Szokásos sirámaim egyike, hogy a fantasy műfaja tetszhalottként lebeg a ponyvairodalom limbójában, szorgos kultistáinak ébresztő rituáléjára várva. Nos, nagyon úgy néz ki, hogy az utóbbi években nem fordítottam elég figyelmet Fantasy Őnagyságára, mivel szemmel láthatóan visszatért, még ha éppenséggel nem is a klasszikus értelmében véve, hanem alkalmazkodva a modern kor kívánalmaihoz, varázslóköntösét és hosszú íját bőrkabátra és puskaporra cserélve.
Egyik fentebb említett kultistája nem más, mint Ed McDonald, aki első könyvével, az Éjszárny című sötét fantasyvel igyekezett kivenni részét az Ébresztés Rítusából, és valószínűleg ő sem gondolta, mekkora oroszlánrésze lesz annak sikerében, holott a receptje faék egyszerűségű - de minek is túlbonyolítani mindent?
McDonald a már jó ideje népszerű, de még mindig kapós grimdark fantasy táborát erősíti az Éjszárnnyal: antihős főszereplője Ryhalt Galharrow kapitány, egy veterán, aki múltja elől önpusztító életmódjában keres menedéket, vagyis már a reggeli előtt lever egy fél üveg brandyt, de ha bal lábbal kel - ami nála elég gyakori -, akkor akár egy egészet is. Napközben hol a mélabús nihil, hol a keserű világmegvetés uralkodik el rajta, jó adag cinizmussal megspékelve. Foglalkozását tekintve az egyik Éjszárny alakulat vezetője, vagyis olyan fejvadász, akit az igazán csúnya dolgokra tartogat a főnöke, egy Névtelen, akit ennek ellenére Szarkalábnak hívnak, és egy félisteni hatalmú titokzatos varázsló.
McDonald nem szarozik, egyből a sűrűjébe dobja be olvasóját: Galharrow oldalán lovagolunk be a Kárhozatba, ebbe a mágikus-nukleáris posztapokaliptikus senkiföldjére, ahol nincsenek égtájak, rémálomszerű lények kószálnak az örökké vándorló szakadékok között, a felsebzett égbolt pedig időnként hajmeresztően felsír. Aki olvasta a Fekete Sereget, annak az Éjszárny közben déja vuje lesz, mert McDonaldra minden valószínűség szerint nagy hatást gyakorolt Glen Cook militarista fantasyje, így a hangulat és a világépítés elemei is a Black Company sorozatból köszönnek vissza: hétköznapi katonák mocskos küzdelmei isteni erőnek parancsoló mágusok ellen, minimális mennyiségű leírás, sok akció és betonszürke, sárba lerántó atmoszféra.
Utóbbit McDonald ügyesen oldja meg, egyszersmind kipipálja a világépítés örökké kényes és macerás feladatát is: egyes szám 1. személyben, Galharrow narrálásán keresztül adja át az Éjszárny káromkodós, “az élet egy fityinget sem ér, de mi ultralazán szarunk bele” attitűdjét. Ahogy az sejthető, mogorva főszereplőnk pár félvállról odavetett, mégis informatív mondattal mutat be minket a sötét középkort már abszolvált, viszont a reneszánsz újításaiba éppen csak belekóstoló Valengrad társadalmának (a Kárhozaton kívül ugyanis a Perem fővárosa a másik helyszínünk).
A kapitány karaktere telitalálat, mert bár a vén róka a nagybetűs noir alapsablonjaiból épül fel (alkoholista, életunt, rendkívül sötét múltú, menthetetlenül romantikus, mégis űzi, hajtja egy eltéríthetetlen belső iránytű - sőt, még femme fatale is akad mellé!), parádésan elszórakoztat a világot lefitymáló megjegyzéseivel, vagy éppen váratlan önkritikáival, bár olyan mértékű lélekkútfúrást nem végez, mint Richard Morgan elátkozott alakjai. Galharrow egyszemélyben kalauz, showman, kritikus és filozófus - cinikus stílusa könnyűszerrel alapozza meg világának rideg, kegyetlen hitelességét, és kalapálja össze egységes egésszé az olyan elemeket is, amelyek hol a lovecrafti kozmikus horror (Mély Királyai, Üresség Szíve), hol a tudományos fantasztikum (Nall-Gépezet), hol pedig az indusztriális fantasy (fényfonás mágiája, vilfény) területéről hivatottak megbolondítani az egyveleget, és akkor a zombis B-horrorokat még nem is említettem (helóták, Csemeték).
De láss csodát, akármilyen elvetemültnek is hangozzék ez a fenti mix, működik, méghozzá elképesztően jól. A cselekmény egyből beindul, igaz, nem mindenhol egységes fordulatszámon pörög, de egy véres-kardozós-tökös fantasyhez képest teljes mértékben elfogadható színvonalat szolgáltat, sőt, ügyesen bontja ki a felvázolt viszonyok mögött megbújó összeesküvést. Hogy fokozni lehessen, az Éjszárny nyomokban romantikát is tartalmaz, bár kétségkívül nem ez a regény erőssége, és akkor enyhén fogalmaztam.
Az Éjszárny üdítő feketés-szürkés színfolt, kellemes noir beütéssel, remek ötletekkel, üresjáratok nélkül, tömény, azonnal berántó hangulattal és élvezetes főszereplővel - ott a helye Mark Lawrence és Joe Abercrombie művei mellett.
Eredeti cím: Blackwing, fordította: Benkő Ferenc
Agave Könyvek, 2018, 335 oldal
