A Mátrixot a leggyakrabban azért érte kritika, mert nem volt benne semmi eredeti. Szépen felsoroltuk az előképeket a The Invisiblestől a Páncélba zárt szellemig, az Emlékmástól a The Dark Cityig, a Johnny Mnemonictól A halál napjáig... a The Killertől a Fist of Legendig... a forrásokhoz fűződő érzelmi felindultság nemcsak relativizálta, egyben cáfolni is igyekezett a film kulturális jelentőségét. Mégsem kockáztatunk sokat azzal a megállapítással, miszerint a Mátrixnál nincs posztmodernebb: minden korábbi művészeti próbálkozásnál szédítőbben prezentálta a kimeríthetetlenség és a hiteltelenség körtáncát. A posztmodern nem az idézetek hiányában vagy azok elismerő kiemelésével lesz “jó” vagy “igaz”, jelentsenek ezek a szavak bármit is. A patinás keretek értéksemleges raszterként terülnek el, a hagyományok elemei meghajolnak a kombinatorika szabályainak, az alkotás és a befogadás posztstrukturalista kamatyolásában minden a pillanatnyi reláció függvénye. A Mátrixra talán minden más “filmnél” jobban igaz, hogy nem film, inkább egy kulturális hálózat vibrációs mintázata. Érdekessége nem az, hogy mik a referenciái, milyen rácspontokon szalad végig telhetetlen futótűzként, hanem hogy megannyi ellentmondása és képmutatása ellenére örök és kellemetlen igazságok leleplezőjeként tartjuk számon, hisz minden banalitás mögött húzódhatnak mélységek. Hogy képes a beavatás tudatformáló megvilágosodásaként eladni a legkézenfekvőbb álmot, mert ismeretelméleti porszívóügynökök nélkül nincs kultúra. Mert mindennél jobban szeretjük azt hinni, hogy - a többiekkel ellentétben - mi tényleg felébredtünk.
Medvedisznóember a kötélen
Természetesen dőreség volna általánosítva ítélkezni a – jobb híján maradjunk ennél a kifejezésnél: - film felett, eldönteni, hogy a Mátrix tételes, kifejtett állításai és közvetett üzenetei tévedések vagy hazugságok, következetlenségek vagy ambivalenciák, jelentés nélküli vagy éppen húsbavágó igazságok, viszont ez a tulajdonsága nagy mértékben eredeztethető magából a posztmodern felfogásból. A „mindent is” szemlélet a pillanatnyi (dramaturgiai, filozófiai, vizuális) profit érdekében magasról ignorálja a hosszabb távú következményeket, az ellentmondások kockázatát. Mint később látni fogjuk, a Mátrix távolról sem csak ily módon idézi meg a késő kapitalizmus mohó szellemét, egyik leginkább megszívlelendő „hazugsága” ráadásul pont ennek a rövidlátó haszonelvűségnek a tagadása.
Neo áldozathozatala az Orákulum nyilvánvalóan manipulatív jóslatának köszönhető. A jóslat, mint minden trükk, csak akkor működik, ha vakon elhisszük, ha nem látunk rá a mandzsetta mögött várakozó kártyalapokra. Neonak is el kell hinnie, hogy nem kivételes, hogy feláldozható. Ha értené a (delphoi Püthia virtuális reinkarnációjaként rendelő) Orákulum szavainak motivációs mechanizmusát, talán nem menne Morpheus után, és a messiási utalásokkal fonákmód kikövezett úton (mert mártíromsága pontosan ellentétes Jézuséval, aki tudta, hogy Isten fia) nem juthatna el a vulgárbuddhista átlényegülés katarzisáig („nem egynek” lenni, hogy „mindennel egy” lehess). A bátor önzetlenség üzenete valóban szép, technikailag jól felépített – csak a néző ne legyen elfogult egyik kifilézett és átkontextualizált vallási, filozófiai hagyománnyal szemben se.
