A civilizáció-építés rendkívül népszerű téma a játékkedvelők között, elég csak a számítógépes Civilization sorozatot említeni, amelynek két táblás feldolgozása is létezik. Valamiért az emberben mélyen belül megbújik egy késztetés, hogy birodalmakat hozzon létre, és másokat eltiporjon, még ha csupán a monitor előtt teszi is ezt. A világ története című társasjáték dobozára pillantva a Civ-függők kéjes borzongást érezhetnek, azonban mielőtt a pénztárcájuk után nyúlnának, érdemes gyorsan tisztázni, hogy A világ története nem a klasszikus 4X (eXplore, eXpand, eXploit, eXterminate, vagyis felfedezni, terjeszkedni, kizsákmányolni, megsemmisíteni) játékok közé tartozik, de még csak birodalmakat sem kell benne építeni. Míg egy 4X játékban általában a játékos szabad kezet kap, hogy bizonyíthassa, mennyire ért a játék mikro- és makroökonómiájához, ezáltal a saját elképzelése szerint alakítva ki királyságát, addig A világ története a címéhez teljes mértékben hűen, még ha durván absztrakt módon is, de Földünk emberi civilizációit veszi végig időrendi sorrendben.
A játékosok (3-6 főig) feladata “csupán” annyi, hogy kiválasszák, adott korban a rendelkezésre álló népek közül melyikkel szeretnének terjeszkedni és pontokat gyűjteni. Összesen öt kor alatt jutunk el az emberiség bölcsőjétől a bolygót uralma alá hajtó homo sapiens koráig, ami azt jelenti, hogy egy játék alatt öt népet fogunk kommandírozni. A népeket egy ügyes draft-mechanizmus alapján választjuk ki: fix csoportjukból először mindig a legkevesebb ponttal rendelkező játékos mazsolázhatja ki a számára előreláthatóan legtöbb pontot termelő (vagy fosztogató) kártyát, és adja tovább a következő embernek, míg a verseny élén álló személy az eseménykártyák közül teszi ugyanezt, és passzolja le az alatta állónak.
A játék leírása szerint a készítők minden tekintetben ragaszkodtak a történelmi valósághűséghez, már ami a különböző korok népeit illeti, és habár rég volt már a törióra, játék közben teljesen elfogadhatónak tűnt ezek időrendbe állítása. A játékosok ugyanis kötött sorrend szerint cselekszenek, amelyet a birodalomkártyák hátulján lehet leolvasni, de rendkívül játékosbarát módon a lapok belső oldalán is jelezték, mikor kell feltenni a kezünk, ha szólítanak a történelem porondjára, avagy esetünkben a játék táblájára. Utóbbira kevés panaszunk lehet, mert nagyon szép, a történelmi térképek stílusára hajazó, hangulatos kinézetet kapott. Apró szépséghibája, hogy a kiemelt feliratok magyar betűi szétcsúsztak; ha direkt volt, ügyetlenül sikerült, ha véletlenül, akkor meg kár érte - kicsit béna hatást keltenek. A műanyag tartozékok ezzel szemben pofásak, jó minőséget képviselnek.
Birodalmunkba kevés beleszólásunk van, hiszen ami történt, megtörtént: Róma mindig brutál mennyiségű sereget ad, amellyel játszva elfoglalhatjuk az antik Mediterráneumot, a mai Kína területén pedig a különböző dinasztiák váltják majd egymást, míg a trákok a Balkánról indulnak mezgerlő körútjukra, akár tetszik, akár nem. A kártyánk szabja meg, honnan kezdjük terjeszkedésünket, amit papíron ugyan nem korlátoz a játék, viszont a térkép, vagyis a geográfia és az éghajlati viszonyok igen. Habár van mozgásterünk, illetve hozhatunk radikális kimenetelű döntéseket, nagyjából mégis olyan területen fogjuk szétszórni magvainkat, ahol eleink is tették ugyanezt nagy elánnal. A fosztogató hordák esetében duplán igaz, mert ők a korábban emelt műemlékek és városok ledózerolásáért hoznak pontokat.
