Ha egy elsőkönyves szerző ügyesen telibe találja célközönségét, onnan elvileg nyert ügye van. A bajok ott kezdődhetnek, ha a siker hullámai átgyűrűznek más ízlésű olvasók csoportjaiba, és ott már szigorúbb górcső alá veszik a szárnyait bontogató művész írását. Alapvetően még ezzel sem lenne nagy gond, hiszen a nyájas olvasó maximum az első száz oldal után elnézően félreteszi, azonban a marketinggépezet működése nem ismer határokat, és nem képes leállni, az eladások miatti hype-szőnyegbombázás pedig nagy kárt tud okozni egy szerényebb babérokra törő műnek. Így járt S. A. Chakraborty Bronzváros című fantasy regénye is.
Az okokra mindjárt kitérek, de előbb gyorsan fussuk át, miféle regény a Bronzváros, hogy érthető legyen az indoklás. A modern fantasy mára szerencsére elszakadt az unásig ismételt eurocentrikus tolkieni toposzhalmaztól, így nem számít egetverő újdonságnak a közel-keleti mitológia világát szerepeltetni - persze ettől még szimpatikus vonás, mert egy kezünkön is meg tudjuk számolni az arab mondák ihlette fantasy regényeket. (Önmagában azonban ez semmit sem jelent, ahhoz, hogy az írás jó legyen, kell egy jó író is.) A Bronzváros az iszlám világ közepébe csap bele: dzsinnek, ifrítek, udvari intrika, kalandok, varázslat, vagyis az Ezeregyéjszaka mesés világa kel életre a lapjain.
Főszereplője egy fiatal árva lány, Nahri, aki a 18. századi Kairó utcáin éldegél, hol szélhámossággal, hol betöréssel keresve meg a kenyérre valót. Aztán egy napon semmirekellő kis élete felborul, amikor ifrítek támadnak rá, ő pedig véletlenül megidéz egy dzsinnt - bocsánat, dévet -, aki egyszemélyes hadseregként kimenti a csávából. Dára, a jóképű, mogorva, nagyon sötét múltú dév, csak egyetlen helyen tudná biztonságba helyezni a lányt, mégpedig a dzsinnek ősi városában, Dévábádban, vagyis a címbéli Bronzvárosban, így hát az éles nyelvű, rendkívül pimasz, tűzrőlpattant Nahri és az ezeréves, veterán harcos megkezdik útjukat a messzi város felé.
Egy másik szálon közben megismerkedünk Alival, Bronzváros uralkodójának legkisebb fiával, aki elképesztően naiv indíttatásból belefolyik a város meglepően hiteles társadalmi, faji és kulturális belharcaiba, természetesen az apja tudta nélkül, ezzel pedig pattanásig feszíti a városban élő hat dzsinn törzs között feszülő ellentéteket. Az ő szemén keresztül rálátást kapunk a nagyon is emberi dzsinnek és félvérek rettentően ismerős osztályharcára, a dzsinnek legtisztább vérvonalú, uralkodástól megfosztott dév törzsére, illetve kisebb mértékben, de az összes többi, az arab kultúra aspektusait felvonultató törzsre, ahogy történelmükre és szokásaikra is.
A regény érezhetően erősebb és átgondoltabb része Ali történetszála: a dzsinn kultúra, az udvari intrikák és a politikai játszmák fejezetről fejezetre való feltárása egy izgalmas keringőre invitál, amely során hol az írónő élénk fantáziája veszi át a vezetést, hol pedig az olvasó rakja össze a képet az addigi információkból. A kicsit a World of Darkness vámpírklánjaira vagy mágusházaira hajazó dzsinn törzsek elismerésre méltóan festik színesre a tűz eleméből született lények tagadhatatlanul emberi világát, és habár az írónő kétségtelenül brillírozik ennek megalkotásában, végül olyannyira sikerül neki hihetővé, hitelessé, árnyalatokban gazdaggá tennie, hogy túlontúl emberi lesz. Így aztán dzsinn mágia, világító szemek, hegyes fülek ide vagy oda, olvasás közben bizony emberekké válnak a mesés lények.
Sajnos az udvari játszmák mellett az akciódúsabb, a romantikát és kalandokat felvonultató, a ponyvairodalom kliséit szorgalmasan felmondó Nahri és Dára szála alig képes labdába rúgni. És nem azért, mert érdektelen vagy unalmas lenne, hanem mert a tolvajlány és a harcos karaktereit mintha egy Disney rajzfilmből mintázta volna az írónő. Párbeszédeik légből kapottak, gyerekesek, interakcióik java részét egymás ugratása és flörtölős élcelődés teszi ki, de még a Dára múltját feszegető vagy a dzsinnek szokásait elregélő dialógusaikba is beférkőzik. A regény első felét kitevő utazásuk olvasót próbáló feladat, mert hiába bővelkedik eseményekben, ha a két főszereplő személyisége hiteltelen, cselekedeteik színpadiasak, komikusan elnagyoltak, és az általános iskolás szinttől ritkán távolodnak el.
A Bronzváros második fele már jócskán köszörül a csorbán: attól a ponttól kezdve, hogy a két szál kiszámíthatóan összeér, együttes erővel új lendületet adnak a történetnek. Nahri és Dára sajnos nem válnak felnőtté, megmaradnak az érzelmeik által ad hoc módon vezérelt vágylényeknek, de korábbi, néhol már irritálóan bugyuta dialógusaik minősége az elviselhető szintig emelkedik. A sztori fordulatszáma is felpörög, a háttérben zajló események mélységet, jelentőséget kapnak, a befejezés pedig meglepően brutális és sötét - ami nagyot ment a Bronzváros megítélésén, és ha a folytatás az utolsó száz oldal szellemiségében készül, akkor érdemes lesz odafigyelni rá. Egyelőre azonban a fiatalokat megcélzó young adult hangnem és a felvázolt politikai örökzöldek nem elegyednek egymással sem elegánsan, sem sikeresen.
Utóbbi dolog azért sajnálatos, mert a dzsinnek társadalmi feszültségeinek boncolgatása valódi, létező problémákra hívja fel a figyelmet, méghozzá egészen ügyesen és a fiatal korosztályok számára is fogyaszthatóan, ami nem kis fegyvertény. Ezért kár, hogy a lemoshatatlan young adult címkéről a marketing hanyag eleganciával “megfeledkezett”: attól, hogy a macskára ráragasztjuk, hogy tigris, még nem lesz az, viszont az állatkerti belépőt kifizető látogatók rossz szájízzel térnek majd haza.
Csak a regény földközeli, sötétszürke tónusát kellett volna pár fokkal jobban kihangsúlyozni, és a young adult adagból visszavenni. Szerencsére a komoly, értelmes mondanivaló jottányit sem veszít értékéből, de mennyivel szebben mutatott volna egy hozzá illő, kimunkált keretben. Természetesen az egyéni ízlés mellett nem lehet elmenni: ha lelkesedsz a YA irodalomért, semmiképp se hagyd ki, mert a romantikus kaland mellé kapsz egy kerek világot is, ellenben ha diplomatikusan fogalmazva ódzkodsz a műfajtól, akkor inkább hagyd a polcon, jobban jársz.
Eredeti cím: The City of Brass, fordította: Benkő Ferenc
Agave Könyvek, 2019, 520 oldal
