a célját, vagy azért, mert nem. De az előbbi eshetőség – legalábbis ha művészetről van szó – még rosszabb, mint az utóbbi. Kérdezz csak megy egy tősgyökeres Metallica-rajongót, hogy mit gondol a banda XXI. századi teljesítményéről. Vagy nézd meg, mennyire jelentősek Steven Spielberg, Hollywood nagy (egykori) fenegyerekének utóbbi 20 évben készült filmjei a 70-es és 80-as évekbeli eresztéseihez képest. A sikerrel jön a nagyobb közönség, azzal a nagyobb nyomás, a tömegeknek való megfelelés kényszere, amazzal pedig a mainstreambe való betagozódás, a forradalmi hevület elvesztése (és persze az öregedés sem segít). Sajnálatos, de természetes folyamat ez, bár ha lehet hinni Charlie Brookernek, a Black Mirror atyjának, az ő sorozata ennél tudatosabban mozdult finomabb, optimistább irányba – lényegében Trump kampánya és megválasztása miatt, mondván, hogy elég szar ömlik az emberek nyakába a valóságban, nem kell még egy sci-fi-antológiával is fokozni az általános kilátástalanságot.

A Black Mirror megszelídítésének időzítése (Trumptól függetlenül) mindenesetre ironikus. Az emberiség hol a megváltót, hol a pusztítót látja kora technológiai vívmányaiban – például a második világháborúig a tudomány a szebb jövő ígéret zengte, aztán az atombombának köszönhetően a civilizáció kontrollálhatatlan mumusává züllött (a popkultúra minderre radioaktív rémekkel és óriásszörnyekkel reagált). Amikor 2011-ben elindult a Black Mirror, hogy egyfajta XXI. századi Alkonyzónaként figyelmeztessen a technológiai fejlődés újfajta árnyoldalaira, a kezdetben nagyszerűnek, hasznosnak és ártalmatlannak kikiáltott közösségi média visszásságait még épp csak kezdték pedzegetni, ahogy a digitális korral járó érzelmi/társadalmi elszigetelődést vagy a populizmus kóros terjedését is. Ma ezek már sokkal forróbb témák, tele rémisztő példák tömkelegével és nyugtalanító, sőt esetenként nyomasztó tendenciákkal – és a Black Mirror éppen most fúj visszavonulót?

Persze ha akarom, van benne logika. Amikor úgy tűnt, nagyjából rendben mennek a dolgok, Brooker figyelmeztetett minket, ránk borította az asztal, a pofánkba üvöltött, most viszont, hogy a repülő autókról meg a naprendszer meghódításáról szőtt XX. századi álmok megvalósulása helyett itt állunk egy új digitális világban, melynek csillogó felszíne alatt bizarr, félelmetes és beláthatatlan következményekkel járó ocsmányságok burjánzanak, inkább azt mondja, nyugi, minden rendben lesz, megoldjuk, nem para. Vagyis biztatni és inspirálni igyekszik. A szándék nemes, más kérdés, hogy művészi szempontból nem a legszerencsésebb. Brookernek sokkal jobban ment az odabaszás, mint a finomkodás.

A vízválasztó a negyedik évad első epizódja, a USS Callister volt: az alapkoncepció dermesztő egzisztenciális horrorát Brooker pár évvel korábban még olyan lélekszaggatásra futtatta volna ki, hogy levegőt sem tudtunk volna venni utána. 2017-ben azonban a történet már nem a technológia csapdájáról szólt, hanem annak kijátszásáról: a főhős a digitális kor MacGyvereként hackeli, programozza és okoskodja ki magát látszólag reménytelen helyzetéből, az elborzasztó sci-fi-társadalmi drámát felváltja a kalanddramaturgia, illetve az alapul választott Star Trek örök optimizmusa. 

A mindössze három epizódból álló ötödik évad is ezt a vonalat viszi tovább, sőt: a Striking Vipers és a Rachel, Jack and Ashley Too esetében a technológia már nem is csak leleményességgel kijátszható probléma, hanem maga a konfliktus megoldókulcsa. Segít egy ellaposodó házasság meg egy kínos fordulatot vevő barátság fenntartásában, illetve bűnözők leleplezésében, egy gyilkosság megakadályozásában. 2013 elején írtam először a Black Mirrorról, amikor még egyáltalán nem számított ismert sorozatnak (főleg itthon), és akkor, a malacos, tehetségkutatós és emlékvisszanézős epizódok után még elképzelni sem tudtam volna, hogy Brooker valaha arra a következtetésre jut: a technológia a jó barátunk, a megmentőnk.