Itt már nem pusztán kulturális motívumokról van szó, hanem komoly (ha nem egyenesen a legkomolyabb) tradíciókról. Gregory Bassham címkéje, a kávéházi pluralizmus igencsak tapintatosan fogalmazza meg azt a komfortos kollázstechnikát, melynek eredményeként Wachowskiék mítoszcsuszpájza előáll. Neo nem egy közülünk, nem iskolapélda, hanem kiválasztott, nyomatékosan keresztény értelemben, megváltói státuszát azonban sokkal inkább köszönheti egy szerelmes gesztusnak, és a korábban említett, racionális önfeláldozásnak. A Mátrix szintén sulykolt buddhizmusa is felszínes. A távol-keleti szellemi irányzattal ellentétben áll a jó-rossz dichotómia és a megváltói koncepció is, arról nem is beszélve, hogy tanításainak az a fajta érdekérvényesítés sem képezi szerves részét, melyhez „fegyver, sok fegyver” szükségeltetik. Ha pedig már elkezdtük sorolni a nagy világnézeti hagyományokat, emlékezzünk meg a filmbeli Mátrix (továbbiakban: mátrix) működését lehetővé tevő reduktív materializmusról (lásd később), mely a Csipkejózsika jelenetnél lövi lábon magát. A csók vákuumcsomagolt misztikumával ez a félig keresztény-félig buddhista-félig materialista celluloid medvedisznóember végleg leszédül a spirituális-dualista (istenfélő) és a fizikalista-monista (anyagfélő) végpontok között kifeszített kötélről.
Hagyományos hagyományokat rég feledő korunk ezt a zanyálást teljes joggal értelmezheti a rácspontok közötti vibrálás virtuozitásának, toposzok elegáns interferenciájának. Ma talán nem is írható le őszintén, pozőrködés nélkül, hogy inkább a posztmodern matematika egyik tévedéséről, hazugságáról lehet szó. Ijesztő, de reményeink szerint valószínűtlen eshetőség, hogy a „mindent is” igazából „semmit se”.
Már csak azért is, mert a Mátrix valóban sok mindenről szól. Czigányik Zsolt felvetése szerint minden disztópia értelmezhető két szinten, olvasható lokális szatíraként és globális kritikaként. Előbbi jellemzően a kiadás-bemutatás idejére irányul, aktuális és könnyebben dekódolható, utóbbi általánosabb érvényű, eleinte kevésbé nyomatékos, de olyan, mint a bor, idővel érik be. A Mátrix szatírájának tárgya többek között a virtualitás, az internet, a globális falu jelensége és a technológia szerepe, időtlenebb utalásai a tudásra, a megismerhetőségre, valamint a hatalom természetére, a szabadság és a szolgaság dialektikájára irányulnak. Persze a posztmodern hálólétben ezek lineáris és jól elválasztott felsorolása indokolatlan, sőt, tiszteletlen cselekedet volna, ezért ilyesmire még véletlenül se vetemedik ez az írás.
A szabadság szolgaság
A mátrix mint metafora - természetesen Platón látszatok világát megjelenítő barlangja után - legkönnyebben a huszadik század végi-huszonegyedik század eleji kommunikációs forradalomra, a hírközlés és az internet világára vonatkoztatható, melynek ígérete, hogy mindenkit összeköt non-stop, egyetlen összefüggő globális faluban. Az egyének közötti távolságot nem mi, hanem a töltések, a bitek, az “információ” teszi meg, ráadásul bármilyen késedelem nélkül, azonnal. Így adódik a posztmodern matek újabb paradoxona, ez a hálóba zártság ugyanis legalább annyira szeparál, mint amennyire összeköt, inflálja a találkozás, a kapcsolat értékét. Ahogy a mátrix rögzített raszterű, végtelen kaptáraiban, az egymáshoz, a bárhova szörfölés korlátlan lehetőségei (a mindent is!) szépen megágyaznak a személyre szabhatóság buborékkozmoszainak, a Csányi Vilmos-féle “egyszemélyes csoportoknak”. Itt “mindenki senkije mindenkinek”, hiszen az intimitás nem lehet folyamatos állapot, amit a hálózat nemcsak felkínál, de egyúttal meg is követel. Czigányik mutat rá az 1984 kapcsán, hogy a szabadság egyik előfeltétele a privát szféra, a saját belátás szerint kezelt egyedüllét, és a totalitárius berendezkedések törekvései között ott szerepel ezen jog elvétele is. A folyamatos megfigyeltség és az összeláncoltság szorításában elillan az intimitás lehetősége. Aki sosincs egyedül - az mindig magányos.