Az absztrakt jelleg a népeinket jelképező műanyag jelölő esetén a legszembetűnőbb, mivel egy földgömbre hajazó sakkfigurát ábrázol. A velük való terjeszkedés körülbelül ugyanilyen komplex, mivel csak lerakosgatjuk láncot alkotva a területekre a kártya jelezte mennyiséget, majd amennyiben foglaltunk erőforrás-ikont, építünk, és már döntjük is romlásba a birodalmunkat, vagyis elborítjuk a figuráinkat. A csaták sem bonyolítják túl a rendszert: a támadó két dobókockával gurít, a védekező eggyel, és aki nagyobbat dobott, az nyert. Szerencsére egy kis fifikát sikerült csempészni a hadászatba, mert a támadó saját figurái beáldozásával növelheti győzelmi esélyét (erre való a bónuszokat adó karton-ostromgép, ami valóban jópofa), illetve van még egy-két módosító (terep és erőd), de ennyi és nem több.
És valóban ennyi: minden játékos köre végén még van egy pontszámítás, de egyébként a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Ebben rejlik a játék egyedisége, és sajnos egyúttal a legnagyobb negatívuma is. A játékmenet kötöttsége már említésre került, viszont ennél sokkal súlyosabb hibája, hogy rettenetesen nagy holtidővel sújtja a játékosokat. A többiek körében maximum annyit csinálsz, hogy néha dobsz egy kockával - na, bumm, nem tudod módosítgatni, nincs semmid, amivel csapdát állíthatnál, vagy beleszólhatnál a másik körébe. Azt a nyavalyás kockát meg bárki elguríthatja helyetted…
Öt és hat játékosnál a holtidő elképesztően elnyúlhat, főleg a játék második felében, amikor már egyre több helyre lehet terjeszkedni, és a bevethető figurák száma is növekszik. Minden bizonnyal van olyan társaság, ahol mindenki izgatottan követi végig az éppen soron lévő játékos lépéseit, de ez nagy valószínűséggel az emberek többségéről nem mondható el. Még mi is, akik Twilight Imperiumon szocializálódtunk, azt vettük észre, hogy már nem a játékra figyelünk, hanem a nagyvilág dolgait vitatjuk meg. Ami pedig gigantikus fekete pont, mert egy játéknak épp az a lényege, hogy beszippantson magába és kiszakítson a valóság hétköznapjaiból, legyen az fejben futtatott excel-táblázás, vagy szerepjátékos mélységig elmenő történetmesélés.
Az okok a játék történetében keresendőek. A világ története ugyanis egy 1991-es játék újragondolt verziójának a felújított kiadásának a modernizált változata. Ha jól számolom, a History of the World 2018-as kiadása a játék negyedik iterációja, viszont a folyamatos javítgatás és korszerűsítés leginkább a tetszetős külcsínben mutatkozik meg. Majdnem harminc éves játékmenete és mechanizmusai - a fejlesztések ellenére - a szó tudományos értelmében primitívek maradtak, a modern játékok korában már kevésbé rúgnak labdába. Ennyi pénzért pláne nem, mert kategóriáján belül átgondoltabb, interaktívabb, izgalmasabb, agyalósabb társasok léteznek (koncepcióját tekintve a Smallworld áll hozzá legközelebb, csakhogy az jobban játszatja magát, több döntési lehetőséggel).
Bajban vagyok, hogy mégis kiknek ajánlanám. Egyszerű szabályai miatt a társasokkal ismerkedőknek lehetne elsősorban, de a hosszú, akár három, vagy négy órás játékideje miatt ez a réteg kiesik, hisz esetükben pont az a lényeg, hogy viszonylag rövid, de megkapó kapudrogokkal szokjanak rá a hobbira. Talán a merészeknek és a bátraknak lehetne, akik már túl vannak egy-két komolyabb darabon, és nem hogy problémát okozna a játék hossza, hanem pont kihívást látnak benne. Esetleg a történelemmel ismerkedő iskolásoknak, a játszva tanulás okán. Leginkább azonban annak ajánlható, aki már unja a Rizikót, és kipróbálna egy hasonló, csak összetettebb játékot. Ha nem lenne ilyen sokszínű a mai felhozatal, bátrabban ajánlanám, így viszont… szomorú kimondani, de sajnos igaz: A világ története szépen öregedett, de nem bölcsen.
(A világ története társasjátékot a Tarsasjatekok.com bocsátotta rendelkezésünkre.)