A Rachel, Jack and Ashley Too a Black Mirror elpuhulásának újabb állatorvosi lova a USS Callister után. A történet két szálon fut: a tinikedvenc popsztár, Ashley O (Miley Cyrus tud színészkedni!) kétségbeesetten igyekszik kitörni nagynénje és menedzsere kreatív-érzelmi-orvosi kontrollja alól, Rachel (Angourice Rice), az önbizalomhiányos tini pedig a sztár nagy rajongójaként az Ashley O-ról mintázott AI-babában, Ashley Too-ban lel új (és egyetlen) barátra. Ashley szála (a bábként mozgatott, „megcsinált” popsztár toposza mellett) az ember digitális kizsákmányolásáról szól: a kómába taszított Ashley-ről leválasztják a saját arcát, hangját, jellemét, tehetségét, de még az álmait is, és mindezt tőle függetlenül értékesítik (ennek már a kapujában állunk, lásd pl. Peter Cushing CGI-képmását a Zsivány Egyesben), mi több, úgy hirdetik, „jobb, mint az eredeti”. Rachel szála még húsbavágóbb: Ashley Too minden Facebook- vagy Instagram-profilnál totálisabb, nevetségesen hurráoptimista mesterséges burokba zárja a realitástól egyre inkább eltávolodó lányt, ahol csak dicsérettel és neki tetsző véleménnyel találkozik. A „bármire képes vagy, csak akarnod kell” szép és hasznos gondolat, ugyanakkor csúnyán félrevihet: a valóságot nem érdeklik a tévképzeteid, ott csak a tényleges eredmények számítanak.

Az új Black Mirror azonban félúton kivérezteti a digitális világ hazugságaiban fuldokló tini és popsztár témáját az eszképizmus oltárán: Rachel felkerekedik a nővérével és Ashley Too-val, hogy megmentse Ashley-t. Lesz itt autós üldözés, betörés, furfang, móka, bunyó, cirkusz és kenyér – a külső konfliktusokat helyrepofozzák (adott esetben szó szerint), a belsők meg egyszerűen elfelejtődnek.

A Striking Vipers, amelyben két férfi (régi barátok, az egyik kissé lapos házasságban, a másik egyéjszakás kalandok rendszertelen sorozatának magányában vegetál) szexuális kapcsolatba kezd egymással egy Tekken-szerű virtuális harci játékban (egyikük avatárja egy nő), következetesebben viszi végig a koncepcióját, viszont a végére kiderül, hogy kevés mondanivalója vagy akár markáns kérdésfelvetése van vele kapcsolatban. A sztori kvázi homoerotikus/transznemű aspektusa ugyanúgy kiaknázatlan marad, mint a technológiai. Igaz, értékelhető úgy az epizód, hogy pont a határok elmosódása a lényeg (a valóság és a virtuális tér között éppúgy, mint a szexuális preferenciák és identitások között), vagyis az, hogy minden megfoghatatlanná, meghatározhatatlanná válik, és az olyan kérdések, mint a „most akkor melegek vagyunk?” vagy mint az „ez most akkor valódinak számít?” értelmüket vesztik – ám pusztán ennek érzékeltetéséhez kicsit sok az egyórás játékidő.

Az évad kakukktojása a második epizód, a Smithereens. 2018-ban, a jelen társadalmi realitásban játszódik, és nincs benne semmiféle (közel)jövőbeli technológiai vívmány, vagyis teljesen mentes a sci-fi-elemektől (lásd még a legelső Black Mirror-epizódot: The National Anthem). Főhőse elrabolja a Smithereen nevű közösségi médiás cég (a Facebook alig leplezett álruhában) alkalmazottját, hogy zsarolással telefonvégre kaphassa az elérhetetlen vezérigazgatót. A lényeg természetesen a tipikus (de kompetensen levezényelt) thrillerelemekből felépített túszszituáció háttere, vagyis első blikkre a közösségi média egyén- és társadalomromboló hatásainak pellengérre állítása – valójában azonban a Smithereens sokkal rafináltabb ennél. 

Mélyebbre megy az olyan fáradt kliséknél, mint „a sok hülye folyton csak a telefonján lóg” meg „az emberek már nem is kommunikálnak rendesen egymással”, és a közösségi médiát olyan, szinte önjáró szörnyetegként ábrázolja, amelyre már a kitalálóinak is alig van bármi tényleges ráhatása. A Smithereennek/Facebooknak ugyanis nem kell Skynetként öntudatára ébrednie, hogy valami egészen más legyen belőle, mint aminek eredetileg szánták, elég hogy a befektetői igényeknek és a piaci törvényszerűségeknek megfelelően működik. Az álmok nem gombafelhőben, hanem rémisztő tökéletességgel és lélektelenséggel optimalizált algoritmusokban szenvednek ki. Innen nézve a Smithereens nem csak a Facebook vagy a közösségi média, hanem az egész kapitalizmus, a nyugati társadalmi berendezkedés alapjait rugdossa meg.

Nem véletlen, hogy mindeddig csak az epizódok mondanivalójáról, „black mirrorosságáról” esett szó, hiszen nehéz elvonatkoztatni az első két-három évadtól, amely a sorozat hangvételét és attitűdjét oly markánsan meghatározta – és tény, hogy ebből mára nem sok maradt: a Smithereens, amely most a legbátrabb és legárnyaltabb epizód, pár évvel ezelőtt csak élvezetes filler lett volna az igazán durva részek között. Ha viszont mégis sikerül elvonatkoztatnunk kicsit a Black Mirror gyökereitől, a kulcsszó az „élvezetes” marad. Az ötödik évad mindhárom epizódja jól megírt, jól megrendezett, jól eljátszott, mindenképpen szórakoztató, olykor pedig elgondolkodtató is. 

Lehet, hogy a sorozat már csak árnyéka egykori önmagának, de bőven volt honnan visszaesnie – még így is akárhány évadot örömmel megnézek belőle.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!