George Orwell rémlátomásának felidézése nemcsak párhuzamot, de beszédes különbséget is tartogat, szépen megmutatva azt a stratégiai váltást, amelyen a nagy gazdasági rendszerek átmentek, azt az új logikát, amellyel a hatalom hatalmát bebiztosítja, és tovább növeli. Mi a hatalom? A közmegegyezéses ráció, a józan ész feletti, feltétlen és megfellebbezhetetlen akarat érvényesítésének képessége. Akinek hatalma van, az nem érvel, hanem parancsol. Az 1984 hőse, Winston a kínpadon szembesül ezzel az erővel, mikor a legelemibb tudását kell a vallatótiszt O’Brien kénye-kedve szerint meghazudtolnia. Kettő meg kettő. Három, öt, de az is lehet, ad absurdum, hogy négy. A jelenet párja Cypher és Smith ügynök Michelin-csillagos alkuja az étteremben. Cypher tudja, hogy a steak nem létezik, de képtelen a csábításnak ellenállni, diszkréten ábrázolva az önkényúr belsővé tételének tudatlan folyamatát. A fogyasztói kapitalizmus rájött egy fantasztikus pénzügyi trükkre: a mézesmadzag több hasznot termel, mint a korbács. Minek költsön a rendszer fegyelmezésre? Minek korlátozza az egyént? Hát hülye ő? Az egyén csinálhat bármit, sőt, mindent is - a megfelelő energetikai és pénzbeli ellenérték fejében. Akarjon elérni minél többet. Tudniillik a sok az jó.
Ahogy Kiss Viktor írja: “az egyén objektív társadalmi viszonyai között élhet a legnagyobb rabságban is, mert tevékenysége szubjektív boldogságának és szabadságának megteremtését fogja célozni… az ideológiai kultúra szerepe a modern kapitalizmusban ... hogy valóságnak láttassa azt, ami … illúzió … létrejön az objektív rabság kapitalista szférája mellett a szubjektív szabadság kulturális szférája. Az egyén a kultúra és az ideológia „szubjektív” világában akarjon élni, és ő legyen az, aki elutasítja és gyanakvással nézi a kapitalizmus „objektív” valóságáról festett sivár képeket és meghaladásának kétes utópiáit.” Cypher nem gyanakvással nézi a sivár képet, hanem puszta szemével látta, és elutasítja. “A tudatlanság boldoggá tesz” - mondja, mintha egy evangéliumot idézne hanyagul, de gondolata közelebb húzódik Winston egyik apologéta ismerősének meglátásához, miszerint “Párthűség egyenlő: tudattalanság.” Vagyis: a rendszerhez való hűség boldoggá tesz. A kör bezárult. Mi azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy Cypher egy áruló, a jók ilyet sosem csinálnának!
A mátrix briliáns metaforája az egyenlőtlenségeit hatékonyan leplező gazdasági viszonyoknak, amit már Menyhárt Jenő is megénekelt: “Azt hiszed, hogy adnak / Amikor éppen elveszik / Nem neked adják el a dolgokat / Hanem téged adnak el nekik”. A film (eme) matematikája vitathatatlan, mellesleg hatásos összegzése a cyberpunk által alapvetően kifogásolt disztribúciós aránytalanságoknak, mivel azok rejtett haszonélvezőit, a gonosz nagyvállalatokat egyetlen, immár tökéletesen embertelen hálózatba vonta össze. A kaptárak virtuális börtöne azt a stádiumot mutatja meg, ahova a cyberpunk világkép tart, hogy a „high tech-low life”-ból akár lehet „high tech-no life” is.
És hogy miért nem derogál nekünk az elemlét, „rézburoknak” lenni? Miért nem zavar, hogy a Thatcher és Reagen alatt neoliberális üzemmódba kapcsolt kapitalizmusban újra nő az egyenlőtlenség? Hogy a tőke minden korábbinál gyorsabban koncentrálódik? A kapitalizmus többletgazdaságában ez lényegében fel sem tűnik, de ha az egyénnek netán mégis “rendszerellenes” indulatai támadnának, azokat a gyarmatosított kultúra szelepein szépen vissza lehet vezetni, a turbómeghajtású kapitalizmus pedig köröket ver szívómotoros ellenfeleire. Viktor Pelevin szavaival: a Call of Duty ezernyi kis halála többet termel, mint egy teljesértékű a kurszki csatában. Azért nem derogál az elemlét, mert mi mindannyian hiszünk ebben a matekban, ennek a rendszernek a hatékonyságában és élettartamában, hiszünk abban, hogy a nyugat okosabb annál és ügyesebben manőverez, minthogy egy olyan disztópiába száguldjon, melyben trutymákos kaptárak és polipszerű őrrobotok vendégszeretete vár.
