A tizedik oldalon a patkányok elfogyasztják az első (még élő) áldozatukat, és rögtön rákapnak az emberhúsra. Kicsivel később már egy csecsemőn falatoznak – az anyja arra lép be a szobába, hogy csak egy pufók kis kar lóg ki az undorító, feketén hullámzó testek tömegéből. Ekkor járunk a huszadik oldalon. És igen, ez még csak a kezdet. James Herbert nem szarozik.
A Patkányok volt az első könyve, és jól láthatóan azzal az elhatározással ült neki, hogy nemhogy nem fogja vissza magát, de izomból megírja minden idők leggyomorforgatóbb, legfelháborítóbb, legvérmocskosabb és legexplicitebb horrorát. A piac készen állt rá: 1974-et írtunk, a ponyvahorror éppen kezdett új fokozatba kapcsolni. Pontosabban berúgta a motort, tövig nyomta a gázpedált, és ráküldte a nitrót. Egyrészt ekkor került a mozikba Az ördögűző adaptációja, másrészt ekkor került a polcokra A fehér cápa (melyből egy évvel később Spielberg készített egy egész korszakot meghatározó klasszikust), a kultista horrorok elterjedéséért felelős Manson-tényregény, a Helter Skelter és a gyerekhorroroknak (még az Ómen előtt) megágyazó, botrányos Let’s Go Play at the Adams’ is. A vér úgy árasztotta el a könyvesboltokat, mint az Overlook hotel előcsarnokát.
Az állatos horroroknak A fehér cápa és a Patkányok dobta fel a labdát. Bár az előbbi ismertebb (még ha nem is annyira a saját jogán, mint inkább Spielbergnek köszönhetően), utóbbi kétségkívül hírhedtebb, ugyanis Peter Benchley regénye kedves kis gyerekkönyv Herbert dühös, agresszív, nihilista patkánytébolyához képest. Megveszekedett erőszak- és halálorgiájának köszönhetően a kritikusok jobban viszolyogtak tőle, mint egy háziasszony a friss pitébe mászó kártevőtől, az olvasók viszont zabálták, és a 100 ezer példányos első nyomás pár hét alatt elfogyott. Beindult az új trend, és néhány éven belül a kutyáktól és macskáktól a rákokon és nyulakon át a disznókig és halakig minden rákapott az ember ízére, aminek kettőnél több vagy kevesebb lába van. De Herbert ponyvairodalmi ámokfutását már pusztán azért is nehéz überelni, mert aligha létezik olyan állat, amely a patkányoknál zsigeribb viszolygást vált ki az emberből.
A normálisnál valamiért nagyobb, gyorsabb, merészebb és intelligensebb patkányok London szegényebb keleti részében szabadulnak el. Eleinte magányos hajléktalanokra vagy alkoholisták kis csoportjára támadnak csak, hamarosan azonban százával-ezrével lepik el az utcákat, és egész metrószerelvények, iskolák, mozik, kórházak válnak rémálomszerű mészárszékké. Herbert olyan hangosan és direkten ordítja az olvasó arcába dühös társadalmi üzenetét, hogy azt egy közönséges patkány is felfogná: a tehetősebb réteg, a városvezetés, a kormány nem törődik a munkásosztály szegényebb környékeivel, hagyják lerohadni, elfertőződni, szarban-szemétben fuldokolni, mígnem már túl késő, és szinte apokaliptikussá fajul a helyzet. Amikor a dögök egy ideiglenesen sikeresnek hitt irtás után végül még jobban felbátorodva, de legalább most már bosszúszomjasan is átterjednek az egész városra, abban benne van az alsó társadalmi réteg egyfajta keserű káröröme is: nesztek, rohadékok, most már ti is tudjátok, milyen érzés!
A patkányok nem lazsálnak, pár oldalanként, megbízható gyakorisággal tépik a húst, szaggatják a zsigereket, zabálják a hasztalan rúgkapáló embereket, és nem válogatnak az áldozataik között: Herbert már az elején megszegi a „gyereket és kutyát ne!” szabályt (explicitása olyan fokú, hogy még 45 év elteltével is fejbe tudja kólintani a vérmocsokhoz hozzáedződött olvasót – igaz, nem annyira félelmetes, mint inkább undorító), és végig nyaktörő iramot diktál. Ez a szerencséje, mert így kevésbé tűnik fel, hogy csak cselekményt meg vérontást tud írni – karikatúraszerűen eltúlzott szereplői a szimpla tanárból patkányirtó supermanné evolválódó főhőstől a durva haláluk előtt gyors életrajzzal ellátott mellékalakokig mind nevetségesek, prózája középiskolásan amatőr, és nélkülözi a legalapvetőbb leírói finomságokat, nyelvi leleményeket, metaforákat is. Nem egy irodalmi géniusz, na. Ha volt egyáltalán bármiféle stilisztikai koncepciója, az legfeljebb az lehetett, hogy minél gyorsabban lehessen pörgetni az oldalakat – így legalább jó eséllyel a végére érsz a mindössze 230 oldalas könyvnek, mielőtt komolyan zavarni kezdene Herbert primitívsége.
A Patkányokhoz két folytatás is született (bár egyik sem olyan nyersen hatásos, mint az első), Herbert pedig egy csapásra a legismertebb brit horrorírók közé emelkedett. 2013-as haláláig még egy rakás sikeres, veszett ponyvát írt a Sötét titkok házától az Odún át a ’48-ig. Ahogy Stephen King mondta róla: „semmi kifinomultság, csak nyers erő”.