Természetesen már kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy az egésznek nagyon rossz vége lesz. Az állandó, szikrázó napsütés alatt (fenn, a messzi észak nyári időszakában szinte sosincs éjszaka) levezényelt pogány szertartásokat csupa öröm, mosolygás, tánc, kedvesség és testvériesség kíséri, de az önfeledt felszín alatt baljós, sötét, gonosz szándékok fortyognak. A többnapos ünnepség egyre drasztikusabb, felkavaróbb és véresebb fordulatokat vesz, a vendégül hívott kívülállók pedig testi és mentális épségüket féltve, éber rémálomban vergődve borzongnak a verőfényes tisztáson végbemenő szektarituálék láttán.
Ari Aster második filmje sokkal lineárisabb, kiegyensúlyozottabb, bizonyos szempontból egyszerűbb (váratlan módon pedig: humorosabb, legalábbis eleinte), mint tavalyi debütálása, az Örökség: a folkhorror Wicker Man-féle hagyományait továbbvivő Fehér éjszakák (Midsommar) a hosszú (bő 140 perces) játékideje ellenére nem kínál rejtélyeket, fordulatokat, stilisztikai- és hangvételváltásokat, pontosan azt nyújtja, amire az egyszerre hátborzongató és megrendítő nyitó tíz perc (sőt igazából az előzetesek) alapján számítani lehet. Egyetlen „csavarja”, hogy műfajilag rafináltabb, ha úgy tetszik, megfoghatatlanabb, mint hinnéd.
A horror nyomasztó feszültsége végig jelen van az idegőrlően világos, bizarr módon gyönyörű képekben és a nyugtalanító zenében, de ez a feszültség az elkerülhetetlen vég közeledésétől terhes, nem a műfaj tipikus cselekményelemeitől – nincsenek küzdelmek, bujkálások, menekülések, nincs lehetőségünk arra, hogy hagyományos módon aggódjunk a szereplőkért. Az explicit haláljelenetek (szétszakadó fejek premier plánban) jellemzően önkéntes áldozathozatalok, a gyilkosságok pedig szinte mind képen kívül esnek meg; egy karakter elmegy valahová, és nem tér vissza, pontos sorsára (nem arra, hogy mi történt vele, hanem arra, hogy hogyan és miért) csak a hipnotikusan elborzasztó zárójelenetben derül fény.
Aster e sajátos feszültségkezelésének oka az, hogy a Fehér éjszakák valójában egy pszichológiai szakításdráma. A súlyos családi tragédia következményeit nyögő, és egyébként is folyton szorongó Dani négyéves, de immár reménytelenül ingatag lábakon álló párkapcsolatban vegetál Christiannal, amikor a férfi három barátjával együtt elutaznak az isten háta mögötti svéd falu nyárközépi fesztiváljára. A film e kapcsolat, két ember közös álmának lassú kiszenvedését, kínhalálát regéli el, minden morbid esemény és szörnyűség a szakítás érzelmi sokkjának metaforája, ahogy az együtt teremtett értékek sorozatosan elpusztulnak – akár a sziklára magasból csattanó arc a szerteszét repülő bőr- és húscafatok közepette.
A Fehér éjszakák igazán felkavaró, bőr alá kúszó aspektusa azonban nem is feltétlenül ez a pusztulás és értékvesztés, amely elől a folyton vakító, égető nap (avagy a mindent látó pogány isten tekintete) alatt nincs menekvés – hanem annak feldolgozása. A némileg instabil Dani (Florance Pugh fantasztikusan jó) iszonyatosan szomjazza a törődést, a szeretetet, és amikor a barátjától nem kapja meg, lassan, fokozatosan az örök testvériséget, odaadó családot, óvó közösséget kínáló szekta felé kezd fordulni. A szakítás után jön a továbblépés (ami akár a múlttal való leszámolásba is torkollhat), aztán pedig – előbb-utóbb – az új kapcsolat. A baráti közösségben Dani és Christian viszonyán túl is felüti a fejét a széthúzás, a szekta-család azonban sosem hervadó mosollyal hívogat egy tökéletes, idilli egységbe, ahol az extremitások is egyetértésben és szeretetben oldódnak fel, és nincs helye irigységnek, gyanakvásnak, bizonytalanságnak. A kérdés csak az, hogy milyen árat kell fizetni a bukolikus utópiáért – és hogy az mennyire hazug.
A Fehér éjszakák 140 perces játékideje, kimódolt tempója
ugyan kikezdheti a lassú történetmesélésre kevésbé fogékony nézők türelmét, de
az legyen az ő bajuk. Aki képes átadni magát Aster látomásának, nem fogja egyhamar
elfeledni. A szakításhorror témája félelmetes következetességgel vonul végig a
filmen, a cselekmény és a metafora az utolsó, dermesztő képkockáig kéz a kézben
jár. És amikor a nézőterem végre nagyvonalúan elsötétül, megszakítva a
rettenetes fény invázióját, kellemetlen gondolatokkal hagy magunkra arról, hogy
mi mindenre képes az ember mint társas lény… csak hogy ne maradjon magára.