A Mátrix tehát, mint minden film, a szubjektív szabadság biztosításán fáradozik, viszont többszörösen ironikus a helyzete. Egyrészt leleplezni igyekszik az objektív rabságot - amúgy hasonló helyzetben van a Harcosok klubja is, mely szintúgy a zsarnok által szövegezett anarchista kiáltvány paradoxonát nyögi. Másrészt fantasztikus leplezetlenséggel magasztalja fel tulajdon antagonistáját, lévén a legkorszerűbb vizuális technológiákat bevetve mesél az emberiséget vizuális káprázatba láncoló technológiáról. (De nemcsak a trükkök, a film amúgy valóban szellemes és kreatív plánozása is ezt erősíti, lényegében nincs snitt valamiféle vizuális truváj nélkül.) Ha korábban azt hitted, nem lehet felállni a barikádokra, hogy házilagos pirotechnikai eszközöket hajíthass a rendőrkordon felé, és mindeközben áhítatos magabiztossággal érvelni a regnáló párt kegyeltjeként annak legdemagógabb frázisaival, akkor bizony tévedtél. Emlékszel: mindent - is!
Nemcsak a kanál
És tévedsz akkor is, ha azt hiszed, hogy a Mátrixra csak ilyen elvont értelemben, nyakatekert bölcsészbuzgalommal süthető az ellentmondásosság bélyege. Mert hogy is működik a mátrix? Hát úgy, hogy tökéletes illúzióját adja a szubjektív tapasztalatok teljes spektrumának, azáltal, hogy azt neurálisan generálja. A mátrix a jelenlegi szenzoros virtualitással szemben, mely egyszerűen a szemünket, az érzékelésünket csapja be, perceptuális, azaz az észlelést, magát az agyat manipulálja. (Érdekes: a közelmúlt talán legkiemeltebb, virtualitást tematizáló filmje, a Ready Player One - etéren - milyen szerénységet tanúsít: megelégszik az előbbi koncepcióval. Rosszmájúan ezt a visszafogottságot persze olvashatjuk úgy is, hogy Spielberg nem sci-fit, hanem reklámfilmet forgatott.)
A mátrix egy olyan szintű és minőségű tudomány alkalmazása, melyben minden agyi folyamat ismert és manipulálható, mely tudomány birtokában van a tapasztalás, az emlékezet, a személyiség, a tudat - a lélek teljes kapcsolási rajza. Egy ilyen ábrán minden vagy kauzális, vagy sztochasztikus, azaz a szabad akarat szükségszerűen misztikus fogalma mögötti okozatlan okozás régmúlt idők babonái közül integet. (Azért szükségszerűen, mert a determinisztikus és-vagy véletlenszerű folyamatok eredményeként előálló “szabad akarat” alkalmatlan eme koncepció eredendő funkciójára: nem teszi lehetővé a morális felelősséget.) Ez a minden mérhető-minden irányítható mátrix-állapot az élet jelenleg még gyerekcipőben csoszogó számszerűsítésének hőn vágyott beteljesedése. A filmben megvalósuló reduktív materializmus hallgatólagosan felszámolja a karteziánus emberkép spirituális relikviáját is, technikailag a mátrixban nemcsak szabad akarat, de szabad akaró sincs – nemcsak a kanál, te sem vagy – csak biológiai robotok. Meg persze mechanikus-elektronikus robotok.
A film készítői (meg rajtuk kívül még pár milliárdan) annyira zsigerből élik (éljük) meg a test-lélek kettősséget, hogy annak sajátkezű logikai tagadása fel sem tűnik nekik. A William Irwin-féle tanulmánykötetben számos szerző tépelődik, ellentmondásos következtetésekre jutva és néha már követhetetlenül, hogy akkor végülis mi lehet Wachowskiék álláspontja. Fogós kérdés: mi a véleménye annak, aki mindent mond? Aki a műszaki leírásban megadott terhelési korlátot messze túllépve pakolja a vallási utalásokat - egy tökéletesen lelketlen világban? Morpheus majdnem kimondja az emberiség legkínosabb kritikáját, de mérhetetlen kegyelemből (vagy a pár milliárd ember zsigeri beidegződésével) megfordítja a fontossági sorrendet: “a test nem élhet tudat nélkül.” Csak semmi pánik, közel volt, de megúsztuk. A lelkünk megúszta.
