A börtönből meglógott Morgan átmenetileg a középkorú Fenshaw-házaspárnál pihen meg. A feleség kezdettől furcsán, minden félelem nélkül és gyanúsan nagyvonalúan viselkedik, a folyton részeges férj csak egy pillanatra bukkan fel. Gyorsan kiderül, miért: a nő azt akarja, hogy Morgan ölje meg a semmirekellő Mr. Fenshaw-t – elvégre elítélt gyilkos, neki már úgyis mindegy, cserébe pedig kap kosztot, kvártélyt. Miután Morgan felháborodva elviharzik, a nő fogja a pisztolyt, amelyet korábban a szökött fegyenc kezébe nyomott, és maga lövi agyon a férjét. Természetesen ezt is Morgan nyakába varrják, pedig ezt a gyilkosságot ugyanúgy nem ő követte le, mint ahogy azt sem, amelyikért elítélték.
A They Made Me a Fugitive (1947, ismert I Became a Criminal címen is) látszólag tipikus képviselője az ártatlanul üldözött férfi noir-toposzának, az egyszerű cselekmény felszíne alatt azonban kijózanító kórkép lapul a második világháború utáni, súlyos gazdasági és szociális nehézségekkel küzdő, erkölcsi hanyatlással sújtott brit társadalomról. A fenti incidensnek nincs különösebb jelentősége a történet szempontjából, mivel azonban a Fenshaw-háztartás a film egyetlen nem alvilági közege, ezek a karakterek és az ő amoralitásuk képviseli benne a normál társadalmat.
Mint a legtöbb brit gengszterkarakter, a They Made Me a Fugitive antagonistája, Narcy is a munkásosztályból származik – míg a főhős, Morgan, a légierő egykori tagja, aki nagyjából azért lép be előbbi bandájába, mert nem tud mit kezdeni magával a háború után, a középosztályból. Narcy pedig azért fogadja be, mert társadalmilag fölötte áll: a vele való kapcsolatán és elegáns öltözködésén keresztül igyekszik megszállottan maga mögött hagyni melós gyökereit, irigyli Morgan státusát (és nőjét), ugyanakkor meg is veti mindazt, amit képvisel. Persze hiába igyekszik, sosem lesz több egy alávaló pszichopatánál, aki dührohamában leüti, majd eszméletlenre rugdossa volt barátnőjét. A dolog iróniája pedig természetesen az, hogy mint Mrs. Fenshaw példáján láttuk, kár a gőzért, ugyanaz a szenny van mindenhol, társadalmi osztályoktól függetlenül.
Mindenesetre Morgan bűnös élet iránti elkötelezettségének hiányát jól demonstrálja, hogy meglehetősen hamar kitáncolna a dologból, amikor megtudja, hogy Narcy kábítószerrel is kereskedik. Megingását látva Narcy a nyakába varr egy rendőrgyilkosságot, és nem mellesleg elszereti a nőjét is. A They Made Me a Fugitive innentől egy standard bosszúdramaturgiát követ, melyet két összetevője emel ki az átlagból. Egyrészt a Morgant alakító Trevor Howard játéka, ahogy minden újabb fordulatra és csapásra száraz humorral és pragmatikus hozzáállással reagál (fantasztikusan adva elő a frappáns, csattogó dialógusokat) – megkeseredett, cinikus emberré válik, valahogy mégis mindig energikus, tettre kész és vicces. Másrészt a fényképezés: Otto Heller, aki később az 1960-as Kamerales operatőre lett, gyönyörűen sötét és kontrasztos képekkel, a realizmus és az expresszionizmus közt egyensúlyozva hangsúlyozza ki Morgan vesszőfutását és a posztháborús Anglia erkölcsi fertőjét, kilátástalanságát.
Mindezt a nagyszerűséget az akciójelenetek, különösen a finálé esetlensége sajnos ellensúlyozza kicsit – igaz, utóbbi helyszíne, a gengszterüzelmek fedezeteként szolgáló temetkezési vállalkozás teteje (a jókora RIP felirattal) vizuálisan megint csak lenyűgöző és beszédes.
A noirban jellemzően az ártatlanul meghurcolt karaktereknek van a legjobb esélyük rá, hogy nagyjából sértetlenül jöjjenek ki a nyakukba szakadó bonyodalmakból – Morgan határeset, minthogy maga választotta a bűn útját, ugyanakkor határozottan nem gyilkos, mi több, ő is tekinthető a háború utáni mélyrepülés egyfajta áldozatának. A film vége azonban nem a karakterből adódik, hanem a mindaddig megfestett társadalmi tabló komor színeiből – a főhős sorsának kétségek közt hagyása briliáns metaforája a háború utáni általános bizonytalanságnak. A They Made Me a Fugitive nem tudott akkora elismerést kivívni magának, mint a korszak három nagy brit noirja, A harmadik ember, Az éjszaka és a város, valamint az Egy ember lemarad, és talán nem is véletlenül – de azért suttogó negyediknek bőven elfér mellettük.