Ám hiába vagyunk rab robotok, mégis van beleszólásunk a dolgokba! Mint azt Morpheus vallatása közben Smithtől megtudjuk, az 1999-et szimuláló mátrix a második. Az elsőben ugyanis a tökéletes, nyilván minden igényt kielégítő világ tárult az elememberek lelki szeme elé. A kísérlet azonban csúfos kudarcba fulladt, “egész generációk vesztek oda”, Smith roppant bölcs vélekedése szerint azért, mert az ember a szenvedésen keresztül értelmezi a valóságot. A problémáktól mentes világ valószerűtlen. Az utópiának nem az a dolga, hogy megvalósuljon - hacsak nem disztópiaként.
Itt ragadnám meg az alkalmat annak demonstrálására, hogy Smith-ben azért elveszett pár kilobyte Pelevin: “Az orosz embert szinte mindig az a remény élteti, hogy most már mindjárt letépi a láncokat, megtöri a zsarnok uralmát, legyőzi a korrupciót és a hideget, és akkor kezdetét veszi az új élet, tele fénnyel és örömmel. Ez az örök álomkép, ezek a … ahogyan Vertyinszkij, a költő mondta, végeláthatatlan szakadékok, amelyek az elérhetetlen tavaszt övezik, adják az élet értelmét, reményeket és célokat biztosítanak számára. Ám ha a zsarnokság véletlenül kitöri a nyakát, és a láncok elszakadnak, az ürességbe vetett orosz elme nyüszíteni kezd mindattól az aljasságtól, amit odakint és belül, saját magában tapasztal – mivel világossá válik számára, hogy szenvedését nem a hóhérok elnyomása okozta, hanem saját természete. Ilyenkor gyorsan és észrevétlenül új börtönt épít maga köré, amelyre szellemesen, hatodfeles jambusban panaszkodhat újra a nagyvilágnak. A hideg elől újra az ismerős seggbe bújik, ahol már oly sok időt töltött és amely számára már nem is segg, hanem egy barátságos odú, egy finomságokat termő kertecskével, ahol bűnözők és elnyomók nőnek, az igazság fényes bajnokai, némi visszafogott forradalmi glamour és tisztességes, egyszerű diskurzus.”
(Persze a forradalmi glamour nem visszafogott, a diskurzus meg minden, csak nem tisztességes és nem egyszerű, a zárójelbe kívánkozó tanulság inkább az, hogy hiába szeretjük annyira ostorozni magunkat, ez a világérzékelési mód valószínűleg nem az orosz olvasó vagy az amerikai néző sajátja. Egyetemes humán tulajdonság azt gondolni, hogy ez nem egyetemes, hogy csak mi vagyunk ilyen szánalmasan gyarlók.)
Szóval a gépek inkább visszaállították a civilizáció (anno) realizálódott csúcspontját, a mi jelenünket. Az előtörténet elsődleges profitja nyilvánvaló, Wachowskiék úgy akarták elérni, hogy a néző átérezze Neo dilemmáit a valóság és a káprázat kapcsán, hogy közben helyet biztosítsanak - egy mellesleg teljesen védhető - filozófiai lábjegyzetnek. A posztmodern fagyi azonban visszanyal, hiába lépünk ki a moziból Neo kételyeivel, a történeten belül értelmetlenné válnak a felszabadító törekvések, hisz a szabad akarat nélküli biorobotok közvetett módon eldöntötték, hogy nem szeretnének jobban, boldogabban… vélhetőleg szabadabban élni.
Az igazi csavar, az igazi pszeudó azonban csak a film legvégén jön el, Neo mennybemenetelével. Ha kicsit figyelmesen hallgatjuk messiásunkat, feltűnhet, hogy ő nem akar minket felszabadítani.
“Tudom, hogy ott vagytok. Most már érzem. Tudom, hogy féltek. Féltek tőlünk. Féltek a változástól. Nem ismerem a jövőt. Nem azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan fog végződni a háború. Azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan kezdődik. Leteszem ezt a telefont, és megmutatom az embereknek, amit eltitkoltok előlük. Megmutatom nekik, milyen a világ, nélkületek. A szabályok, ellenőrzés, határok, és korlátok nélküli világot. Egy olyan világot, ahol minden lehetséges. Hogy utána hogyan folytatjuk, az csak rajtatok múlik.”
Már az is zavaros, hogy kihez szól Neo. Hiába tűnik úgy, hogy szavait hozzánk intézi (minket is lehet érezni ott, a kaptárban, és mi vagyunk azok, akik igazán félnek a változástól), a címzett igazából a gépek hada. És mi, melyik volna a világ, “ahol minden lehetséges”? A jövő sivár és lepusztult valósága, amelynek kültereit a film néhány szemérmes snittben mutatja meg? 1999 egykori valósága, mely személytelenebb, mint a Brazil víziója? “A szabályok, ellenőrzés, határok és korlátok nélküli világ” sokkal inkább az a virtualitás, amelyet vélhetően nem felügyel, nem zsákmányol ki gép. A valószerűtlen jeleneteket hihetően ábrázoló filmmel ez teljes összhangban van, csak a cselekmény célszalagjához és Morpheusék szájába kerül jelzésértékű bélsár. Meg a buddha-szentély tövébe. Meg Platón barlangjának bejáratához. Mindenhova - is.
A film üzenetét a feng shui szerint pozicionált filozófiai hivatkozásokból nem lehet kikanalazni, ehelyett érdemesebb olyan előképet keresni, mely hasonló bölcseleti tradíciót képvisel. Ha azt hitted, hogy a Micsoda nő és a Mátrix között az egyetlen párhuzam a piros ruhás díva, újfent tévedtél. Mindkét történetben egy fizikailag kizsákmányolt hős ébred rá, hogy lehetősége van irányítani, belakni az őt kihasználó álomvilágot, és a filmvégi monológok is erre buzdítanak: álmodj tovább! A Mátrix nem szól és nem is akar szólni a kijózanító ébredés esetleges kockázatairól, sunyi és egyértelmű hazugsága, hogy elhiteti veled, piros pirulákat árusít. És ha visszakanyarodunk az objektív rabság és a szubjektív szabadság kérdésköréhez, megfontolandó Slavoj Žižek meglátása, aki azt írja a gazdasági krízisek ideológiai fedezete kapcsán, hogy "a válság domináns narratívája olyan lesz, ami nem felriaszt minket az álomból, hanem éppen ellenkezőleg: megengedi, hogy folytassuk az álmodozást."
Neo eltökélt mennybemenetele nem is állhatna távolabb a Harcosok klubjának cinikus végétől, melyben a virtuális én szétfoszlik, miközben neoprimitív víziója nyomorúságos örökségként hullik az igazi Tyler Durdenre, aki egy alábombázott épületből szemlézi a gazdasági rendszer (az objektív rabság) széthullással felérő összeomlását. A rezignált befejezés, a számtalan önreflexió hiába zökkent ki, hiába riaszt fel (mintha azt mondaná: Jó reggelt, haver, ezek kék tabletták, a fütyiszt neked is mutatom!), a Harcosok klubjának aszketikus anarchizmusa mögött az a felismerés húzódik, hogy igénykielégítéssel nem játszhatod ki a rendszert, annak pont az a lényege, hogy minél több igényedet elégítse ki. A virtualitás limbólovagjának felemelkedését követően ezért kezdhet el motoszkálni, majd lábatlankodni az a kelletlen gondolat, hogy vagy Cypher sem áruló, vagy Neo is az.
A történet különben ízlésesen komponált antagonistája, Smith az, aki tényleg ki akar kerülni a mátrixból, ebből a “bűzös” “állatkertből”. Ki is veszi a fülest, vallomása idejére le is csatlakozik a hálózatról, szimbolikusan nyomatékosítva mehetnékjét. A bebörtönzött tudatnak csak a foglárok jelenlétével meg az unalmas szabályzattal van gondja, a smasszerszoftver az, akinek tele van a töke ezzel a bájosan kifestett büntetésvégrehajtó intézettel.
A fenevad gyomrában
A tudatra ébredő mesterséges intelligencia vallási felekezet szerint ugyan szépen megosztja a nézőket (akik lehetnek ugye istenfélők avagy anyagfélők, azaz elvethetik vagy elfogadhatják az átlelkesült gép prognózisát), mégis bír kohéziós erővel, túl azon a nyilvánvaló dramaturgiai tőkén, hogy a történetnek ezáltal van gonosza, mert külsővé teszi azt. A mesterséges intelligencia démonizálásával a Mátrix áthárítja a felelősséget egy olyan kérdésben, amelynél kevés égetőbb van a bolygón. Ha már megemlítettük Spielberget: első slágerfilmje pontosan ezt a receptet követi, amikor a természet törvényes gyermekéből a közösségre poénból rontó zabagépet csinál, így nem kell olyan mélyen a tükörbe nézni. Az egyén hőssé nemesedik – miközben a kollektív igények egy fikarcnyit sem sérülnek. Homokozzon a parton hetekig, akinek két anyja van, az Idény (az élmény és a profit) Szent és Sérthetetlen.
A cápában az organikus múlt, a Mátrixban meg a mesterséges jövő illeszt minket a slag előnytelenebb végére, noha a fél munkásságát az ezredfordulónak és a látszatok világának szentelő, a film elején konkrétan megidézett Jean Baudrillard (Neo az ő kibelezett könyvéből veszi elő az adathordozót, bár ez a kiüresítés is lehet jelképes gesztus) több helyütt is nyomatékosítja, nem a technológia visz a vesztünkbe. Bármit is csinál a technológia, a szándék és az érdek a miénk. (Bármennyire is könnyen kérdőjeleződik ez meg, amikor vesszük a fáradtságot átgondolni, hogy mennyi időt töltünk a minket fenntartó technológia üzemeltetésével, karbantartásával, javításával, megújításával, és - legfőképpen - a generációs cseréjéről való ábrándozással, egyszóval: fenntartásával.) A felvilágosodásnak meg a humanizmusnak köszönhetően évszázadok óta menekülünk állati mivoltunktól, és buzgólkodunk a korlátlan tökéletesíthetőség mámorában. Bármikor leszállhatnánk a transzhumán paradicsomba fékevesztetten robogó szerelvényről, vagy lassíthatnánk azt, ha - és ennél nagyobb ha kevés akad az univerzumban - a komfort és a profit belső önkényurai engednék. A helyzet abszurditását diszkréten adja vissza a High Rise pokoli tornyát belülről felemésztő dekadencia: az ajtók nincsenek kívülről zárva, még a rendőr is bekopog, hogy minden oké-e.
A technológia az ember szerves része. A szfinx találós kérdésében a háromlábú állapot, a bottal botorkáló öreg sziluettje is erről tanúskodik. Nem a technológia hibája, hogy a túlzásokban nem tartunk semmi mértéket, hogy már nem a környezethez való alkalmazkodásunkhoz vesszük „őt” igénybe, hanem egy, a valós környezetről egyre jobban leváló, alternatív környezet megteremtésére. És minél mélyebbre csúszunk a nyúl üregében, annál inkább lesz felszabadító erejű a tudat, hogy el lehet menni a szimuláció széléig, hogy a látszatoknak, a hazugságoknak igenis van határa. A 13. emelet, a Dark City vagy éppen a Truman Show emélkezetes jelenetekben adták meg nekünk ezt az érzést, az eXistenZ – életjáték figyelmeztető jelleggel fosztott meg tőle, míg a Mátrix sarkított világképében fel sem vetődik a kiút mint megfontolandó alternatíva. A virtualitás és a valóság közötti választás sosem volt ilyen könnyű.
Ezt a döntést viszont ugyanilyen könnyű pszichopatológiai szemszögből nézni. Ronald J. Comer bibliájában, A lélek betegségeiben a skizofrénia leírását a következőképpen kezdi: „A pszichózis olyan állapot, melyben megszűnik a betegek kapcsolata a valósággal, és észlelésük, információfeldolgozásuk, a környezet ingereire való válaszkészségük oly mértékben torzul, hogy még a legegyszerűbb adaptív funkciók fenntartására is alig képesek. Pszichózis állapotában a személyek gyakran élnek át hallucinációkat, téveseszméket, vagy vonulnak vissza egyszemélyes világukba.” Hát nem fura, hogy egy orvosi szakkönyvben filmkritikákat találunk?
A Mátrix megfordítja a deviancia-norma arányokat: ha mindenki skizofrén, akkor senki sem az. A cyber-tér normalizálása természetesen nem a Wachowski nővérek innovációja, amikor kifogy a metaforákból, William Gibson így tárja szét a karját (a Számláló nullára egyik szereplőjének szájába adva): a mátrix maga a világ. Mi pedig szép lassan megépítjük magunknak a cyberpunk történetek önbeteljesítő jóslatait. Ám hiába lesz a többség valósága a virtuális, a virtualitás bármennyire veszi is át a valóság „helyét”, térbeliségéből fakadó bizarrsága csöppet sem változik. A virtualitásban úgy utazik az ember, hogy közben – fizikailag – nem tesz meg távolságot. Minden cél ideiglenes és hamis, kialakul a folyamatos átmenetiség állapota, érvel Paul Virilio ekképpen, soha nem érkezünk meg sehova, így lesz a mindenhol is – sehol se. A kaptárak rendszere mint egy óriási anyazsarnok szorítja keblére a virtualitás retardált degenerációját. A halhatatlanságot a technikától remélő ember végül megkapja, amit kért, az eredetileg méhet jelentő mátrix ölelésében sohasem fog meghalni. Ez a mátrix ugyanis pont ellentétesen működik, mint az a mátrix, az organikus méh: nem a zigóta utazását biztosítja, a test fizikai fejlődést, és nem akar elereszteni sem, örökké átmeneti. A totális virtualitás nemzedéke halhatatlan lesz, hisz megszületni sem fog.
A mátrix eredeti rendeltetése az volt, hogy a benne cseperedő élet egyszercsak felébredjen. Ma már nem igazán.
Zárszó
Mesénk végéhez érve jöhet a fekete leves, a záró monológ, mely ugyan nem mond ellent a korábbiaknak, de talán kicsit feleslegessé teszi azokat. Jacques Ellul 1954-es jóslata, a La Technique magyarul sajnos nem érhető el, Kovács Gábor jóvoltából azonban bepillantást nyerhetünk a francia gondolataiba:
"...valamennyi technológiai társadalom a diktatúra valamilyen formája felé tart... Szabadság és technika nem egyeztethető össze, az emberi spontaneitást alá kell rendelni a technikai szükségszerűségnek. …a tökéletes technika… képes fenntartani a szabadság, a választás és a spontaneitás illúzióját.
...[a technika] totális jelenléte következtében az ember többé sem materiálisan, sem pedig spirituálisan nem képes kivonulni a társadalomból. A technika a modern ember számára deszakralizálja a világot, miközben önmaga valamiféle pszeudoszakralitássá válik.
…Az ember minél inkább kielégíti igényeit, annál inkább a technikai mátrix részévé válik, emberi mivolta teljességgel érdektelen, a kiépülő technológiai társadalom számára pusztán mint emberi tőke bír jelentőséggel.
A gazdasági ember... nem érzi nyomorultnak és szerencsétlennek magát, mert tökéletesen alkalmazkodik ehhez a helyzethez. Ugyanis többé már nem szolgája a gépezetnek – ha így lenne, boldogtalan volna, és szenvedne – hanem öntudatlan és boldog alkatrésze."
Elgondolkodtató. Nemcsak a Mátrix kapcsán.
Utóirat
Ha az ember jól kidühöngte magát, világnagy fájdalmában vonított egy szépet, már pihegés közben is illik elpirulnia. A radikalizmus csak a papíron mutat jól. Jelen esetben ráadásul nem is opció, de biztos, hogy nem a legjobb. Az exponenciálisan gyorsuló technikai fejlődésnek köszönhetően biológiai szükségleteitől exponenciálisan távolodó Homo Sapiens feladata, amennyiben nem akar ettől a múlttól teljesen elszakadni, sokkal nehezebb. Nehezebb, mint valaha, és gyorsuló ütemben nehezedik: évről évre, napról napra meg kell találnia, vagy még inkább: fel kell találnia az arany középutat. Mert a technika azért jó cucc, és ezt a hazug kapitalizmust egyetlen korábbi szisztémára se cserélnénk le.